Ha a Föld Isten kalapja, Magyarország a bokréta rajta.

Amikor Volodimir Zelenszkij elhíresült mondata napirendre kerül a hazai vitákban, legyen szó a tévé és a rádió talk-show-iról, elemzésekről, cikkekről, a közösségi médiában zajló véget nem érő vitákról, teljes az egyetértés jobbra és balra, fent és lent, stúdiókban és azokon kívül, hogy „Zelenszkij mondata vállalhatatlan”. Bár Hetényi Zsuzsa bemutatta Zelenszkij mondatának hiteles magyar jelentését, és azt, hogy az valójában nem tartalmazott fenyegetést, a legtöbb megszólalás Zelenszkij mondatát fenyegetésként értelmezi, és azt vizsgálgatja, hogy az miként hat a magyarországi április 12-i választás kimenetelére. Végül is megértem: a megszólalók kivétel nélkül magyarok, így álljanak a politikai spektrum bármely oldalán, szinte természetes, hogy a szóban forgó eseményt is a magyar választás szempontjából nézik. A vita azonban a félrefordításon túl egy alapvető tévedésre épül. A magyar közélet úgy beszél Zelenszkij mondatáról, mintha az a magyar választóknak szólt volna. Pedig nem nekünk szólt. Az ukrán elnök a saját népéhez beszélt.

Nekünk pedig az a dolgunk, hogy Zelenszkij mondatát kiszabadítsuk a magyarországi kampány logikájából, és legalább egy írás erejéig próbáljuk meg magunkat Zelenszkij helyzetébe képzelni.

Ez az ember, ez a politikus és államfő négy teljes éve vívja élet-halál harcát a világ egyik szuperhatalma ellen. Bár azt jósolták, hogy néhány hét alatt megbukik, ő azt mondta, „lőszerre van szükségem, nem fuvarra”, amikor ajánlatot kapott arra, hogy kimenekítik a pokolból. Azóta is küzd a hazájáért, amelynek védelmére felesküdött, és védi egész Európát, hasonlóan a magyarokhoz, akik a keresztény Európát védték a törököktől évszázadokon keresztül. A „szabad világ” a védekezésbe ugyan besegít, de a győzelmébe már kevéssé, okkal vagy ok nélkül félve az esetleges atomháborútól. Időközben legfontosabb szövetségese, az USA új elnököt választott, aki leordítja Zelenszkij fejét a világ kamerái előtt a Fehér Házban, őt nevezi meg a háború felelősének, és nem az agresszorra, hanem rá gyakorol nyomást, hogy adja fel a védekezést. Nincs olyan nap, hogy ne arra ébredne, hogy akár aznap Trump minden támogatást megszüntethet, még a hírszerzési információk átadását is, amitől az ukrán hadsereg olyan lenne, mintha vakként kellene egy vívómeccsre kiállnia. Csakhogy az ő harca nem olimpiai éremről, hanem életről és halálról szól. Az európai szövetségesek sokfélék. Vannak, akik értik a háború tétjét, ők készek finanszírozni is a háborús védekezést. Csakhogy egyik legnagyobb támogatójánál évek óta nincs gazdasági növekedés, a másikban az államadósság a GDP 110 százalékára rúg, és az oroszpárti szélsőjobb erősen dörömböl a hatalom ajtaján. Szóval cseppet sem könnyű a szövetségesek helyzete sem. Mégis sikerül 90 milliárd eurós hitelt megszavazni Ukrajna számára. Erre a támogatásra végre jó okkal számíthat, hiszen az Európai Tanács állam- és kormányfői egyhangúan – még a magyar kormány is! – megszavazták. Hurrá!

A fronton lévő katonák, napi halálfélelemben, minden egyes nap várják a hírt, hogy megjött a pénz, végre vehetnek lőszert, végre hatásosabban védekezhetnek, talán még ellentámadást is indíthatnak. Esetleg kaphatnak új ruhát az elhasználódott helyett, talán végre ehetnek valami minőségebbit is. Ki tudja, mi mindenre kell ez a sok pénz?

Oroszország a tél folyamán Ukrajna energiahálózatát bombázta, aminek eredményeképp Kijivben és más városok sokaságában tönkrement a fűtés, a mínusz 10-20 fokokban (!) az ukránok dideregtek, nem kevesen halálra fagytak, és akik túlélték, azoknak is egész télre napi kínszenvedés jutott osztályrészül. És amikor végre eljött a tavasz, az ukrán kormány nekiállt helyreállítani a lebombázott energiaelosztókat, jön ez a pök, egy szomszédos, amúgy békét élvező ország miniszterelnöke, aki már évek óta Putyint támogatja, aki ahogy csak teheti, megvétóz EU-s döntéseket, aki Putyin leghűbb szövetségeseit leszedeti a szankciós listákról, aki a városait telerakja „Nehogy Zelenszkij nevessen a végén” plakátokkal. Hogy micsoda? Nehogy Zelenszkij nevessen a végén? Azaz Zelenszkij veszítse el a háborút, vesszen Ukrajna? Ezért kampányol a magyar kormánypárt? (Apropó: azokban a műsorokban, amelyekben most megkérdezik a nézőket/hallgatókat, szerintük vállalhatatlan-e Zelenszkij mondata, vajon egyetlen alkalommal is megkérdezték a magyarokat, hogy mennyire vállalhatatlan Orbán ukránellenes, oroszpárti kampánya? Mennyire vállalhatatlanok azok az orbáni mondatok, hogy „Ukrajna nevű terület”, amely nem önálló állam, és amelyet a kormányfő üres tojáshéjhoz és zörgő mákgubóhoz hasonlított?) És bár évek óta hiába mondja mindenki Orbánnak, hogy jobb lenne leválni az orosz olajról, ő ragaszkodik ahhoz, hogy a háborút elkezdő, majd a civil lakosság ellen brutálisan folytató agresszortól vásároljon, ezzel pénzelje az oroszok háborúját, és még a megtámadott Ukrajnától várja el azt is, hogy ehhez segítséget nyújtson… Na ne! Zelenszkij négy éven át nem akadályozta meg, hogy Magyarország orosz olajhoz jusson az Ukrajnán átvezető csövön keresztül. De a magyar miniszterelnök most azt követeli nagy dérrel-durral, hogy Ukrajna tegye félre a szétbombázott városok energiaellátásának megjavítását, és helyette az orosz olajexport helyreállítását tekintse legfontosabb feladatának? „Nincs sok kedvem hozzá” – mondta Zelenszkij, amikor Kijivben éjjel ma is fagypont körüli a hőmérséklet. Létezik olyan, hogy valaki ne értené meg a hozzáállását?

Itt tartunk. És természetesen ne feledkezzünk meg arról sem, hogy mindeközben Putyin fogadja Szijjártó külügyminisztert (minden oroszok elnöke, Nagy Péter cár politikai örököse nem szokott külügyminisztereket fogadni, még állam- és kormányfő látogatóit is megválogatja), egy minden részletében előre megtervezett és lejátszott színjáték keretében átad neki két magyar nemzetiségű ukrán hadifoglyot, és megüzeni, hogy az orosz olaj és az oroszok jóindulata addig tart, amíg a magyar kormány továbbra is a Kreml érdekében cselekszik, amúgy nyilván a magyar szuverenitás jegyében. A találkozó magyar belpolitikai üzenete persze nem az, hogy Putyin megüzente követeléseit Orbánnak, hanem az, hogy Oroszország milyen jóságos a magyarokkal, szemben a goromba ukránokkal, akik kényszersoroznak. (Figyeljük meg a „kényszersorozás” szóban meglévő határtalan nyelvi leleményt: mintha lenne olyan sorozás, amely nem kényszerből történik. De a kényszersorozás mennyivel rosszabb színben tünteti fel Ukrajnát, nem igaz?)

És ez még mind semmi. Ez a Magyarország, amely egyszer már áldását adta a 90 milliárd euróra, most bejelentette, hogy mégis vétózni fog. Bár semmi közvetlen érdeke nem fűződik a vétóhoz, hiszen már mindenki egyetértett azzal, hogy Magyarországnak egy fillérjébe se fog mindez kerülni, Magyarország mégis vétózni fog. Ez volt a kiváltó oka Zelenszkij mondatának, amely – állítólag – vállalhatatlan.

Mintha Zelenszkij mondatát mindenki a magyarországi kampány prizmáján keresztül értelmezné. Mintha Magyarország bokréta lenne Isten kalapján. Csakhogy Zelenszkij Ukrajna elnöke, akinek elsősorban Ukrajna polgárainak kell megfelelnie. Őrült módon rákényszerítenek egy elnökválasztást, amelyről csak annyit tud, hogy meg kell tartania, de azt még nem tudja, az állandósult orosz rakéta- és dróntámadások közepette hogyan lehetséges választást rendezni. Hogyan fognak a katonák leszavazni, hiszen szavazóként ők is jogosultak a szavazásra? Ha kijönnek védelmi állásukból, vajon nem gyengül meg az arcvonal? Talán mozgóurnákkal fogják az egész frontot végigjárni? Hogyan lehet regisztrálni a választásra? Az ország lakosságának 15 százaléka külföldre, közel 10 százaléka belföldön az ország nyugati részébe menekült, ők hogy tudnak majd szavazni? Hogy lehet kampányt folytatni egy éjjel-nappal bombázott országban? Mekkora, lényegében feleslegesen elköltött milliókba fog ez kerülni? Zelenszkij sok kérdésre nem tudja még a választ, de azt tudja, hogy a katonák is szavazni fognak. Azt is tudja, hogy a katonái és amúgy az egész nemzet úgy várja az EU támogatását, mint egy falat kenyeret. De a magyar miniszterelnök ezt akadályozza. Miért gondolja bárki is azt, hogy Zelenszkijnek, Ukrajna elnökének nem kutya kötelessége elmondania az ukránoknak, kinek köszönhetik az európai segítség akadályozását? Miért gondolhatja bárki is, hogy egy választási kampányban Zelenszkij nem a szavazók által érthető nyelven, az ő szívükhöz szólva mutat rá Orbán Viktorra: Ő az! És az vesse rá az első követ, aki nem a népe, köztük az életüket naponta kockára tevő katonák nyelvén mondaná el, ki a valódi bűnös.

Hogy ezt Magyarországon a kampány során másképp értékelik? Persze hogy másképp, de mielőtt ítélkeznénk, mi vállalhatatlan és mi nem, kicsit nézzünk végig magunkon.

Zelenszkij, ahogy a szlovén és a portugál belpolitikáról, úgy a magyar belpolitikáról is édeskeveset tud, ezért kér egy összefoglalót Magyarországról. Képzeljük csak el ezt a beszélgetést közte és a külügyminisztere között! Azt persze pontosan tudják, hogy Orbán olyan, amilyen, ehhez nem kell semmit hozzátenni. Ismerik, tudják, hogy Putyin támogatója. Szégyen reá, de ez van. „Hallom, rosszul áll a szénája, de mi a helyzet a kihívójával?”

„A kihívó tisztességgel azt mondja, hogy Oroszország az agresszor, de ezen túl az Európai Parlamentben nem szavazott meg egyetlen Oroszországot sújtó vagy Ukrajnát megsegítő határozatot sem. Azt mondta, hogy győzelme esetében továbbra is vásárolni kívánja az orosz gázt és olajat.” „Azt mondjátok, hogy ezt csupán kampányfogásból tette? Miért? Ilyenek a magyarok? Fontosabb nekik a benzinár, fontosabb a rezsicsökkentés megtévesztő manipulációja, mint Európa, benne saját országuk védelme? És a kisebb pártok?” „Erősorrendben haladva, a következő párt szívből gyűlöl bennünket, szemben Orbánnal, aki érdekből teszi ezt. A sorban következő párt kiáll Ukrajna mellett, szavazataival is bennünket segít az Európai Parlamentben, de most éppen a túlélésért küzd, most éppen mindenki a visszalépésre buzdítja őket, még a mellettünk leginkább kiálló szavazók nagy része is. Végül, a legkisebb párt elnöke polgármesterként ugyan kinyilvánította szolidaritását Ukrajna harca iránt, hiszen a nyilvánosság előtt ta­lál­ko­zott Sán­dor nagykövetünkkel, ugyan­ak­kor a programjáról sokat nem tudni, a budapesti padokat szép élénk színűre festik, amúgy viccesek, és a mi támogatóink tőlük is azt követelik, ne induljanak a választáson.”

„Furák ezek a magyarok” – gondolhatja Zelenszkij, csak azt tessék elárulni: akkor miért is fogja vissza magát? Miért ne legyen számára mindegy, hogyan értelmezik kétségkívül szokatlanul durva mondatát?

Zelenszkij az inkriminált mondatával legkevésbé sem Orbánnak üzent, még Orbán ellenzékének sem, hanem mondanivalóját a saját népéhez, közöttük az ukrán katonákhoz intézte. Bizonyára okkal tapsol az Orbántól megszabadulni kívánó sokaság annak, hogy a Tisza milyen ügyesen kerülgeti a Fidesz által kirakott aknákat. Nekem személy szerint hiányoztak a világosabb mondatok, hiányzott az Ukrajna harca iránti elköteleződés, de elfogadtam, hogy a kampány minden más szempontot megelőz. De miért gondoljuk azt, hogy mindenki más is így van ezzel? Miért gondoljuk azt, hogy Zelenszkij ukrán elnök is azzal foglalkozik, hogyan értelmezik majd a mondatát Magyarországon?

Zelenszkij mondata nagyon is vállalható, miközben a magyarországi ellenzéknek rosszat tesz. Ez a helyes megfogalmazás, és mielőtt Zelenszkijt hibáztatnánk ennek esetleges következményeiért, nézzünk tükörbe, vajon Zelenszkijnek nincs-e okkal olyan benyomása, hogy Magyarországon senkire sem számíthat?

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 11. számának Publicisztika rovatában 2026. március 13-án.