Sokak szerint a minapi tusnádfürdői Orbán-beszéd teljesen érdektelen volt, és semmi újat nem tartalmazott. A mi számunkra viszont volt benne egy érdekes gondolatkör, amelyről érdemes írni. A gondolat mellékesnek tűnik, és könnyen lehet, hogy rajtunk kívül senki nem is emlékszik már rá, mi mindenesetre igen. Szóval Orbán Viktor a 2010-es választások kapcsán azt mondta: nem valószínű, hogy azoknak egy része, akik akkor a Fideszre szavaztak, ezt azért tették, mert szerették a pártot. Nem; azért szavaztak rá, mert – nem lévén más „megmentő” – szükségesnek tartották, hogy a Fidesz jöjjön. Szerinte egy kudarcos 2002–2010 közötti baloldali-liberális kormányzás után a választók egyedül a Fideszbe látták bele azt a kormányképességet, amire akkor az országnak szüksége volt.

Azt is mondta még Orbán, hogy ez könnyen megismétlődhet majd a Tisza-kormányzás idején, hasonló okból, mint 2010-ben. Azért, mert a gazdaság akkor válságos állapotba jutott, és most is áll a zászló, hogy gazdasági válság alakul ki. A Fidesz nem azért tér majd vissza a volt miniszterelnök szerint, mert akik eddig nem szerették, megszeretik, hanem azért, mert válságkezelő kompetenciája okán azok az emberek is visszafordulnak hozzá, akik egyébként utálják vagy épp semlegesek.

Mit mondjunk: fölöttébb optimista megközelítés, csak ha a Fidesz mostani állapotából indulunk ki. A párt a legfrissebb közvélemény-kutatások szerint lement 20 százalék alá, vezetői és háttéremberei ellen eljárások indulhatnak, amelyek eredményeképpen akár a párt további léte is veszélybe kerülhet. Egy volt miniszterelnök-pártelnöknek persze joga van a napi valóságot felülírni. Mondhatja, hogy ami a valóságban zajlik, az nem a valóság, és hogy ezen a pártjával rövid időn belül felülemelkednek. Egy ütőkártyája van is ehhez: a 17. alkotmánymódosítás, illetve a meghatározó közjogi tisztségviselők eltávolításának módja. Ez valóban alkotmányos törésvonalat hozott létre, ám ezzel együtt is nagyon távolinak tűnik az Orbán által megpendített helyzet, amikor újra szükség lehet a Fideszre.

Mindezek a felvetések már csak azért is érdekesek számunkra, mert korántsem csak a Fidesz kapcsán vethetjük fel őket. 2010-ben a Fideszre volt „szüksége” az országnak, 2026-ban azonban a Tiszára. Az lesz az állításunk, hogy a magyar társadalom akkor és most is „kizárásos” alapon, az általa egyedül lehetségesnek és szükségesnek vélt erőt juttatta hatalomra. Ráadásul mindkét esetben nagyon hasonló a koreográfia. Mondjuk ezt úgy, hogy természetesen tisztában vagyunk a két helyzet alapvető különbségeivel is. De minket itt most a két helyzet hasonlósága foglalkoztat, az, hogy 2010-ben miért jött a Fidesz, 2026-ban pedig miért jött a Tisza.

Miért jött a Fidesz 2010-ben?

Hogy a magyar társadalomnak 2010-ben a Fideszre lesz szüksége, 2006 döntötte el. Nem is feltétlenül az, hogy Őszödön Gyurcsány Ferenc elmondta hírhedt beszédét, hanem az, ahogyan azt a Fidesz felhasználta. A Fidesz ugyanis ezt a beszédet már elhangzása után nem sokkal megismerte, de még a nyilvánosságra kerülése előtt egy rendkívül hatékony „kormánybuktató” narratívát épített rá. Orbán Viktor 2006. nyári cikksorozatára gondolunk, amelyet a korabeli Magyar Nemzetben jelentetett meg. Ennek a cikksorozatnak kettős funkciója volt. Az egyik magának Orbán Viktornak a rehabilitálása, azt követően, hogy a 2006-os választásokat a Fidesz elveszítette, és sokan a párton belül szerették volna eltávolítani őt. A másik funkció viszont egy új és a jövőre nézve hatékonynak látszó erkölcsi alapvetés és stratégia kialakítása volt, amelynek középpontjában az igazság fogalma állt a hazugsággal szemben. A hazugság ugyanis – írta Orbán – „odaát” van, és „letapossa az igazság megismeréséhez való jogot, elveszi a tájékozódás szabadságát”. Ráadásul – folytatja – „a hazugságok lealacsonyító világa” nem fér össze „a szabadságra épülő demokráciával”. Ezekre a mondatokra ma már legfeljebb a korszak kutatói emlékezhetnek, de 2006 nyarán-őszén az ilyen alapállás sokak véleményével találkozhatott, és egyértelmű, hogy 2006 és 2010 között ezt az „erkölcsi” pozíciót a Fidesz még tovább fejlesztette, és 2010-ben hatalomra is váltotta.

Ám ebből még nem következett, hogy ő lehet a „megváltó” 2010-ben. Itt jön be a második elem, amit Orbán Viktor mostani tusnádfürdői beszédében elég részletesen kifejtett. Ez pedig a gazdasági dimenzió, azaz a gazdasági válság kezelése. Márpedig 2006 és 2010 között nemcsak Gyurcsány „igazságbeszéde” lepleződött le (amit a Fidesz természetesen „hazugságbeszédként” aposztrofált), hanem az is kiderült, hogy a második Gyurcsány-kormány (2006–2009) nem képes megbirkózni a gazdasági kihívásokkal, többek között az eladósodással és a hiányokkal. Ily módon a Fidesz a már meglévő morális fölényét gazdasági kompetenciával is ki tudta egészíteni, hiszen a gyurcsányi inkompetenciával szemben magát mint a kompetens gazdaságpolitika letéteményesét állította be. A baloldali-liberális kormány súlyos hitelvesztésén az sem változtatott, hogy a 2009-ben hatalomra kerülő Bajnai-kormány gazdaságilag már kompetens volt, jó néhány válságkezelő és egyensúlyteremtő intézkedést hozott. Csakhogy ez a választókat nem érdekelte, mert a választók meghozták azt a döntésüket, hogy a Fideszre van szükségük.

És itt jutunk el ahhoz a bevezetőben már említett gondolathoz, hogy a Fidesz győzelmét nemcsak az eredendően jobboldali közönségnek köszönhette. Hanem az úgynevezett „átálló” szavazóknak (bal- és liberális oldalról egyaránt), akik, látván a Gyurcsány-kormány vajúdását, arra a belátásra jutottak, hogy a regnáló kormány sem Őszöd bélyegét, sem a gazdasági inkompetenciát nem tudja levetni magáról.

A Fidesz-történet kibontakozásához, a 2010. évi „alapozó” kétharmadhoz tehát számos körülménynek kellett együtt állnia. Ezek közül a többség a Fideszen múlott (narratíva stb.), de van, ami nem rajta. Az, hogy kétharmados lehetett a többsége, a 2010-ig regnáló kormány(ok)ból való kiábrándulás intenzitásán múlott. Más európai országokban is vannak kormánybukások, nem is ritkán. De olyan jellegű bukás, amely a másik, az addigi ellenzéki oldalt juttatja kétharmados többségbe, csak akkor lehet, ha a kormánypárt szavazóinak egy része egész egyszerűen kicsekkol a kormánypártból.

Említhetnénk persze a magyar politikatörténet sztenderd hagyományát, a sziklaszilárd domináns pártokat is, de ezt most zárójelbe tesszük, hiszen csak azt akarjuk hangsúlyozni, hogy a magyar társadalomnak 2010-ben éppen a Fideszre volt szüksége. 2010-ben senki nem használta az „áradás” kifejezést, de a mából visszatekintve bizonyos értelemben már ez is az volt, hiszen a Fidesz hatalomra kerülése után kő kövön nem maradt az ellenzéki térfélen, illetve ami maradt, az a következő másfél évtizedet reménytelenül vegetálta végig.

Azt akarjuk tehát mondani, hogy a Fidesz nagyon is meghatározott okokból, az ellenoldal és a szélesebb társadalom hathatós támogatásával és a gazdasági helyzet alakulása miatt került hatalomra. Mindezt pedig azért kellett – ha röviden is – bemutatnunk, mert állításunk második része az, hogy a Tisza Párt felemelkedése és hatalomra kerülése pontosan ugyanilyen okból, tehát a „szükségességre” alapozva következett be. S ha jobban megnézzük, itt is volt egy közbeszédátíró alapbotrány (kegyelmi ügy), egy mozgalmi építkezés (mint a Fidesznél is, bár erről nem írtunk bővebben), valamint – végkifejletként – a választóközönség jobboldali részének nagy átállása.

 Miért jött a Tisza 2026-ban?

Egy domináns pártot kizárólag egy másik hasonló konglomerátum képes leváltani, amelyről a választók úgy érzik, hogy nincs mese, „szükségszerűen” hatalomra kell kerülnie, függetlenül attól, hogy amúgy mit éreznek iránta. De hogyan jutott el alig két év alatt a Tisza erre a pontra? Három tényezőt tudunk azonosítani.

Azt, hogy a Tisza lesz az egyedül „szükséges” párt, a politika erkölcsi dimenziója döntötte el. Korábban már jeleztük, hogy a Fidesz 2006-ban abból az erkölcsi pozícióból építette fel sikeres stratégiáját, hogy politikát hazugságra nem lehet építeni, ezért saját magát jelölte ki az igazság letéteményesének, mi több, képes volt elhitetni magáról, hogy visszavezeti a politikát az igazság földjére. 2024-re lényegében ugyanez a helyzet állt elő. Magyar Péter ugyanezen logika mentén amellett érvelt, hogy a Fidesz kezdeti céljai jók voltak, csak valahol elveszett az igazság, s ezért új politikai közösségének kell tükröt tartania. A Tisza erkölcsi alapú politikai stratégiája a tisztaságra, az újdonságra épült, amit mind az óellenzékkel, mind a Fideszben bizonyos pozíciókat betöltő személyekkel szemben erősen védett. Ahogyan 2006-ban, úgy 2024-ben is volt egy ügy, amely megtestesítette az erkölcsi dimenziót. Az Orbán-kormány „őszöde” a kegyelmi ügy, s ez esetben is az volt a döntő sikerében, ahogyan azt a Tisza felhasználta. A kegyelmi ügy a kormány elevenébe vágott, nemcsak azért, mert a választók úgy érezték, hazugságon kapták a kormányt, hanem mert az ügy pont azt kérdőjelezte meg, amire a legbüszkébbek voltak, s amire hivatkozva korlátozták ellenfeleiket. A családbarát kormány kártyavárként omlott össze, mert a fideszes szavazókat a rendszert igazoló legalapvetőbb kérdésben rendítették meg, s onnantól kezdve már nem voltak hajlandóak elnézni az egyéb, addig hatástalannak bizonyuló korrupciós vádakat. Merthogy az ellenzék éveken át próbálkozott fogást találni különböző ügyekkel a kormányon, ami azonban hosszú időn keresztül – a gazdasági konjunktúra következtében – lepergett róla. A kegyelmi ügy feloldozta azt a szoros erkölcsi alapú kötődést a Fidesz és szavazóinak nagy része között, amely miatt korábban tűzön-vízen át kiálltak mellette.

Ez utóbbi változás szorosan kötődik a második tényezőhöz, a kormányzati kompetencia kérdéséhez. A közösségi média erejét kihasználva Magyar Péter, ha kellett, hőmérőt ragadott, ha kellett, gyermekotthonba ment, ha kellett, palacsintát sütött, s tartalmai virális jellege miatt hirtelen a fideszes szavazók is szembesültek azokkal az életüket napi szinten érintő kérdésekkel, amelyek felett korábban szemet hunytak annak érdekében, hogy „nehogy visszatérjen Gyurcsány”. Az új erő láthatóvá tette a politikát („zsírra szállt por”), s a hibákra való folyamatos és tömeges rámutatással nemcsak megkérdőjelezte a kormány kompetenciáját, hanem az óellenzék képviselőivel szemben az egyedül kompetens erőként pozicionálta magát. Bizonyos szempontból kétfrontos harcot vívott. Egyet a Fidesszel, egyet azon pártokkal, amelyek számára a (sikertelen) múltat szimbolizálták. Magyar Péter gyakran hangsúlyozta, hogy az óellenzék éppúgy részese volt a rendszer fenntartásának, mint a Fidesz, ami arra irányult, hogy a választók a „szükségesség” nevében rákényszerítsék a politikusokat, önként lépjenek hátrébb, hogy a Tisza beteljesíthesse küldetését. A korábbi sokpárti együttműködés tanulsága ugyanis az volt, hogy a Fidesszel szemben csak egy nagy, elsöprő párt lehet sikeres.

Ez elvezet a Tisza „szükségszerűvé” válásának harmadik eleméhez, ahhoz, hogy a korábbi ellenzéki pártokkal ellentétben, amelyek teljes mértékben elzárkóztak a Fidesz szavazóinak megszólításától, az új formáció képes volt szavazókat átcsábítani a Fidesztől, s nem is keveset. Nemcsak azért, mert a gazdasági inkompetencia mellé odatették az erkölcsi dimenziót, hanem mert elérték azt, hogy egy nagyobb cél érdekében az elsődleges politikai preferenciákat háttérbe szorítsa a közösség nem jobboldali része. Márpedig a Tisza, annak ellenére, hogy minden irányban nyitott volt, végső soron mégiscsak a Fidesz „tisztább” verziójának pozícióját célozta meg, s mint ilyen arra pályázott, hogy a Fideszből kiábrándult szavazókat becsatornázza. Ez az, amit Orbán Viktor Tusnádfürdőn úgy fogalmazott meg, hogy a tiszás szavazók kevesebb kormányzati hibát és több jólétet szerettek volna. Ha a korábban egyedül kormányképesnek látszó párt elöregszik, és elfordul elveitől (lásd korrupció), akkor „szükségszerű”, hogy a fiatalabb generáció bejelentkezik elvégezni a vérfrissítést.

A Tisza választási győzelme tehát ugyanazon okokból következett be, mint 2010-ben a Fidesz győzelme: erkölcsileg az igazság képviselőjeként tudta megjeleníteni magát; visszaadta az ellenzék kormányképességébe vetett hitet (úgy, hogy a régi ellenzéktől is megvonta azt), és elég nyilvánvalóan megbontotta a Fidesz táborát. Ráadásul a fiatal generációs szavazók szinte száz százalékát magához vonzotta. Ennek kapcsán mellékesen jegyezzük meg, hogy Orbán Viktor mostani beszédében is azt mondta, hogy csak a 40 év alatti szavazóknál szenvedtek elemi vereséget, pedig ezt közvélemény-kutatók sokszorosan cáfolták, rámutatva arra, hogy a vereség egészen az 57 éves korhatárig terjed. Egy szó, mint száz: a Tisza – bizonyos értelemben – egy már járt utat menetelt végig, amit még akkor is meg kell állapítanunk, ha egyébként nem sok hasonlóságot találunk a Tisza Párt meghirdetett céljai és a Fidesz kormányzati tevékenysége között.

Lehet-e még szükség a Fideszre vagy utódpártjára?

Ahogy az elején már utaltunk rá: sokan gondolják azt, hogy a Fidesz és Orbán Viktor nem képes ekkora bukást túlélni, mégis érdemes azzal foglalkozni, mit is mondott a korábbi miniszterelnök a mostani, 35. tusnádfürdői találkozón. Állítása ugyanis nem más, mint hogy a Fidesz egyszer már „szükségessé” vált, s kész másodszorra is azzá tenni. Nemcsak az a feltűnő, hogy a korábbi nemzetközi fókusz után idén azt a célt tűzte ki maga elé, hogy a belpolitikai helyzetet értelmezze, az is szembetűnő, hogy beszédében ugyanaz a három tényező jelent meg, mint a Tisza korábbi, vele szemben folytatott kampányában.

Míg az erkölcsi dimenzióval összefüggésben 2006-ban Orbán Viktor a hazugság kérdését állította szembe az igazsággal, ma a legitim kormányzást az illegitimitással, átvéve a rendszerellenzéki, jogállamvédő, ellenálló szerepet. Még ha bevallja is, hogy az ellenzéknek jelenleg semmi oka az optimizmusra, érdekesmód látszólag egyszerű történetként festi le a Tisza majdani elmozdítását. A kulcs a tudatos építkezés és a kivárás. A gazdasági inkompetencia és az azzal járó megszorítások véleménye szerint ugyanis ugyanazt fogják eredményezni, mint anno a Gyurcsány-kormány végén: a Fidesznek csak annyi a dolga, hogy várja a lepattanó labdát. Helyzetértékelése alapján a Tisza működési módjának, amely véleménye szerint nem a nemzeti érdekeket tartja szem előtt, olyan gazdasági ára lesz, amelyet a választók nem szeretnének majd megfizetni. Ezért hát a volt miniszterelnök átmeneti állapotnak tekinti a Tisza regnálását. Az erkölcsi dimenziót így köti a gazdasági inkompetenciához, amit kiegészít azzal, hogy a Fidesz-frakció fő feladatát a kormányzóképesség felmutatásában látja, annak érdekében, hogy ha majd megrendül a szavazók bizalma a Tiszában, ők ott legyenek, és csak ők legyenek kompetensnek.

De nem elég a „szükségességhez” az, hogy kormányzóképesek legyenek, s a szavazók megrendüljenek az új politikai erőben, többletszavazatok is kellenek a meglévő tábor mellé. Ezért amikor a frakcióval szemben Orbán Viktor úgy határozza meg a Fidesz feladatát, hogy az a párton túlmutató széles szövetséget építsen fel a Tisza ellen, akkor lényegében ugyanazt teszi, mint Magyar Péter nem is olyan rég. Amikor azt mondja, hogy nem az a kérdés, mi lesz a Fidesszel, hanem az, mi lesz a hazával, vagy hogy a Fidesznek nem pártként, hanem szolgáltatóként, inkubátorként kell működnie, akkor lényegében azt mondja, amit Magyar Péter a „nincs jobb, nincs bal, csak magyar” szlogenjével. Más kérdés, hogy mi van akkor, ha a maradék ellenzéki szereplők nem hajlandóak megtenni azt a Tisza leváltása érdekében, mint az óellenzék. Vagy ha belső konfliktusok következtében szakad a párt, esetleg feláldozzák a nagyobb cél (kormányváltás) érdekében, netán végleges eltörpülés miatt megszűnik. Vajon lesz egy másik párt, amely betölti a teret, vagy valódi kuriózumként egy demokratikus egypártrendszer alakul ki?

A dologban talán az a legérdekesebb, hogy Orbán Viktor nem tett tanúságot arról, hogy értené, amit fentebb kimutatni igyekeztünk, tehát azt, hogy a Tisza fölényes győzelmét ugyanolyan okok állították elő, mint a Fidesz győzelmét 2010-ben. S valószínűleg azért nem érti (vagy legalábbis nem említi) ezt a kérdést, mert ez már annak a bizonyos önkritikának a része lenne, amire viszont nem akart/tudott vállalkozni. Pedig ez az önkritika nagyon is hasznos lenne (lett volna) a Fidesznek, s éppen azért, hogy elismerjék azt az alapigazságot, hogy erkölcsi, kompetenciabeli és szavazókkal kapcsolatos kérdések nagymértékben változhatnak az idők során. Nincs tehát „abszolút” erkölcs, „abszolút” kompetencia, illetve a szavazók nem tűzön-vízen át kötődnek egy párthoz. Az tehát, hogy a Fideszre még egyszer, és nem is olyan soká, „szükség” lehet, egyelőre nem több mint orbáni álom, a 2010-es állapotok mai kivetítése.

Megjelent az Élet és Irodalom LXX. évfolyama 33. számának Páratlan oldalán 2026. augusztus 8-án.