Tizenhat évük elszelelt.
De el az én tizenhat évem is.
Ez alatt az idő alatt fáradhatatlanul, konokul, hovatovább elkeseredetten mindig azt mondtam, ez a kormány demagóg, tolvaj, korrupt a piramis alapjától a csúcsáig.
Kezdettől ezt mondtam, nem törődtem semmivel.
Az azért pofán vágott, hogy olyanok hittek nekik, akik korábban folyton a szabadságról, az értelemről, a kiegyensúlyozottságról hadováltak. Aztán elfogadtak mindent és bármit, csak mert a magyarság nevében történt. Vagy mert pénzt hozott a konyhára.
Sokat tanultam az erdélyi magyarságról és a magyarságról általában.
A keresztényekről, akik a mindennapi acsarkodás nélkül nem érezték jól magukat.
A békepártiakról, akik már rég háborúztak, Brüsszelt és Ukrajnát szidták habzó szájjal.
A család nagy védelmezőiről, akiknek semmi gondot nem okozott a pedofília.
A transzszilvanizmus híveiről, akik mindenkit utáltak a románoktól a romákig és az ukránoktól az arabokig.
A szuverénekről, akik egy lépést sem tudták tenni „direktívák” nélkül.
A tányérnyalókról és a tényárnyalókról, mint Petri mondja. Akik elmagyarázták, jó, ha magyar ember lop, és hogy már Szolzsenyicin megmondta, hogy az ukránok gazemberek, és hogy Orbán azért áll bosszút, mert az egykori SZDSZ gyakran gúnyolódott vele.
Az írótársaimról, akik szerint nem baj, ha Ottlik kikerül, Herczeg Ferenc pedig be.
A művészekről, akik Vidnyánszkyt kezdték imádni valósággal.
A helyezkedőkről, akik szerint „meg kell élni valamiből”.
A legundorítóbb fajtáról, amelynek tagjai akkor is mindenütt ott voltak, most is mindenütt ott lesznek.
Tanulságos, utálatos tizenhat év volt.
Harmincnyolc voltam, amikor elkezdődött.
Isten majd megbocsát nekik, mérvadó fők szerint az a mestersége.
A szerző Facebook-bejegyzése 2026. április 13-án.
