Aznap, amikor engedélyt kértem a párizsi tőzsde sajtóhivatalától, hogy fényképezzek – persze villanólámpa nélkül, hogy ne zavarjam az ügynököket –, a valutakrízis nem állt épp tetőfokán. De aznap is a hét legalacsonyabb árán jegyezték a frankot, s az utóbbi öt hét legmagasabbikán az aranyat. Aznap is tízezrek álltak meg rövid pillanatra a Place de la Bourse terére nyíló utcák és bulvárok kirakatai előtt, és kutató tekintettel figyelték a tévéképernyőkön az árfolyamok alakulását – általában zuhanását. A tőzsde manapság Nyugaton mindenki ügye. Nem mintha a „népi kapitalizmus” realitássá vált volna, vagy mert lényegesen növelné annak a milliós nagyságrendű tömegnek az életszínvonalát, amely megtakarított néhány havi jövedelmével „játszik” – de mert napjaink jól informált kisembere tudja: élete, sorsa, kenyere, munkája szoros összefüggésben áll azzal, ami a tőzsde fantasztikus világában történik. Szüksége van vagy sem a világnak, pontosabban az emberiség túlnyomó többségének az értéktőzsdére, az aranytőzsdére, a gabona-, a gyémánt- és ki tudja, még miféle tőzsdére – vitatható. De az kétségtelen, hogy a nyugati emberek életét döntő módon befolyásolja; annak a riporternek, aki erről a világról óhajtja tudósítani olvasóit – kötelességszerűen fényképeznie kell a pénz, a részvény, a profit „templomaiban”.
Aznap, amikor beléptem a tőzsde úgynevezett kiabálótermébe, a valutakrízis nem állt tetőfokán – de a teremben egy lövés dörrent, és kísérőm, a tőzsde sajtóhivatalának rokonszenves munkatársa, sápadtan nézett körül. (Magamról már nem is beszélek, felcikázott agyamban a fekete péntek, a hírhedt New York-i tőzsdeösszeomlás képzete, de aznap nem péntek volt, hanem szerda, és bármerre néztem, nem láttam egyetlen öngyilkos alkuszt sem… Nem egyedül az én fantáziám működött: mindenki dermedten kereste a baleset vagy tragédia áldozatát – míg végül fiatal alkuszok egy csoportjának nevetgélése rádöbbentette a társaságot: a francia derű elmaradhatatlan kelléke, petárda robbant. Számomra mégis döntő momentumnak bizonyult: rájöttem, akik ott vannak, ez a nyüzsgő, tolakodó, rikoltozó világ nem tartja kizártnak az egykori 29-es rémálmok újjászületését – a tőzsdei öngyilkosságokat. A válság gondolata befészkelte magát a tőzsde falai közé.) Kísérőm arcába lassan visszatért a szín, megnyugtató hangon közölte, nincs semmi baj, a szociológusok évek óta felfigyeltek a tőzsdézők fiatalodásának folyamatára, több a fiatal, úgy látszik, teret hódít vidámságuk kelléktára is. Mindenesetre biztosíthat afelől, hogy ilyesmi eddig, legalábbis amióta ő itt dolgozik, még nem történt az épületben.
Aznap 250 millió újfrank értékben kötöttek üzletet a párizsi értéktőzsdén, a világ negyedik legnagyobb tőzsdéjén, amelynek bonyolult, szeizmográf érzékenységű mechanizmusát már nem volt időm részletekben megismerni, mert el akartam jutni még a Modern Művészetek Múzeumába, a Russillot balettegyüttes bemutatójára, a Loire-menti kastélyokba, s az itten „bolhapiacnak” nevezett ócskapiacra is.
Szakmai tudósítás helyett amúgy is a fényérzékeny szalag segítségével akartam tolmácsolni a tőzsde, a pénznek épített Bábel fergeteges zűrzavarát. Sajnos, hangszalagot nem mellékelhetek a képhez. De tanúskodhatom arról, hogy a tőzsde lármájához képest a badeni beatfesztivál kis éjjeli szerenádnak tűnt – holott Badenből elmenekültem a szünetben.
Még csak annyit: szakavatott kísérőm tanúsága szerint a tőzsde nem ismeri a szakmai betegségeket. Az infarktus nem szerepel gyakrabban a tőzsdézők személyi adatai között, mint teszem azt az orvosoknál. De az is lehet, hogy ezt még a valutaválság évei előtt állapították meg a tőzsdeszociológusok.
Megjelent A Hét V. évfolyama 13. számában, 1974. március 29-én.
