Beszélgetés Károly Sándorral, a bukaresti egyetem vendégprofesszorával
A bukaresti magyar nyelvészeti oktatás jelenlegi vendégprofesszorának, Károly Sándornak a személyében a magyar nyelvtudomány kiemelkedő képviselőjét tisztelhetjük. Úgyszólván alig van olyan területe a nyelvtudománynak, amelyet munkássága ne fogna át: eddig közzétett műveiben a nyelv jelenének, történetének és elméletének kérdései egyaránt helyet kapnak, kutatási témái körében ott szerepelnek a nyelvi rendszer szinte összes részlegei.
Ebben a termékeny sokoldalúságban, amelyet Károly Sándor négy önálló kötete, szerkesztői és társszerzői tevékenysége, s mintegy százötven, folyóiratokban megjelent közleménye is tanúsít, nagyon világosan rajzolódik ki a koncepciózus elméleti szakember arcéle. Legjelentősebb műve, az Általános és magyar jelentéstan egyik mottóul választott idézetét munkái elvi alapjának is lehet tekinteni: „A nyelvtudomány ott kezdődik, amikor a kommunikációval kezd foglalkozni.” (A. Martinet) Nem véletlen, hogy kutatásainak két legfőbb iránya a mondat- és a jelentéstan, amelyek leginkább tükrözik a nyelv társadalmiságát, az eleven emberi kommunikáció sajátosságait, de szemléletét általában, más területeken is a nyelvi jelenségeknek kommunikációs alapról való megközelítése jellemzi.
Károly Sándor, a nyelvtudományok docens doktora, a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézetének tudományos tanácsadója, több megtisztelő cím és funkció birtokosa; tudósi érdemei elismeréséül 1973 júniusában megkapta a nyelvészet terén jelentős életművekért járó Révai-Emlékérmet. Ám az ő életműve – sem korát, sem tudósi pályájának további termékenységet ígérő távlatait tekintve – korántsem befejezett. Ës ennek az életműnek aránylag kicsi része az az oktatói gyakorlat, amely Károly Sándor pályáját a mi tájainkhoz fűzi: második éve adja elő a magyar nyelv történetét a bukaresti egyetemen.
– Károly Sándor professzor maga kérte, hogy ebben az egyetemi tanévben is nálunk taníthasson. Mi indította arra, hogy meghosszabbítsa itt-tartózkodását?
– Elsősorban az, hogy szeretem az oktatást, doktori szaktárgyaim egyike is – a nyelvészet és az irodalomtudomány mellett – a pedagógia volt. Körülményeim úgy alakultak, hogy az elmúlt húsz év alatt kevés alkalmam volt tanítani. A meghívást szívesen elfogadtam: ki akartam próbálni, milyen a fő foglalkozásként végzett oktatói munka – egyetemi szinten. A kísérlet, úgy érzem, bevált: sikerült érdeklődést kelteni a magyar nyelv és története iránt a bukaresti egyetemi hallgatókban, s magam is kedvvel végeztem és végzem tovább is ezt a munkát. Emellett jó alkalmam nyílt itt a romániai magyar irodalom és tudományosság, valamint a román tudományos élet megismerésére. Személyes kapcsolataim kiszélesítésével alkothatok csak pontos képet az előbbiekről és általában Romániáról. Mindehhez több idő kellett, hiszen a kongresszusokon való részvétel az alaposabb ismerkedésre nem elegendő.
– Hogy az ismerkedés szándéka mennyire komoly volt, arról Kolozsváron tartott előadásainak irodalmi vonatkozásai tanúskodnak: az időközben tanulmányozott és személyesen is fölkeresett hazai magyar írók műveiből gyakran idézett. Ennek kapcsán arról is megkérdeznők, mi a véleménye a nyelvészek és az irodalmárok hagyományos testvérháborújáról?
– Az irodalomhoz fűződő kapcsolatom régi, úgynevezett „szökött irodalmár” vagyok. Kezdetben az irodalomtudomány – még inkább az irodalom – jobban érdekelt, de úgy tapasztaltam, hogy az irodalomtörténetnek nincs eléggé kialakult tudományos módszere, állításait nem tudja meggyőzően bizonyítani, sokszor nem is akarja. Nem láttam megfelelő egzakt kritériumot arra, hogy miért igaz esetleg az egyik monográfia és miért nem a másik, így a nyelvészetet választottam kutatási területül.
A „testvérháború” nem mély forrásokból fakad, ha van. Közismert volt Horváth János és Pais Dezső barátsága, tudományos együttműködésük, s még számos hasonló példát említhetnék. A két tudományág egymásra van utalva, s különösen összekötő kapocs a stilisztika mint határtudomány. Az egymásra utaltság elvét képviselte Bóka László is, akivel nagyon jó kapcsolatom volt, s aki egy cikkemet azért közölte az Irodalomtörténetben, noha nyelvészeti kiadványnak szántam eredetileg, mert – úgymond – inkább odavaló. Ma az együttműködés feltételei még jobban adva vannak. Szövegvizsgálat nélkül a nyelvészet túlságosan absztrakt, hiszen a nyelv a szövegben él. Nyelvi elemzés nélkül az irodalomtudomány is fellegekben jár.
Indulásom magyarázza, hogy a nyelvtudománynak is azokon a területein tájékozódtam, amelyek a szöveg értelmével foglalkoznak. „Szöveget” mondok, mert végső soron mindig a szöveg érdekelt, tehát a beszéd vagy írás, amelyben élnek a szavak és a mondatok, s amelyben vagy amely által változnak. Ez a korai felfogásom érlelődött meg legújabb jelentéstani összefoglaló munkámban is, amely a jelentést kommunikációs aspektusból vizsgálja.
– Az úgynevezett „tiszta” nyelvészet eszménye az volt, hogy a nyelvet lehetőleg öntörvényűen magyarázza, a különböző „nyelven kívüli” tényezők kizárásával. Mi az elvi alapja annak az újabban teret hódító szemléletnek, amely a nyelvi rendszert nem önmagában, hanem az élő beszédtevékenység komplex körülményei között vizsgálja?
– A beszéddel nem törődő nyelvvizsgálat tulajdonképpen nincs. Az csak helytelen értelmezése lehet a nyelvész gyakorlati tevékenységének. A nyelv szabályait a gyakorlatban mindig szövegekből vonták el, ezért a nyelvész gyakorlata csak akkor van összhangban elméletével, ha az elmélet is vállalja a szöveget. A szöveg mindig konkrét térben és időben, beszédszituációban megnyilatkozó emberek szellemi és pszicho-fiziológiai tevékenységének eredménye: ennek során pedig az ember nemcsak egyszerűen válogat a nyelvben meglevő elemek és szabályok között, hanem alkalmazza is őket a beszédszituációhoz, illetve a műfajhoz. A helyzet tehát meghatározza a különböző nyelvi szabályok érvényesülésének lehetőségét: nyelven kívüli kötöttséget jelent. Ez a kötöttség legtágabban értelmezve a társadalmi csoport kultúráját, legszűkebben pedig egy-egy nyelvi jel közvetlen szövegösszefüggését vagy a beszélőtársak helyzetét jelenti. A nyelv mindig ebben a tágabb és szűkebb helyzetben tölti be funkcióját, azaz a nyelvhez mindig hozzá kell és hozzá lehet érteni egy sor dolgot, vonatkozást, amely nélkül a nyelvi közlés értelmetlen marad, illetőleg amely szükségszerűen a nyelvi közléssel jár. Röviden: ez a szemlélet a nyelv társadalmi és történeti meghatározottságát is figyelembe veszi, és ilyen értelemben szemben áll a formalista nyelvészeti irányzatokkal.
– Kibontakozóban van manapság a nyelvészeti pragmatika, amely a nyelv tér- és időbeli, szociológiai, lélektani stb. viszonyait vizsgálja, és ezzel párhuzamosan fellendült az úgynevezett performanciakutatás. Ez a – nyelvészet, szociológia és lélektan eredményeit egyaránt hasznosító – határdiszciplína nem az ideális beszélő ideális szabályismeretére kíváncsi, hanem a valóságos nyelvi teljesítményre, amelyet – mint mondottuk – nyelven kívüli tényezők is meghatároznak. Véleménye szerint a nyelvtudomány ez irányú illetékességére vonatkozó dilemma a továbbiakban hogyan vetődik fel?
– Azzal kezdeném, hogy a nyelvtörténetben ilyen dilemma szóhoz sem juthatott. A nyelv a beszéd folyamán változik, tehát a nyelvi változás a kommunikáció folyamatában érhető tetten. Például a jelentésváltozás tanulmányozása szoros kapcsolatban kell hogy legyen az illető nép történetével és az általános emberi kultúrával, s talán legfontosabb feladata az emberi általános és az egyes népekre jellemző sajátos társas gondolkodásmód és érzésnyilvánítás lépésről lépésre való felderítése. Ebből szükségszerűen következik a lélektan és a szociológia mai nagy szerepe a nyelvészetben: ezek nélkül a nyelv funkcionálása és változása nem magyarázható. A valóságos beszédtevékenységben nagy szerepe van a kommunikációs logikának, amelyet nem a tárgyi viszonyok logikája vagy a nyelvi törvényszerűségek szabnak meg, hanem az eleven közlés időbelisége, a memóriakorlátozottság szabályai és az esetleges nyelvi újítás mozzanata. A nyelvi változás megértése nem lehetséges az újítás stilisztikai szerepének a megértése nélkül sem. Maguk a nyelvi szabályok, ahogy történetileg kialakultak, társadalmilag kötöttek, és társadalmi csoportok szerint különböznek. A modern lélektan és szociológia sok új problémát adhat a nyelvészetnek, a megoldás – azt hiszem – csak együttműködéssel lehetséges.
A jelentésről szóló tudnivalóknak mintegy az összegezése és egyúttal gyakorlati ellenőrzése a jelentés és a kommunikáció összefüggéseinek a vizsgálata során valósul meg: a különféle jelentésaspektusok, a jel és a jelkapcsolatok jelentése itt szintetizálódik. Ezért a jelentés kutatásában is megszűnik a kettősség: nem választjuk el a nyelvtudományt a beszédtudománytól, az úgynevezett langue-nyelvészetet az úgynevezett parole-nyelvészettől. Mindkettő a nyelvész illetékességének körébe tartozik.
– Gondolt-e már arra, hogy nyelvészeti kutatómunkája a nyelv alapos megismerésének elégtételén kívül milyen további célt szolgál?
– Tudományos munkám több síkon okozott kielégülést. Ehhez mindjárt meg kell jegyeznem, hogy ha helyesen látom magamat, romantikus és racionális hajlamok keverednek bennem. A romantika a mindig új keresését, a készen kapott, lezártnak gondolható eredmények félredobását, az új tudományos kalandokba való bocsátkozást jelenti, az új bonyolultságok, az új zegzugos utcák iránti ösztönös vágyat. A racionalizmus keresi bennem a rendet, a zavaros dolgok tisztázását, az érvelés szigorát. Újabban egyre nagyobb elégedetlenséget érzek munkásságommal szemben, egyrészt, mert még a nyelvtudomány sem tudja elérni a természettudományok egzaktságát – az újabb kísérletek sem kielégítők, mert a lényeg többnyire elsikkad –, másrészt mert a társadalmi hasznosság nem mindig evidens. A törekvés mindenesetre megvan bennem arra, hogy a „rendcsinálásnál” magasabb síkon keressem a munkám értelmét. Többek között például ezt úgy fogalmaztam meg, hogy a nyelvtudomány tulajdonképpen egy nagy társadalmi-pszichológiai-filozófiai kérdéssel foglalkozik: mennyi a szabadságunk és kötöttségünk a legemberibb tevékenységben, a beszédben. A nyelvtudomány a maga eszközeivel keresi erre a választ, és csak a leíró és történeti nyelvtudomány egysége tudja ezt megadni. Ezért a leíró és történeti nyelvészet együtt képes csak nyelvelméletet alkotni, ez a véleményem és tudományos gyakorlatom szemben több irányzattal és kézikönyvvel. A nyelvészet azáltal, hogy a beszéd szabadság- és kötöttség-síkját tudatosítja, nagy felszabadító hatással lehet a társadalmi cselekvés egyik legfontosabb területén.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.
