Gyorspublicisztika Orbán tusványosi beszédéről.
Érdekes és releváns kérdés, mivégre fojtja vissza lélegzetét 2026 júliusában egy fél ország, amikor a nem is oly’ rég csúfosan megbukott ex-minidiktátor színpadra lép egy tartalmilag már réges-régen, látogatottsága tekintetében pedig idén kiüresedett propagandafesztiválon.
Nagy valószínűséggel három összetevős a válasz: első szelete az imént említett „nem is oly’ rég”-ben, második a kárörömben (azaz a híres-nevezetes médiaélményben), harmadik pediglen a mindannyiunkban lappangó, nehezen megszűnő szorongásban leledzik. Utóbbira a látványos szélsőjobbra tolódás és a volt állampárt apraja-nagyjának „illegitimezése” ad magyarázatot, amivel – a folyamatos, szégyentelen hazudozás közepette – finoman belengették, hogy esetleg megpróbálnak valamiféle temus forradalmat csiholni, ha „volna rá igény”. Más kérdés, hogy a Fidesz jelenlegi támogatottságával és teljesítményével erre nincs semmi esélyük – de ettől még él a rettegett Orbán Viktor mítosza, egy darabig valószínűleg élni is fog, és vele él annak illúziója, hogy (ilyen vagy olyan előjellel) releváns, amit mond.
Előzetes gyanúm (délelőtt 10 óra 18 perckor), hogy a fenti illúzió fenntartásához, a játékban maradáshoz és persze a volt miniszterelnök megmaradt ép elméjének megőrzéséhez egyaránt szükséges, hogy provokáljon, felháborítsa ellenoldali hallgatóságát (ami, immár pontosan tudjuk, a magyar nép elsöprő többségét jelenti), beszédtémát adjon vasárnapi ebédek és késő esti sörözések mellé, egyszóval: életjelet adjon, hangot találjon magának privát, politikai és közjogi rémálmában. Zavaros világmegfejtésre, lightos-kurucos pszeudo-fasizmusra és egy kedélyes székely nagypapa politikailag inkorrekt odamondogatására egyaránt számítok. Értelmezhető útmutatásra csakis abban az esetben, ha az öreg elszánja magát a tényleges lázításra, és kísérletet tesz valamiféle puccsra. Így előre, csendesen, a belátására bízom, mivel jár jobban jelen helyzetében; ugyanakkor igaz, hogy nincs vesztenivalója, pontosabban túl sok van neki, remélhetőleg jogi értelemben is. Előre menekülni pedig szeret. Meglátjuk.
(Apa, kezdődik!) És akkor lássuk is meg, miről beszél az ex-vezér a Legszalmakalaposabb Nemzethy Gyülekezetnek. Igehirdetését élőben követve, villámgyors jegyzeteimet benyomásaim közel ugyanolyan gyors felfirkantásával kiegészítve az alábbiakra jutottam:
Orbán azzal kezdi, hogy náluk, vagyis, ugye, az úgynevezett nemzeti oldalon „a valóság legalább két részből áll”. Hát, az baj. Az alternatív valóságok vonalán tovább haladva ismét eldurrogtatja a megszokott lózungokat, amikkel 16 éven át igyekezett elfedni az obszcén lopást és a magyarság jövőjének módszeres elrablását: munkaalapú, családbarát, szittyamagyar, szuverén. Az is előkerül, hogy természetesen a világfolyamatok okozták szent törekvéseinek vesztét, ismét Brüsszel a hibás, ami újfent, sokadszor a szembenézés teljes hiányára mutat. Furcsa, hogy fel sem merül benne e látszat elkerülése, ezek szerint valóban nem olvas független (és/vagy frissen kiugrott) sajtót, ott ugyanis hónapok óta másról sem esik szó.
„Mindig is keresztény Magyarországot akartam”, mondja egyes számban. Elegánsabb lenne a többes, de ki lepődik meg? Ahogy már az sem zökkent ki minket, hogy a Tisza által elhozott új világról véleménye szerint a rendes magyarok úgy hitték, csupán „rossz vicc” lehet – bezzeg Trump nem rossz vicc, hanem a legmenőbb sárga hajú kisfiú a világon. Ezt követően Orbán a jogállam megszüntetéséről és a demokrácia haláláról beszél. Soroljuk, mik vezettek a fentiekhez valójában? Inkább ne.
Csapongó beszédének ezen a pontján azért mond egy erőset: mindaz, amit az új kormány tesz, „bűncselekmény”, aminek „majd lesz jelentősége, amikor visszaállítjuk a jogállamot”. Ám nem folytatja a közel röhejes fenyegetőzést, inkább ismét a világpolitikára tekint, Dél-Amerikára hivatkozik, ami az oroszokkal, kínaiakkal és mindenféle isztánokkal nyomuló „türk” külpolitika után minimum véleményes értékítélet.
Ahogy mostanság a kétségbeesett minyonjai, ő maga is sorra átveszi a korábbi ellenzéki paneleket (kicsit olyan ez, mint ahogy a 444-re következett a 888, a Partizánra pedig a Patrióta – íztelen, szagtalan, hiteltelen). Odáig megy, hogy ő is neveket keresgél a három hónapja létező „új rendszerre”, ahogy mi tettük 16 évig, csak ő nem a hibrid rezsimnél állapodik meg, hanem az önkénynél. Ha ezen a ponton nem ásítozik hozzám hasonlóan a teljes közönsége, akkor nem tudom, mit fogyaszthatnak. A blokk végén előkerül még a kommunista veszély mint a gonosz Brüsszelhez hasonlóan állandósult rögeszme – de hát a nagyapó már csak ilyen, nehezen fogad be új ellenségképeket.
Amikor Orbán vírusnak nevezi a Tisza által képviselt értékeket és jogállami megoldásokat, az a dehumanizáció roppant finom formája – közvetett, de érthető. Meglátása szerint a most látható Facebook-kormányzás és a gonosz, elnyomó miniszterelnök elbizonytalanítja, mi a valóság és mi a látszat; a hatalom nem ismeri el a maga korlátait; megindult a bosszúkormányzás – hallgatjuk ezt attól az embertől, aki annyiszor beszélt nyilvánosan elégételről és mindenféle dolgok feljegyzéséről-elrendezéséről, hogy felsorolni is nehéz lenne. Nem baj, boldog karácsonyt.
Szerinte megtévesztett emberek a Tisza-szavazók, agymosásról beszél, és – feltehetőleg ezen önfelmentés oltalmában – konkrétan kimondja, hogy nem kell önkritikusnak lenni, mert nincs rá idő. Egyetlen dologért kér elnézést: hogy Magyar Péter a Fidesz soraiból érkezett – sajátos módon, bár nem is vártuk, nem azt szánja-bánja, hogy kontraszelektált körével együtt zsebre vágta a közvagyont, és szabad szemmel látható mennyiségű magyar polgár életét tette pokollá, nem, csakis azért, mert hát végül is ismerte azt, aki végül leváltotta őt és korrupt rendszerét. Ez a pofátlan cinizmus és az őrület közötti skálán bárhol elhelyezkedhet, de bizonyosan rajta van.
Hosszan hallgathatjuk, ahogy az ex-miniszterelnök felsorolja a kormánya és személye elleni, nagyon is alaposan alátámasztott vádakat, amelyeket hazugságoknak nevez, ám nem tudja – valójában meg sem próbálja – cáfolni őket. Ezután saját egykori elhurcolásával példálózva jelzi, hogy „mi illegalitásból jövünk” – én teszem hozzá: pont az a gond, hogy elég hamar oda is tértek vissza, méghozzá a legmagasabb fokára, a törvényhozatali és államigazgatási szintjére.
A magyar szabadságszerető nép, és a többi. Majd megint egy erős villanás: a jelenlegi kormány „államcsínyt” követett el. Ahogy eddig, a valójában igencsak súlyos jelentésű szavak most is alacsonyan repkednek puszta retorikai megfontolásból. Az efféle pillanatok azonban a cselekvés(i terv) teljes hiánya és az előadásmódból, na meg a történeti háttérből fakadó hitelességi deficit okán inkább mulatságosak, mint fenyegetők. Árulkodó momentum, amikor azt fejtegeti, hogy a magyarság tulajdonképpen elfogadja az önkényuralmi rendszereket, ha ki van fizetve. Végül – újabb zavaros oldalvágással – oda lyukad ki, hogy nekik most nem politikai pártként kell működniük, mivel itt már nem a hatalom a tét, hanem a szabadság.
Ha magáról Orbán Viktorról beszélünk, magam sem mondhattam volna szebben.
És ekkor véget is ér a beszéd. Se felhívás polgári körök alapítására, se gigatüntetés-bejelentés, még csak használható anyagi vagy intézményi „segítségnyújtás” sincs az „áldozatoknak”. Hogy ez óvatosság vagy totális kiábrándulás, egyre megy: az egyedüli remény, ami Orbán beszéde alapján számukra kínálkozik, hogy egyszer csak valamiért elfogy a pénz, és akkor a Tisza Párt megbukik. Addig pedig várni kell, mert mást nem lehet csinálni. Ennél még a joggal ütött-vágott óellenzék is kreatívabb volt.
Megnyugtató, hogy csak ennyi volt a tárban, ugyanakkor ha előre tudom, nem biztos, hogy belekezdek eme élő egyenesben pötyögött írásba. A tizenhat éves kormányzása után csúfosan elkergetett Don vereség utáni első komoly beszédére már holnap sem fogunk emlékezni. Ó, fájdalom, még kordokumentumnak is harmatos – akkor már inkább valamelyik pöffeszkedő, gyűlölettől fröcsögő ordibálását vesszük majd elő, a háttérben a féltébolyban imádkozó Eperjes Károllyal.
Gatya.
