A Dalles-teremben megnyílt, Az amerikai nyugat című kiállításon csupa ismerős dolgot lát a magamfajta látogató. Persze a képeken a színek élesebbek és változatosabbak, s határozott formát ölt a Sziklás Hegység is – igazából ezért forgolódom ámuldozva a képek között: sosem hittem volna, hogy a May Károly-könyvek világát hitelesen „ábrázolni” is lehet, ahogy a festők szokták, a vázlatfüzet skiccei alapján vagy éppenséggel ott, a helyszínen kifeszítve vásznaikat.
Nyilvánvalóan ezért állok még jobban elképedve a tárgyak előtt; ez a sastollakból készített fejdísz, ez a sárgaréz tomahawk, ez a békepipa meg ez a mokasszín minden bizonnyal valódi, sőt még a skalpok is –, de mi közük ahhoz az elképzelhetetlen s mégis átélt világhoz, amelyben nevükkel megismerkedtem?
A különös az, hogy ezeket a nem is mindig különösen művészi értékű képeket lehetetlen dokumentumként érzékelnem – hiába próbálják meg évhez és helyhez rögzíteni azt, ami örökre megfoghatatlan. Csak éppen felébresztik az emlékek hangulatát, újra megszólaltatják, s azonnal tudom, hogy megőrzök valamit ezekből a képekből: Fekete Sólyom arcát, amely épp oly titokzatos, mint képzeltem – bánatos, reménytelen vagy talán kegyetlen?; egy hatalmas, a kép előterét uraló kaktusz mögött elterülő tájat; a lovascsatákat s az indiánt, aki a vágtató ló oldalához lapulva célozza meg üldözőjét; bölényeket és tutajosokat, óriásfákat és óriáshegyeket, egy-egy jellegzetes arcot és jelenetet. De nyilván ezért lepődöm meg azon is, hogy ennek a vidéknek történelme van, a szokások, a foglalkozások, az embercsoportok, a táj változásának az a képeken is nyomon követhető folyamata, amelyet „a civilizáció előretörésének” szoktunk nevezni, s amely ezt az egész „ábrázolt” világot – a természetet s a benne élő embert –, így nemcsak a valóságnak, hanem képzeletbeli, regénybeli másának is a dokumentumává avatja. Az Amon Carter múzeum anyaga számomra emlékképek gyűjteménye egy mondavilágról.
Megjelent A Hét V. évfolyama 10. számában, 1974. március 8-án.
