A fényképnek az elmúlás dermedt pillanata adja meg dokumentum jellegét, a múlhatatlanság rangját.
A pillanatfelvétel néhány hónappal ezelőtt született, amikor A HÉT megbízásából interjút készítettem Lukács Györggyel Budapesten. A megbeszélt időpontnál valamivel hamarabb érkeztünk a Belgrád-rakparton levő lakásához. A házvezetőnő nyitott ajtói és betessékelt Lukács György dolgozószobájába. A téli reggel nyugalmával, szűrt fényével, urbánus csöndjével volt tele a szoba. És tele volt az Íróasztal is kézirattal, könyvvel, jegyzetekkel, újsággal, félbehagyott munkákkal és a világérdeklődést, megbecsülést jelző külföldi levelekkel.
Csak Lukács György karosszéke volt üres.
De tudtuk, hogy csak itt van a szomszéd szobában, minden pillanatban bejöhet, elfoglalhatja megszokott helyét, a megszokott Íróasztala mellett.
Késett.
Volt időnk körülnézni, szemügyre venni az impozáns könyvtárat, kitekinteni a Dunára, a merészen ívelő hídra – és egy fényképet készíteni. Amolyan előzetest. Bánhalmi János, a Népszabadság fotóriportere talán megérezte a pillanat súlyát, a jeles tudós alkotó műhelyének különleges hangulatát, felfedezte az enteriőr művészi témáját. Emlékszem, csupán néhány másodpercig kereste a látószöget, a legkedvezőbb világítást, és már kattant is a gépe.
Így született – egy interjú kiegészítőjeként – a fénykép. Nem került be a lapba. De úgy látszik, nemcsak a könyveknek – habent sua fata libelli –, hanem egyes fényképeknek is megvan a maguk sajátságos sorsalakulása, egyedi és sokatmondó élete. Mert ez a pillanatfelvétel, amely egy üres dolgozószobát örökített meg, a délelőtti pesti tények játékát és az üres karosszéket, egészen mást, súlyosabbat, drámaibbat fejez ki ma.
Új, áttételes, komor értelmet kapott a dolgozószoba személyt csak sejtető, de immár árvaságot sugalló hangulata, a félig lehúzott redőny, a félbehagyott munka és minden egyes tárgy, amit az objektív befogott. Az üres, nem jól mondom: az üresen maradt karosszék pedig a kérlelhetetlen halál szimbólumává lényegült.
Mert Lukács György nincs többé. Hiába hisszük, hogy csupán késik, mindjárt átjön a másik szobából és rágyújt megszokott szivarjára; hiába hisszük-reméljük, hogy korunknak ez a ragyogó szellemű marxista tudósa még egyszer leül íróasztala mellé.
A fényképnek van igaza. Lukács György karosszéke immár örökre üresen maradt.
Megjelent A Hét II. évfolyama 24. számában, 1971. június 11-én.