Mondta ő már mindennek magát: szabadságharcosnak, puskaporszagot szimatoló harci paripának, disznóólat ganézó kondásnak. Volt már futballista és forradalmár, papokat csuhásozó, trianoni emléknapról kivonuló botrányhős. Polgári körös vitéz, pápánál vizitelő ájtatos manó.

Néhány éve még az volt a kedvenc kényszerképzete, hogy ő Magyarország, és az őt ért kritikákról azt állította, hogy a magyar embereket támadják. De mindemellett leginkább királynak hitte magát. Mint a régi szép időkben, amikor a királyhoz hű nagyurak földeket és birtokokat kaptak az uralkodótól. Nemesi címeket, sarzsikat. Jogokat és előjogokat.

Magyarország száműzött királya koncessziót adott annak, aki megszolgálta. Dohányboltot és nyerőgépet adományozott a hozzá hűeknek, kaszinót, földbirtokot ajándékozott, stadiont épített annak, aki megérdemelte.

Mindenki a kezéből evett, kisemberek és nagyurak. Középszerűek és tehetségesek. Mátyás király álruhában a huszonegyedik században.

Tiltott, tűrt, támogatott.

Aki jól törleszkedett, többet merhetett a fazékból, aki jobban, az még nagyobb harapásra nyithatta a száját. Mindenkinek jutott valamennyi a közösből, kinek több, kinek kevesebb, voltak sokan, akiknek majdnem semmi.

Akinek semmije sem lett, az annyit is ért. „Aki nem lopott, az nem nyert.”

Ő mondta meg, ki a magyar, ki a polgár, ki az, aki szereti a hazát. Ki képvisel idegen érdeket, és ki az, aki filozófus, bankár, Brüsszel szekerét toló libernyák, áttelelő poloska, hazaáruló.

Démonokkal harcolt, fantomok ellen küzdött, Európával és a világgal vívott szabadságharcot. A pusztulásba vezette hadait. Költséges, fölösleges és értelmetlen háborúba, mert a legfontosabbat elfelejtette megtanulni: hogy a béke mindig olcsóbb, mint a háború, és együttműködni kevésbé fárasztó, mint csatázni rendületlenül.

Hátrafelé nyilazó, nyereg alatt puhított hős.

Annyiszor elmondta, hogy már maga is elhitte: nélküle nem lenne már itt semmi. Nem lehetett könnyű, kezdetben tükör előtt kellett gyakorolni, hogy el ne röhögje magát, de idővel már ment magától is, mint az ágybavizelés.

Királynak képzelte magát, és alattvalónak mindenki mást. Amíg a többiek alattvalónak hitték magukat, megtehette. Aztán szembe jött a valóság, és amint az rendes királydrámákban lenni szokott, az övéi taszították le a trónról.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. július 30-án.