A Duna kiszárad, az ország pedig úgy tesz, mintha csak a meder ment volna szabadságra, nem pedig a józan ész és az együttérzés. A Duna kiszárad, de igazán mi fogyunk ki: vízből, felelősségből és szégyenérzetből.
A Duna mostanra nem folyó, hanem köves tanösvény: gumicsizmás turizmusra és kollektív hüledezésre alkalmas nemzeti díszlet. A vízállás Budapesten rekordalacsony, de ez legfeljebb meteorológiai érdekesség, nem politikai érv – hiszen „ilyen nyár mindig is volt”.
A mederből előbújó kövek úgy sorakoznak, mintha szavazólapok lennének: „Ön szerint van-e itt probléma?” A helyes válasz az, hogy nincs; legfeljebb a Duna nem érti a nemzeti vízstratégiát. A hőség és a csapadékhiány nem vitapartnerek: nem lehet rájuk olvasni egy plakátszlogent, nem lehet őket Sorosnak, Brüsszelnek, ukránnak vagy valamelyik belvárosi civil szervezetnek nevezni.
Paks közben attól retteg, hogy lesz-e elég víz hűtésre, így az ország energiaellátása finoman szólva vízállásfüggő: atomerőmű a XXI. században, amelyet egy bokáig érő folyó hangulata zsarol.
A politikai ellenzék empátiája sokaknál most úgy működik, mint a kiszáradt meder: térképen még jelölik, terepen már nem találni. A szenvedő ember grafikon, a gazda kommunikációs kellék, a kiszáradt táj pedig csupán háttér egy gondosan bevilágított videóhoz.
A valódi aszály azonban nem a mederben, hanem a NER-utóhatású közéletben tombol: az arányérzék, a felelősség és az együttérzés párolog el. A Duna legalább nem hazudik: ha nincs vize, nem tesz úgy, mintha lenne.
Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyamA 32. számának Páratlan oldalán 2026. augusztus 7-én.