Markó Bélának az volt a szerencséje, hogy versekben fogalmazta meg Erdély-képét, látleletét arról, hogy milyenek vagyunk mi, az „erdőn túli ország” lakói, milyennek látjuk magunkat, illetve mások bennünket. A műfajválasztás több szempontból is szerencsés volt. Egyrészt azért, mert Markó jó költő, másrészt pedig azért, mert akik habzó szájjal ledorongolhatnák verseit és őt magát határon innen és túl, azok nem olvasnak úgy általában semmit, szépirodalmat a legkevésbé, verseket pedig kiváltképp nem. (No jó, ünnepi beszédeik szövegezésekor legfeljebb Wass Albertig még eljutnak.) Akik viszont odáig vetemednek, hogy kortárs költők köteteit is kézbe veszik, azok pedig kimondottan élvezik Markó lényeglátó, pontos, bölcs iróniával, minőségi humorral megszórt korrajzát.
Mondom, Markónak szerencséje volt, mert – bár a reggeltől estig szakmányban magyaremberekező politikai fősodor határon túli és inneni helytartói számára eretnek dolgokat mondott ki megkapó stílusban – versei nem jutottak el azokhoz, akik tisztogató buzgalommal, mocskos nyelvezettel és példás pártfegyelemmel vetették volna bele magukat az elhajló értelmiségi öntudatos, forradalmi megrekcumozásába. Legalábbis eddig.
Most azonban változott a helyzet, mert egy másik felforgató, Csutak István, az egykori Garabonciás együttes frontembere megzenésítette Markó Béla közéleti verseit, hozzáférhetővé téve a nagyobb közönség számára is, s most már a Markó-versek futótűzként terjednek a You Tube-on, a Spotify-on s ki tudja még milyen égi és földi csatornákon, megállíthatatlanul, ellenőrizetlenül, terjesztve a bölcsességet, a gondolkodás igényét és a jó ízlést egyenesen ifjúságunk zsenge – online oktatással is lebutított – értelmébe bele.
De miről is szólnak ezek a versek? Miért alkalmasak nyugalmunk megzavarására? Mindenekelőtt azért, mert jók és szépek, s ugye tudjuk, hogy „olyan világ jön, / amikor mindenki gyanús, aki szép…”. Továbbá azért, mert őszinték. Lerombolják az előítéleteket, a giccses és hamis Erdély-képet, leszámolnak az illúziókkal. Markó számára Erdély nem tündérkert, hanem parkoló vagy általános áruház, ahol egyaránt kapható hűség és árulás is. Kritikus, önkritikus versek ezek, amelyeknek kegyetlenségét olykor a keserű humor oldja csak (már amennyire oldhatja). „Kivonta kardját nemzetem, aztán bevonult, majd kivonult. Összeadásnak tervezénk, de kivonásnak bizonyult”. Szólnak a versek továbbá felemás helyzetünkről, félbemaradt terveinkről, egy sérült nemzet sajátos állapotáról, identitásáról. Magyarázó, értelmező, ugyanakkor továbbgondolásra serkentő versek ezek, aligha lehet bennük megnyugodni a páratlanul szép költői megoldások ellenére sem. Itt hívnám fel azonban a figyelmet egy lényeges dologra: Markó Erdély-versei lehetnek deheroizálóak, illúziórombolóak, ironikusak, „talanítóak” de egy pillanatra sem cinikusak. Sőt, a költő – talán akarata ellenére is – gyakran leleplezi magát, hogy mennyire szereti két országban lévő hazáját és erdőn túli népét.
S ha a szöveg önmagában nem lenne kellőképp felkavaró, akkor Csutak István még rátesz egy lapáttal. Kicsit a régi Illés retro-rockos hangzásvilágával, kicsit csehtamásos önértelmező, dokumentáló zenei stílusával dinamikusabbá teszi a Markó-szövegeket. A szerzőre jellemző mértéktartást, visszafogottságot mintha áttörnék ezek a rebellis hangvételű nóták. Csutak erénye, hogy mindvégig a szövegre koncentrál. Nem Markót használja fel arra, hogy „eladja” saját magát mint előadót, hanem sokkal inkább fordítva: erőfeszítése arra irányul, hogy Markó versei rezonáljanak a hallgatókban. Mindez nem gátolja meg abban, hogy saját értelmezésével még élvezetsebbé tegye az alkotásokat. Felhívnám a hallgatók figyelmét például arra, ahogyan a lemez címadó dalában, egy öblös magyarnótás hajlítással („felkel a nap az erdőn túlról, olyankor minden raózsaszín”) sikerül még tovább fokoznia a vers fájdalmas iróniáját.
És, hogy ne csak nekünk, magyaroknak okozzon nyugtalanságot a Markó-Csutak szerzőpáros, a versek és azok megzenésített változata Kocsis Franciskó avatott fordításában rövidesen megjelennek románul is, ha minden igaz, épp Románia közelgő nemzeti ünnepére. Már csak azért is, hogy ne mondhassuk többségi barátainknak, hogy nekünk nincs mit ünnepelni december elsején.
