Bretter György húsz pontba foglalta véleményét kultúránk bizonyos jelenségeiről, majd egy huszonegyedikben hozzátette, hogy nem tartja magát csalhatatlannak. (Tézisek irodalomról, bölcseletről és ideológiáról, Korunk, 1970. 3. szám.) Balázs Sándor nyolc pontban cáfolja azt a nyolcat, amellyel nem ért egyet, majd egy kilencedikben megengedi, hogy Bretter téziseivel szemben az igazság esetleg nem az ő antitéziseiben, hanem egy, a mindkettőjüket követő szintézisben rejlik. (Antitézisek irodalomról, bölcseletről és ideológiáról, Korunk, 1970. 11. szám.) Most már itt állok én, szerencsétlen hozzászóló, s mielőtt hozzászólhatnék, kézzel-lábbal kapálóznom kell, nehogy az istenért bárki is úgy tekintsen reám, mintha szintézis-teremtő szándékkal állnék elé. Egyrészt ugyanis hallatlan nagyképűségnek tartanám, hogy elkezdjek itt szintetikus aggyal ágálni, mintha én volnék a hegeli Világszellem, másrészt pedig, érzésem szerint, ebben a tézis-antitézis párharcban bárminemű szintézis logikailag lehetetlen, mert mondvacsinált ellentétből szintézis nem születhetik.
A Balázs véleményét bevezető sorokban ez olvasható : „… a téziseknek megvan a hátulütőjük is: mivel nem bizonyítottak, ha akarom, elfogadom őket, ha akarom, nem, legalábbis addig, amíg szerzőjük fel nem sorakoztatja bizonyítékait.”
Hát azért ez mégsem ilyen egyszerű. Kétségtelen ugyan, hogy a tézis igazát nem támasztja alá bizonyító eljárás – elfogadása avagy elvetése mégsem függ a „ha akarom, ha nem”-től. Mert bár bizonyító eljárása nincs, de van nekije cserébe szelleme. S annak a szellemnek a mineműsége eldönti, hogy sejdítsem-e benne a bizonyítható igazság lehetőségét vagy sem.
Nézzük mindjárt az elsőt: Bretter tézise : „(Nemzetiségi kultúránk) bölcseleti megalapozása a nyelvben meghúzódó népi bölcsességben, nem a filozófiában van.” Balázs antitézise : „Nemzetiségi kultúránk szocialista jellegű, s ez meg követeli a tudatos bölcseleti alapvetést. A népi bölcsesség csak „spontán önkifejeződés; kultúránk nem lehetne szocialista, ha megalapozottsága – a népi bölcsességen túl – nem a marxista filozófiában volna.” Balázs, amint látjuk, roppant ügybuzgalommal védi kultúránkat attól a vádtól, miszerint az nem kellőképpen szocialista. Csak tudnám, miért tesz úgy, mint aki Bretter ellenében buzgólkodik. A tézisek megfogalmazója ugyanis nem vonta kétségbe kultúránk szocialista jellegét. Azt állította csupán (az előző pontban, ami fölött Balázs nagyvonalúan átsiklott), hogy nemzetiségi kultúránk irodalomközpontú; nem szükségképpen tehát, hanem sajátos irodalomközpontúságának folyományaképpen inkább a népi bölcsesség jegyeit hordozza.
A következőkben Bretter azt firtatja, mi a különbség az ideológia és a filozófia aktivitás-modellje között, és úgy véli, hogy az előbbi az „itt és most”-on épülő, tehát az adott világra érvényes általánosítás lenne, az utóbbi viszont perspektivikus, tehát a végtelen világ totalitására érvényes általánosítás. De Balázs azonnal anti-egyenlít: „Mivel a filozófia ideológia is, az ideológia és a filozófia aktivitás-modell-jét nem lehet mereven szembe állítani egymással. A marxista filozófia mint ideológia aktivitás-modellje az itt és most-ból kiinduló perspektivikus tevékenység-modell.” No, ezt jól összehozta az olyan gyanús elemek ellen, akik kisebbíteni szeretnék az ideológia érdemeit a filozófiáéhoz képest, vagy pláne azon iparkodnak, hogy az ideológiai és a filozófiai általánosítás közötti különbséget szakadékká mélyítsék. Csak az a bökkenő, hogy mindez ismét nem talál Bretterre. Ő ugyanis e tekintetben világosan fogalmazott. (Igaz ugyan, hogy megint egy előző pontban, ami fölött Balázs, ez alkalommal már nem siklott át; nagylelkűen megelégedett azzal, hogy félig idézze). Hadd idézzem a másik felét: „A filozófia ideológia is – mondja Bretter –, de nemcsak az. Az itt és most mellett (kiemelés tőlem, F. L.) a filozófia a végtelen világ totalitásmodellje.” Ami ugye bár annyit tesz, hogy az univerzális filozófiai általánosításban már beszervülten van jelen ideológiai mozzanatként az adott világ általánosítása. Ha tehát Balázs nem idézte volna Brettert feledékenyen, nem kellett volna éberségét ellene irányítania.
A továbbiakban Bretter azon töpreng, hogy irodalmunk azért nem eléggé filozofikus, mert táptalaja jószerével az irodalmi nyelvben felszívódott ösztönös népi bölcsesség. No, de erre már zuhatagban jő az anti-népi bölcsesség: „Irodalmunk mint a nemzetiségi szocialista kultúra része bölcseleti alapvetése tekintetében nem áll meg az ösztönös-népi bölcsességnél. A szocializmus melletti kiállás lehetetlen volna anélkül, hogy ne épülne tudatos bölcseleti alapokra: a marxi-lenini filozófiára. Mivel ebben a filozófiában az itt és most aktivitás-modell egybeolvad a távlatok aktivitás-modelljével, az ilyen filozófiai gyökerekből táplálkozó irodalom a mát és a jövőt egyaránt megragadja.”
Amint látjuk, Balázs ismét pedagógiát állít a tárgyvizsgálattal szembe, amiből megtudjuk végre, hogy minden mindennel összefügg. S ettől megnyugszunk: nem kell tehát félni, irodalmunk kellőképpen filozofikus, mert egyrészt kötelességtudó szocialista irodalom nem lehet meg filozófiai alapozás nélkül, másrészt, filozófiánk hivatalból hűségesen általánosítja az életet, mind a jelen, mind a perspektíva szolgálatában. De hát ez merő elvontság vitapartnere konkrétumaihoz képest. (Ráadásul, ami a mának és a jövőnek az irodalomban felmutatható „egyarántságát” illeti, elvont tételként is vaskos tévedés. Lásd : Lukács György: A perspektíváról. De maradjunk csak a metódusnál.)
Ami ennek a vita módszernek a lényegét illeti: gondolkodásra ráolvasással válaszol, valóságos tények kutatására elvont eszmények deklarálásával reagál, mintha legalábbis kultúránk állapotáról szóló (helyes vagy téves) ténymegállapításokat cáfolni lehetne azzal, hogy felvonultatunk ellenük kultúránk elveivel kapcsolatos (helyesnek vélt) követelményeket.
És így megy ez elejétől végig.
Bretter mindenik tézisében rákérdez egy-egy eredeti problémára, Balázs mindenik antitézisében felmond egy-egy betanult leckét. Aki nem tudja e módszertani eljárás hamisságát a filozófiai terminológia szövevényéből kibogozni, az képzelje el ugyanezt a köznapi élet valamilyen jelenségére redukáltan.
Ilyenformán: Tézis: Sima, egy darabból szabott 44-es fekete lakkcipőt akartam venni, de nem kaptam. Antitézis: Az új ötéves terv a lábbelitermelés ennyi és ennyi százalékos, valamint a vásárlóerő ennyi és ennyi százalékos növekedését irányozza elő. Szocialista könnyűiparunk és állami kereskedelmünk kéz a kézben menetelnek nemzetgazdaságunk frontjának e fontos szakaszán. Rendben van. De mi köze mindennek a sima, fekete negyvennégyes lakkcipőhöz?!
Arról van szó ugyanis, hogy Bretter György tézisekbe foglalta véleményét nem az irodalomról, bölcseletről és ideológiáról általában, hanem konkrétan, a mi romániai magyar irodalmunkról, annak viszonyáról a bölcselethez és az ideológiához. Ö ugyanis a bölcseleti hátterű és távlatú irodalmat tartja igazából jó irodalomnak, ezért panaszolja fel afölött érzett szomorúságát, hogy irodalmunk sem hátterében, sem távlatában nem eléggé filozofikus. Balázs Sándornak ezt a véleményt kellene tagadnia. De nem ezt tagadja. mert ő, hogy úgy mondjam, már közéleti síkon, sőt – a felhangok finomabb zöngéire érzékeny fülek számára – a politikai általánosítás szintjén hajtja végre a fenkölt tagadást. Ezt pedig oly módon, hogy – dogmák láncaiból tákolt darurendszerén – a Szocialista Irodalom, a Szocialista Ideológia, a Marxista Filozófia magaslataira emelinti azt, amit Bretter a hazai magyar irodalom ideológiai és filozófiai implikációiról mond.
Lehet, hogy itt-ott helytelenül mondja, de legalább jól: gondolatai – miként általában a továbbgondolható gondolatok – szöget ütnek az ember fejébe. Balázsnak ezzel szemben minden szava jólnevelt helyesség, csak éppen gondolataival nincs mit kezdeni: ösztövér közhelyei semmiféle eleven probléma feszegetésére nem használhatók.
Eszerint bizonyítatlanul is bizalmat előlegezek Bretter téziseinek, mert gondolataiból a filozófia szelleme beszél. A Balázs antitéziseit viszont eleve bizalmatlanul fogadom, mert mondatai hátterében egy ügyészségi segédfogalmazó szelleme bújkál, amint a kultúra paragrafusai között keresgél. Hiába. Azt a kijelentést, hogy a szocializmus valamely sajátos irodalmi jelenségének partikuláris tünetei ilyenek meg ilyenek, az úristen paragrafusa sem cáfolhatja azzal, hogy a szocialista művelődés általános tulajdonságainak per definitionem ilyeneknek meg ilyeneknek kell lenniök.
Bretter – filozófiai szellemben fogant – tézisei a tényektől függően lehetnek hamisak vagy igazak. Ám a Balázs – ügyészségi szellemben fogalmazott – antitézisei már eleve csak hamisak lehetnek.
Megjelent A Hét II. évfolyama 3. számában, 1971. január 15-én.