Két évvel ezelőtt történt. A messzi városból autóbusszal ideérkezett kiránduló diákcsoport a Szent László szobor előtt fényképeztette magát. Egy trapéznadrágos, csinos kis fruska egyenesen a szoborőrző négy fényes testű bronzoroszlán egyikét lovagolta meg. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, a gyerekek természetellenesnél természetellenesebb pózokba álltak, lázba jött fotós társuk pedig még a fűre is lehasalt, hogy a fényképezés szöge se legyen mindennapi. Az oroszlánháton lovagoló szép lányka elkiáltotta magát:
– Én virággal is akarok fényképet! Ki hoz nekem egy magnóliaágat?
A nagyváradi múzeum – a volt püspöki palota – előterében, a tömör falak oltalmában éppen virágoztak a magnóliafák. Hányszor nézegettem sóvárogva őket: ha csak egy kis gallyat hazavihetnék róluk! De sohasem volt szívem – s mi tagadás, bátorságom – tépni a virágokból. Fehér-rózsaszínes, húsos szirmaik túlságosan is közel voltak az ablakokhoz, melyeken bármikor kitekinthetett valaki…
A kamaszfiúk körében nagy zsivaj fogadta a kislány szavait.
– Nem lehet! Ne hülyéskedj, és ha a barnaruhás meglát? Mássz fel a fára, majd lefényképezünk! Mariska a magnóliafán!
A kislány lebiggyesztette az ajkait. Ekkor az egyik fiú leugrott a korlátról, melyen eddig egyensúlyozott, s szó nélkül elindult a mintegy száz méterrel odébb lévő magnóliák felé. Követtem, persze azzal a józan, az ösztönök feltérképezetlen mélyén bizonyára irigységből is táplálkozó felnőtt-megfontolással, hogy megakadályozzam a ritkaságnak számító virág tördelését. De a női kéréstől feltüzelt ifjú lovag – látva, hogy a fal tövén minden csendes, őr sehol – hirtelen megiramodott, s futtában hatalmasan felugorva már le is tépett egy virágokkal gazdagon megrakott, kétágú gallyat. Elfogott a méreg.
– Gyere csak, öregem! Tudod, hogy ezek védett virágok? Mi lenne, ha minden erre vetődő tépdesni kezdené őket?
A nagyhajú kamasz, aki közben félig-meddig spencere alá rejtette a zsákmányt, közelebb jött. Cseppet sem tűnt megszeppentnek, még mosolygott is.
– Tessék már hagyni, csak most az egyszer! Nem olyan nagy gally ez! – Azzal hirtelen ötlettel az elágazódásnál kettétörte a virágot, s a kisebbik ágat a kezembe nyomta.
– Tegye gyorsan a kabátja alá. Biztosan örülni fog neki valaki.
Mielőtt szóhoz jutottam volna, visszairamodott a társasághoz. Mit tehettem mást, nehogy a járókelők figyelmét magamra vonjam, gyorsan a kabátom szárnya alá fogtam a váratlanul jött virágot. Ha már úgyis letörték, miért ne vihetném haza, nyugtatgattam a lelkiismeretemet. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem örültem neki.
Nemsokára megint nyílnak a magnóliák, szétpattanásra kész, súlyos rügyeikhez már elindult valahol egy virágrobbantó fuvallat.
Valahányszor a múzeum előtt megyek el s rájuk pillantok, eszembe jut ez a kis történet. S befelé mosolyogva, kicsit restelkedve teszem fel magamnak a tanulság-kibontó kérdést: vajon – talpraesettség híján – ritka virágokhoz valóban úgy juthatsz a legkönnyebben, ha védelmezni kezded őket?
Megjelent A Hét V. évfolyama 12. számában, 1974. március 22-én.