Ma szembejött velem egy fénykép a közösségi hálón. Spolarics Andrea oldalán jelent meg, a képaláírás: „Legelső kolozsvári osztály. Harminc éve diplomáztak.” Kántor Melindát, András Lórit, Keresztes Attilát és Szabó Jenőt, azaz Csirkét ismertem fel.

Azt a hatást tette rám ez a kép, hogy: bizonyos értelemben ez az életem. Az egyik életem, mert ha a házasságaim alapján is szeletelhetem, akkor annak alapján is, hogy kik voltak „mellettem” egy bizonyos időszakban.

A „mellettem” azért nem egészen pontos, mert nem voltunk kollégák semmilyen értelemben, legfeljebb talán abban, hogy ugyanabba az épületbe jártak, amelybe én: abban az időben még nem volt külön Színház- és Filmegyetem, a bölcsészkarra jöttek mindannyian, a felvételi egyik szakasza is ott zajlott – tudom, mert egyszer én is megpróbálkoztam. És pontos azért is, mert nagyjából egyidősök vagyunk: Kántor Melinda egy évvel alattam, Csirke kettővel fölöttem járt a Brassaiba.

Ők azonban színészek lettek, amiért akkor külön is irigyeltem őket (ma már nyugodt vagyok íróságomban). És micsoda színészek, illetve rendezők! Hiszen Keresztes Attila remek rendezővé vált idővel, ma már jelentős pályát tudhat maga mögött.

Még emlékszem vizsgaelőadásukra, a Kulcskeresőkre. Abban Attila a Bolyongót alakította, András Lóri Fórist, Csirke pedig egy vízszerelőt, ha jól emlékszem. Melinda nem játszott a darabban – úgy látszik, mégsem vizsgaelőadás volt. Vagy ki tudja, nem igazodom el a színház minden bugyrában.

Az viszont biztos, hogy a romániai magyar kultúra fontos szereplői lettek mindannyian. És ha a képet nézem, az eltelt harminc év azért ott van az arcokon, az arcukon. De mintha – nagy közhely következik! – a tegnap lett volna, annyira eltelt, olyan hamar. Amikor benne voltunk a jelenben, akkor keserves pillanatokat is meg kellett élnünk, de most már tegnapnak tűnik minden, és a holnapba ugyanúgy bele tudunk képzelni harminc évet, gondolom.

Andrea is megőszült. Mondanom sem kell, hogy rá is szívesen emlékszem A kopasz énekesnőből, a Mórok-ból és más előadásokból. Jó színésznő volt, tele energiával és erővel. Gondolom, jó tanár is lehetett: a szenvedélyt átadni mindig termékeny dolog.

Nézem ezt a szovátai csoportosulást, és azon tűnődöm, sónak kellene lenni: tartósnak, közömbösnek, keménynek. Nem biztos, hogy mindig sikerült, de hát a művész nem a keménységéből él, hanem egészen másból. Az eltelt harminc évéből és a folyton telő életéből.

Remélem, jól vagytok, kedves barátaim!

Elhangzott a román közrádió bukaresti magyar adásában 2026. július 27-én.