Tüzes ló

Van nekünk egy kacsánk, Kázmér. Neve kiválasztásakor tudat alatt bizonyára régi óvodai délutánok sejlettek fel előttünk. Elbújtatott emlékeink között ott lehetett a bábos-paraván, s az előtte megjelenő, sután megvarrott, narancssárga csőrű, sárga ruhás kesztyűbáb, ami az óvó néni eltorzított, rekedtes hangján szólalt meg Kázmér kacsaként. Egy régi könyvborító is ott motoszkálhatott bennünk, rajta a szenvedélyesen horgászó kis csőrös bajkeverővel, aki szintén Kázmér. S persze agyunk hátsó szegletiben ott várakozhattak a csúfolódó kis dalocskák is, a fülbemászó dallammal keveredő gonosz szöveg: Kacsa Kázmér Afrikában felmászott egy pálmafára, de a majmok nem szerették, rohadt tökkel fejbe verték… majd a refrén: csili-csalamádé, rohadt karalábé, cukor csokoládé, Sári hopp!

Ebből is látszik, nem vagyunk elég trendik. A világhálón a top kacsanevek sorába Kázmér be sem került, ellenben akad ott Franklin, Charlie, Otis, Maverick, Sammy, Ben és a Bill. Ha pedig kifejezetten a magyar nevekre szűkítettük volna a választékot, első két helyen ábécé-sorrendben a Bátor és a Béla virított, de a Dodó, a Frici, a Lajos, a Matyi és a Töki is ott szerepelt. Mentségükre szóljon, hogy az egyszerűség jegyében mi a lánykacsát is Kázmérnak neveztük el, eleinte csak azért, mert nem tudtuk megkülönböztetni, melyik a fiú és melyik a lány, később meg rájuk ragadt. Erre hallgatott mindkettő, jöttek totyogva enni a pitypangleveleket, ha meghallották, hogy szólongatjuk őket.

Hanem a gácsér néhány napja egyedül maradt. Tojója reggelre élettelenül hevert az ólban, ahová ittlétük első napján befészkelték magukat, számos tyúkkal és kakassal osztva meg a szalmát. Nem értettük, miért nem a libákhoz húzódtak be, de mivel nálunk legalább a baromfiudvarban demokrácia van, nem írtuk felül a döntésüket. Hogy mi baja lehetett a jószágnak, nem tudtuk kideríteni, mindenesetre illő módon eltemettük, ahogy az szintén szokás mifelénk.

– Kázmér szomorú. Jól láthatóan búsong. A járása is megváltozott. Még az eddig előre álló egyik szárnytolla is lekókadt. Szegénykém néhány nap alatt egészen megöregedett – adott helyzetjelentést esténként az állatokat etető és bezáró emberem, aki persze rendszeresen beszél az állatokhoz, sőt időnként énekel is nekik. Szavukat állítólag érti, még akkor is, ha azok hápogásban, kurrogásban, mekegésben, brekegésben vagy épp nyávogásban vagy ugatásban öltenek testet. Minap aztán felhőtlenebb arccal érkezett vissza a hátsó udvarból, s azt mondta, Kázmér talán túl van a gyászfeldolgozás első lépcsőjén. Legalábbis erre következtetett abból, hogy ezúttal nem a régi helyére, a tyúkok közé battyogott be, hanem némi tanácstalan ténfergést követően a libákhoz kéredzkedett. Boldogsága azonban nem tartott sokáig. A következő este már újra a tyúkok között találta: hogy a libák nem voltak eléggé kedvesek, vagy a régi szép emlékek vezették őt vissza, arra még keressük a választ.

Megjelent a Népszava-online Vélemény rovatában 2026. május 29-én.