Napjaink nemzetközi politikai és gazdasági vitáinak egyik legtöbbet használt kifejezése a többpólusú világrend, világgazdasági rend kategóriája.

Miután Donald Trump második elnöksége alatt az USA feladta a korábbi globális hegemón szerepét („regionális hatalommá küzdötte le magát” – mondják sokan ironikusan), megszűnt az egypólusú világrend. Következésképpen egy többpólusú rendnek kell kialakulnia.

A világ történelmileg csak nagyon rövid ideig volt egypólusú – ha egyáltalán az volt. Az I. világháborút megelőző évszázadban kétségtelenül Nagy-Britannia volt a világ vezető katonai és gazdasági, ebből fakadóan politikailag is vezető hatalma, de a világ többpólusú volt – a többi nagy gyarmatbirodalom, Kína és Japán különállása miatt. A világot az aranypénzrendszer általános érvénye és ezen belül a brit központi bank „végső mentsvár hitelező” szerepe szervezte rendszerbe.

Amikor azonban egy – brit bankok által finanszírozott – argentínai vasútfejlesztés csődje megrendítette az angol bankrendszert, a Bank of England az Orosz Cári Banktól kapott hitelt. Az I. világháború után Nagy-Britannia már nem volt képes betölteni a végső mentsvár hitelező szerepét, az USA pedig, amely képes lett volna rá, nem vállalta. Ezért a két háború közötti időszakban nem is beszélhetünk átfogó nemzetközi pénzügyi rendszerről (sem), így annak a kérdésnek sem volt értelme, hogy hány pólusú éppen a világ.

A II. világháborút követően azonban az USA a világ vezető hatalmává vált, és gyakorolta is ebből eredő lehetőségeit – ezt nevezték Pax Americanának. Az Egyesült Államok irányításával jött létre és működött nyolc évtizeden át az a világgazdasági rend és általános értelemben vett gazdasági világrend, amely 2025 legelejéig meghatározta a nemzetközi kapcsolatok rendszerét. Ezt a rendszert ugyanakkor az 1990-es évek legelejéig kétpólusúnak nevezték, mivel a globális katonai erőegyensúlyt két szuperhatalom, az USA és a Szovjetunió, illetve az általuk vezetett szövetségi rendszerek versengése határozta meg.

Azonban ekkor a világgazdasági rendszer sem volt egypólusú – abban az értelemben biztosan nem, hogy nem terjedt ki a világgazdaság egészére. Az európai szocialista országok Szovjetunió dominálta kollektív autarkiája éppen úgy kimaradt belőle (világgazdasági szerepük amúgy jelentéktelen volt), mint a világ legnépesebb országa, Kína, és többé-kevésbé a bezárkózó gazdaságpolitikát folytató India is. Ennek a rendszernek lett vége a Szovjetunió felbomlása és a Varsói Szerződés feloszlása után.

1990–91 volt tehát „az egypólusú pillanat”, amikor úgy látszott – és nem alaptalanul –, hogy a világpolitikában és a világgazdaságban egyaránt egyetlen hegemón maradt, az Amerikai Egyesült Államok.

Az USA volt a világ legerősebb gazdasága, a technológiai fejlődés központja, az egyetlen nemzetközi pénzként a dollár, az USA nemzeti valutája szerepelt a globális pénz- és tőkepiacokon. Nem egyszerűen az Egyesült Államok rendelkezett a világ legerősebb hadseregével, de mindmáig az USA az egyetlen olyan ország, amely globális erőkivetítési képességgel bír.

Az egypólusú világ kialakulása gyakorlatilag egybeesett a globalizáció kibontakozásával, gyors terjedésével és elmélyülésével. A globalizáció alapvetően az informatika és a távközlés – egymással összefonódó – forradalmi változásain, valamint a logisztika (elsősorban a konténeres tengeri szállítás) drámai fejlődésén alapult. Kihasználva az általános gazdaságpolitikai liberalizáció, a pénzügyi tranzakciók és a globális kereskedelem gyakorlatilag teljes szabadságát, a vállalatok komplex és erősen strukturált globális értékláncokat alakítottak ki, a hatékonyság és így a költségcsökkentés érdekében a gyártó- és szolgáltatótevékenységeket (és résztevékenységeket) a világ azon pontjára helyezték ki, ahol a leghatékonyabban lehetett azokat megvalósítani.

A szolgáltatások drámai fejlődésével együtt ez a folyamat azt is eredményezte, hogy a fejlett országok feldolgozóiparának egyre nagyobb része települt a fejlődő és feltörekvő országokba. Ennek két következménye lett: a globális értékláncokba hatékonyan beépülő (elsősorban kelet-ázsiai) országok a globalizáció dagályán – a közepes fejlettségi csapdát elkerülve – rendkívül látványosan fejlődtek. Másrészt a fejlett országokban – mindenekelőtt az USA-ban – tömegesen szűntek meg feldolgozóipari munkahelyek, és az addig szakmunkásként az alsó középosztályhoz tartozó tömegek sokkal rosszabbul fizetett szolgáltatói munkakörökbe kényszerültek.

Így váltak a globalizáció veszteseivé tíz- és százmilliók a fejlett országokban (és azokban a fejlődő országokban, amelyek nem voltak képesek sikeresen integrálódni a globális értékláncokba). A globalizáció fő nyertesei a hatékonyságukat látványosan növelni képes nagyvállalatok és azok részvényesei lettek, mert a jövedelmek elosztása drámaian eltolódott a profitok, a tőkejövedelmek javára – értelemszerűen a bérek, a munkajövedelmek rovására. A globalizáció legnagyobb nyertese azonban kétségtelenül Kína.

Kína kihasználta, hogy a Kereskedelmi Világszervezetben 2001-ben elnyert tagsága megnyitotta előtte a globális piacokat, így az olcsó konfekcióipari termékek szállítójából négy évtized alatt a feldolgozóiparban a világ legnagyobb gyártójává és beszállítójává vált. Az olyan csúcstechnológiai ágazatokban, mint a távközlési és informatikai eszközök gyártása, ma már elképzelhetetlen a termelés kínai alkatrészek és részegységek nélkül. Kína egyre inkább az elektromos járművek legfontosabb globális gyártója, domináns helyzetben van a zöldenergia termelésének eszközparkja (napkollektorok és szélturbinák) terén. Ma már a fejlett országok függenek technológiailag Kínától! (A fejlett világ sebezhetősége. Népszava, 2026. 06. 26.)

A világgazdaság szempontjából ma már nem kérdés, hogy Kína a világgazdaságnak éppen olyan erős pólusa, mint az Egyesült Államok. A kérdés az, létrejöhet-e egy vagy több további erőközpont a belátható jövőben. Az Európai Unió (elvben és hosszabb távon) képes lehetne erre gazdasági fejlettsége és a világkereskedelemben elfoglalt pozíciója alapján, de katonailag és technológiailag egyaránt alkalmatlan erre. A döntéshozatal lassúsága, a stratégiai kérdések eldöntéséhez szükséges konszenzus elérésének kompromisszumigénye aligha teszi képessé az EU-t egy gyors stratégiaváltásra, viszonylag rövid időn belüli számottevő strukturális modernizációra.

A középhatalmak – Carney kanadai miniszterelnök által javasolt – koalíciója ugyan fontos szerepet játszhat a világgazdasági rend alakításában, de (intézményi keretek hiányában) aligha válhat önálló világgazdasági pólussá. (Ugyanakkor hozzájárulhat a szabályokon alapuló szabadkereskedelmi rendszer túléléséhez.)

Így belátható időn belül alighanem olyan kétpólusú világgazdaságra készülhetünk, melyet az USA és Kína versengése fog jellemezni – egyes területeken az EU és más országcsoportok jelentős szerepvállalása mellett.

Az USA katonai fölénye változatlan: atomhatalom, hadserege a legkorszerűbb haditechnikával felszerelt, erőkivetítési képességei pedig páratlan. Tizenegy hatalmas repülőgép-hordozója mellett nyolcszáz (!) katonai támaszponttal rendelkezik világszerte, légiereje és tengerészgyalogsága révén az egyetlen katonai hatalom, amely – elméletileg – a világ bármely pontján képes csapásmérésre. Az Irán elleni háború azonban (mint az ukrajnai is) megmutatta, hogy a mai hadviselésben a viszonylag egyszerű drónokkal milyen hatalmas károkat lehet okozni a jóval erősebb félnek is, és az erőkivetítés a rombolás képességénél nem jut tovább.

A második Trump-adminisztráció novemberben elfogadott nemzetbiztonsági stratégiája ugyanakkor visszavonulást jelez a globális elkötelezettségektől, sőt a maga által alapított és irányított szövetségi rendszert is tudatosan gyengíti. Ebből a szempontból nem is értelmezhető többé az egypólusú világ – de az sem jelezhető előre, hány önálló katonai-politikai pólus alakul ki.

Tudni kellene azt is, mi következik: globális rendetlenség vagy rendnélküliség. Rendetlenségről akkor beszélhetünk, amikor a bevett szabályokat egyes szereplők szándékosan megszegik. Ez – paradox módon – azt jelenti, hogy továbbra is léteznek a közös normák, még akkor is, ha egyesek megsértik azokat. A rendnélküliség ezzel szemben akkor alakul ki, amikor ezeket a normákat felülírják az események, és már nincs konszenzus az elfogadott normákról, a nemzetközi rendszert nem közösen elfogadott szabályok irányítják, hanem az erőfölény érvényesítése, a kényszerítés és a megtorlás előre láthatatlan kitörései jellemzik.

Az egyetlen bizonyosság a teljes bizonytalanság.

Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. július 27-én.