Napra pontosan tizenhat évvel ezelőtt, 2010. május 29-én alakult meg Orbán Viktor második kormánya. Viharos volt az azóta eltelt közel másfél tucatnyi év, mert a magát polgárinak hazudó társaság számtalan olyan gazemberséget elkövetett, amelyekről korábban okkal hihettük, hogy közülük egy is elég ahhoz, hogy megbukjanak. Ám a Fidesz minden balhéból jól jött ki, és hosszú éávekig toronymagasan vezette a közvélemény-kutatásokat.

2010-ben sok politikai elemző is úgy gondolta, hogy a második Orbán-kormány megalakulása után egy, legföljebb másfél év múlva brutálisan meggyengül. Nem azért, ami amúgy kézenfekvő lenne, mert hazudtak a választóknak. Hanem, mert túlnyerték magukat. Túlságosan sokakban túlságosan nagy reményeket keltettek, túl sok társadalmi réteget hitegettek egyébként be nem tartható ígéreteikkel.

Aztán, mint tudjuk, nem így történt. Sokan és sokféleképpen leírták az okokat, de az egyik leglényegesebbről elfeledkeztek. Arról, amire Orbán hatalmát építette: hogy a magyar társadalomból hiányzik a szolidaritás. Nem az egyes emberekből – az egyes emberrel többnyire nincs baj. Ha beteg gyereket, kidobott kiskutyát, utcára rakott családot, menekülteket látunk, aki tud, segít.

Amikor azonban megvédték (lenyúlták) az emberek magán-nyugdíjpénztári megtakarításait, gyakorlatilag csak az érintettek háborogtak. Amikor kiderült, hogy dohányt csak speciális boltokban lehet árulni, és az ezzel való kereskedés kizárólag a húsos fazék mellett helyezkedőknek hozhat hasznot, kevesen vonultak az utcára.

Hallgatott az ország, amikor a Fidesz-közeli csókosok nyertek a földbérleti pályázatokon. Az sem verte ki a biztosítékot, amikor nyilvánvalóvá vált, hogy a kormány igazából nem tudta (nem is igazán akarta) megsegíteni a devizahiteleseket. Hogy milliárdokat vontak ki az egészségügyből és az oktatásból. Hogy futball helyett stadionok épültek.

A kormány vérszemet kapott. Rájött, hogy Magyarországon mindent meg lehet tenni. Belerúgtak hát mindenkibe, akibe csak lehetett: idősbe, fiatalba, kismamába, nagymamába, diákba és tanárba, betegbe és gyógyítóba, ápolóba és ápoltba, közrendőrbe és közmunkásba. Nem szólva a számtalan disznóságról – egyikből sem lett valódi ügy.

Orbán és csapata 2002 és 2010 között, az ellenzékben eltöltött nyolc év alatt nem ült ölbe tett kézzel. Dolgoztak serényen, igaz, nem az ország, hanem a saját javaikért munkálkodtak. Nem azon agyaltak, hogy mit lehetne tenni az egészségüggyel, az oktatással, a gazdasággal, és úgy általában az országgal, hanem azon, hogy miként lehet minél nagyobb hatalomra szert tenni. És, ha már megszerezték, hogyan lehet ezt a hatalmat minél tovább megtartani.

Szépen ki is találtak mindent, és hamar kiderült, hogy a papíron és laptopon megfogant gondolatok a gyakorlatban is működőképesek. Demokratikus úton azért sem lehetett leváltani őket, mert a jogállam lebontása nem hozta izgalomba a magyar embereket. A jólét hiánya, a növekvő szegénység fájt nekik, de, tisztelet a kivételnek, behúzták fülüket-farkukat, mert féltek, hogyha sokat ugrálnak, még azt a keveset is elveszik tőlük, amijük megmaradt.

Azért lehetett tudni, hogy mégsem tart örökké, ami volt és emberei akkor rontanak majd a Vezérre, amikor megérzik rajta a gyengeség szagát. Hogy már nem képes újabb vadászmezőket szerezni a falkának. Várható volt, hogy Orbán a sajátjai valamelyikétől kapja a halálos döfést. Valamelyik, csendben lapuló, ugrásra készen várakozó ifjútöröktől.

Igény volt rá, a kérdés csak az volt, ki lép majd elő a takarásból? Az időnként eltűnő, ám újra és újra helyzetbe hozott helikopteres bajkeverő? A babaarcú, mindig mismásoló kancelláriaminiszter? Vagy az utóbbi elődje, a vidéki birtokaira átmenetileg visszavonult, ám újból miniszterré lett volt vásárhelyi polgármester? Végül, egy akkor még ismeretlen, „nevető negyedik” látta meg a jelet, ő lett a befutó.

A szerző Facebook-bejegyzése 2026. május 29-én.