A választott téma teljesebb igényű kifejtése sokkal több kutatást és nagyobb terjedelmet igényelne. Nem csupán azért, mert Reményik Sándortól Kányádi Sándorig és például a legfiatalabbak közé tartozó Karácsonyi Zsoltig oly sokan megérdemelnék, hogy idevágó verseikből idézzünk, és értelmezzük, méltassuk, vitassuk őket. Hanem méginkább abból kifolyólag, hogy ebben az irodalomban Trianon óta nagy feszültség alakult ki a politikai helyzet- és az identitástudat között, olyan feszültség, amelyet a múltban és ma is legfőképpen az alkotó értelmiség tudatosít. Ezen a diszharmonikus állapoton azt értem, hogy a kisebbségi lét mint történelmi-társadalmi adottság politikai korlátot, határt állított az erdélyi magyarok és a magyar nemzet egésze közé. Ez az elszakítottság eredményezett egyfajta mentális-lelki feszültséget az egyetemes magyar nemzethez tartozás nyelvi-kulturális öntudata (egyszerűbben: a magyar nemzeti identitás) és a más nemzetiségű többség állította politikai korlátokkal állandóan ütköző (erdélyi, felvidéki, délvidéki, kárpátaljai stb.) kisebbségi lét, a kisebbségi öntudattal élő emberek helyzettudata között.
Az identitástudat eme diszharmóniája enyhült ugyan az 1989-es fordulat óta, hiszen az anyanemzetbe történő szimbolikus és mindennapi nyelvi-kulturális integrálódás, az erdélyi kultúrának reményre jogosító betagolódása a magyar kultúra egészébe egyre fokozottabb mértékben valósul meg. Hogy mennyire lehetünk ezzel elégedettek, mit érzünk akadálynak ebben az új folyamatban, arról külön vitát lehetne nyitni. De tény: nem csupán a fizikai határok váltak akadálymentesen átjárhatókká. A szinte teljes (diktatúrabeli) elszigeteltség után állandó, tudatos, élő kapcsolat jött létre a gazdasági, a kulturális, a szellemi-művészi élet minden területén. Napi kommunikációs viszonyban állunk a magyar tömegkommunikáció, a tudományos és irodalmi élet műhelyeivel, orgánumaival és fórumaival. És jóllehet egyben-másban még akadozik az együttműködés, pozitív kibontakozás útja áll előttünk. Ha csupán az irodalmi élet keretein belül maradunk, ma már örömmel láthatjuk, hogy nem csupán a határon túli írók publikálhatnak szabadon és adhatnak ki könyveket magyarországi kiadóknál, hanem szívesen közölnek a mi lapjainkban az egész világon élő rangos magyar írástudók, a Nyugaton élő szépírók, kritikusok is, ami emelheti önbecsülésünket, csökkentheti az olykor anyaországi ismerőseinkkel szemben is érzett kisebbrendűségi tudatot. A téma bővebb kifejtésének feltétele lenne az is, hogy pontosabban tisztázzuk a nemzet és a haza fogalmának, fogalmi terjedelmének és érzelmi töltetének viszonyait a magyar lírában. Mert bár a helyzet- és identitástudat említett feszültsége csökkenőben van, itthon élő fiatalabb íróink körében újra élni kezdett az egyik, közvetlenül Trianon utáni gondolat: „Erdély az én hazám.”
Az a bizonyos transzilván érzékenység…
Az ún. transzszilvanista értelmiség egy része (köztük románok is) már a két világháború között nyíltan hangoztatta ezt a felfogást, ami a történelmi Erdély „másságára”, egykor viszonylag független státusára, a történelemnek azokra a szakaszaira hivatkozott, amikor önálló fejedelemség keretében alakult itt a magyar, román, szász és egyéb kultúrák, a hatféle vallási felekezet színes szőttese. Gyakran felmerül ma is, hogy a magyarországi, nyelvileg homogénabb és műveltségben talán egyneműbb körökben még mindig „román”-nak tekintik az erdélyi magyar értelmiséget, vagy legajábbis munkájuk értékelésében, kanonizálásában nem alkalmaznak azonos mércét a mértékadó szakmai körök, az irodalomtörténészek, kritikusok. Legújabban például az is megütközést kelthetett köreinkben, hogy a háromkötetes, referenciamunkának ígérkező A magyar irodalom történetei (2007) a transzszilvanizmus témáját egy teljes avatatlanságról és tájékozatlanságról árulkodó fejezetben „intézi el”. (Amúgy sem Dsida Jenő, sem Wass Albert neve nem fordul elő benne.)
Ebből fakadt és fakad újra, szüntelenül, az a bizonyos erdélyi érzékenység, sértettség, ami szellemileg-szimbolikusan még mindig mintha visszapofozna bennünket az egykori kisebbségi lét lelki korlátai, feszültségképző pólusai (helyzet- és identitástudat) közé, ahonnan inkább csak diszharmónia eredhet. Vagy esetleg, legjobb esetben, a felülemelkedő megbékélés: két hazám van, s remélem, a Tompáéitól eltérően, mindkettő elveszíthetetlen. Belül és túl, ideát és odaát, itthon és otthon, haza és nemzet bipoláris ellentéte minden felülről jövő, politikai eredetű „nemzetegyesítő” törekvés ellenére állandó oszcillálás eredete a személyiségben, belső akadályteremtő tényező: a lelki otthon szüntelen keresésével járó feszültség, az odatartozás teljességének sóvárgása.
Sőt, pszichológiai szempontból ez a kitaszító, felkaroló és egyszersmind vállveregető (odaáti) többségi magatartás, mint látni fogjuk, új erdélyi önérzetet alakít. Az új frusztráltságból, kompenzatív eszközökkel, egyik-másik erdélyi írástudó ismét külön erdélyi azonosságtudatot tesz magáévá: fokozódik másságunk köz- és önérzete. Bizonyos szempontból annak a nyitottságnak a különb voltáról való meggyőződés, ami az idevalósi értelmiségiek egy részét a pannon magyarokhoz viszonyítva jellemezte és jellemzi ma is. Az ma a benyomásom, hogy a mi értelmiségi köreinkben mégiscsak megőrződött egyfajta nyitottság a többi erdélyi kultúrák, Kelet-Európa és a Balkán irányában is – mondhatni, a bartóki szemlélete ezeknek a szivárványlóan különböző és ugyanakkor egymást alakító népi, nemzeti értékeknek. Vagy tévedek? Igaz, e nyitottság mércéje az én szememben nem valamely irodalmárunk személyisége, hanem a muzikológus László V. Ferencé, aki egész munkásságával megjeleníti, milyen, amikor egy erdélyi alkotó ember megvalósítja az „erdélyi szellemet”, anélkül, hogy sokat beszélne róla, illetőleg leginkább oly módon, ahogyan Bartókról beszél.
Irodalomfogyasztási szokásaink az utóbbi időben nem ezt a modellt éltették. Mintha köreinkben a bezárkózottság, a gőg, az agresszivitás nyelve, a Wass-kultusz aratott volna inkább. Méghozzá statisztikákban mérhetően. Úgy tűnik, megújult irodalmunk sem tudta immunissá tenni ebben az irányban az erdélyi olvasókat.
Vajon mi is történt valójában? Míg tartott az illúziója annak, hogy az anyanemzet kultúrájában megszűnik a kettős mérce használata a mi szellemi termékeinkkel kapcsolatban, vajon mintegy latenssé vált a „hagyományos” erdélyi nyitottságunk más kultúrákra? Nem állott érdekünkben elárulni ezt a tulajdonságot? Vajon azért mutatkozott meg sokkal kevésbé, mint egykor, mert képtelenné vált arra is, hogy védekezzék a bezárkózás, e jól ismert kisebbségi reflex ellen? Az ellen, amit már Babits is szóvá tett annak idején?
A kettős mérce azonban nem szűnik. Az anyaországban kultúrpolitikai nagyhatalommá lett az a kiadó, amelyik a Kárpát-medencei magyar dominanciát, a magyar nemzeti szupremáciát sugalló Erdély-képek forgalmazója. Miközben itthon, legalábbis számomra, világos, hogy a másságok együttléte olyan társadalmi-kulturális közeg, amelynek számos, értékké váltható lehetősége minden itt élő ember számára nyitott. Ámde egymás elfogadása nem védekezési, hanem elfogadási reflexet feltételezne. Ilyn reflexünk pedig már, avagy még nincsen.
Az elfogadó ember nem üthet vissza, sohasem gömbölyödhet sündisznóállásba, hiszen akkor önmagával kerülne ellentétbe.
Talán így is van rendjén, hiszen a nyitottság, a szelídség, az elfogadás hordozója mindig védtelen.
A tető mint spirituális jelkép (Áprily Lajos: Tetőn)
A hegyekben szenvedélyesen gyalogló ember számára, és ilyen alkatú ez a költőnk, a tető nem csupán az a domborzati forma, amely a tágas kilátás, rálátás, megpihenés lehetőségével kecsegtet. És még kevésbé egy versengő hegymászó ambícióját kielégítő teljesítmény jelképe vagy a mások fölötti győzelem learatásának lehetősége. A tető az ő számára személyes belső értékek megjelenítője, egzisztenciális szimbólum.
Mielőtt Áprily tető-szimbólumának értelmezésébe kezdenék, megkockáztatok egy eszmefuttatást, ami a hegymászótípusú lelki alkatra illik, olyan hipotézist, amely például Vida Gábor prózájának megközelítésére is használható lenne. Ebben a hipotézisben az egyik kulcsfogalom a mérték. A tér- és időhasználatot a gyalogló esetében (külső tényezőként) az adott domborzati forma határozza meg: a hegyek – miközben nagy távok megtételére csábítanak – folyton korlátokat szabnak a testnek, olyan akadályokat támasztanak, amelyek mind a meredeken fölfelé törekvő, mind pedig az aláereszkedő embert – saját érdekében -egyfajta mérték követésére, betartására késztetik. A légvonalban közelinek látszó hegyhát avagy csúcs felé haladó ember tapasztalatból tudja: lábmértékkel mérve a közelinek tűnő cél sokszorosan távolabb van annál, mint ami szemmértékével átfogható. Aki már eleget gyalogolt, képes bemérni, hogy a horizonton lépcsőzetesen megjelenő hegygerincek között mély völgyek sokszorozzák az első pillanatban rövidnek látszó távidőt. Ez a tapasztalat olyan mértéktudatot alakít benne, amelyben fellelhető valamiféle alázat, még ha nem is nevezzük annak. Az ilyen alkat tér- és időmértékébe beépül a saját teljesítőképességére irányuló önreflexió, ami magában foglalja a következő érzéseket: Istenem, milyen kicsi vagyok, nem tudtam, hogy innen még sokkal hatalmasabb hegyeket fogok látni, talán sohasem fogom már bejárni azokat. Tisztelet, áhítat van ebben a szemlélődésben, a teremtés csodája iránti bámulat. És az ilyen alkatú ember tudja, semmit sem vihet át a túlvilágra, de „amit látott gyönyörű volt, / és övé marad mindörökre” – amint az ugyancsak barangoló költőtárs, Dsida Jenő is mondta.
Az adott hegygerincen túli, olykor a bejártnál is magasabb csúcsokon röpdöső és meg-megpihenő vagy a meredek szakadék sötétjébe s a lakott völgyekbe lenéző tekintetnek kincset érő hatalma van: be tud látni valami olyasmit, ami alföldön, sík vidéken élő emberek számára talán nem adatik meg könnyen. Nem távolságokról van csupán szó, hiszen azokat a lovon nyargalászó csikósok vagy a mai, autókkal száguldó „betyárok” könnyedebben képesek bejárni, és pontosabban tudják megmérni. A szerpentin, az ösvény, a vízmosás, a váratlanul csuszamló avar, a csupán látszólag biztonságos kövek, amelyek közé könnyen beszorulhat a láb, az irtás lapos fatönkjei közt kúszó málna és szeder ágai inkább óvatosságra, mint gyorsaságra intenek… Mi, hegyi emberek meg tudjuk érteni a paripához szokott költő kifakadását, aki azt írta: „Mit nekem, ti zordon Kárpátoknak fenyvesekkel vadregényes tája. .”, hiszen a lovas szemével nézve bizonyára igaza van, itt sebesen lovagolni nemigen lehet. Itt fölfelé a lónak is csupán lépésben lenne jó haladnia, de úgy sem lenne képes, ha nincs benne valami „mokányos” beütés. Lefelé pedig még annyira se tudna, nemigen lenne képes rendesen ereszkedni, inkább csak bukdácsolna, botlana, legurulna, igencsak méltatlanul a nemes harci paripákhoz.
A távolság, a szemmel belátható távlat a hegyi ember számára kizárólag csupán függőleges irányban lehet akadálytalan: az égbolt fénye, a Nap, és ha az lement, a csillagok felé. A tető a vertikális irányulás, a fenn, felső, fenség, szentség jelentésmezejéhez tartozik, és a mindenek fölötti abszolút érték, a „legfelsőbb erő”, azaz Isten felé tett lépést jelez. De menet közben a gyaloglónak a saját lába elé, sőt alá is kell néznie folyton: kőgörgeteg, megcsúszás, ficam elkerülése végett erősen kell lefelé is összpontosítania. Ha picit felnéz, horizontális távlatokban az ő számára a hegyi domborzatforma emel fizikai korlátokat: a tetők vizuálisan mintegy létrát jelenítenek meg a sötétebbtől az egyre világosabb színek felé, avagy fordítva. Grafikailag, egyfajta lépcsőzet rajza gyanánt, a magasba irányítják az ember tekintetét. Jákob lajtorjái.
Az árnyék a hegyek közt időmérőként is sokkal észrevehetőbben működik: hajnali szélessége napközben egyre csökken, az idő mintegy a térbe vetítődik, kiterítődik az árnyékok sáyjaiban. Itt, amikor hajnalodik, nem elég csupán laposat pillantani, mint a rónaságon, ahol az alacsonyan fekvő láthatárról szemlátomást szokott emelkedni a nap, , hirtelen önti el fénnyel a síkságot, a tanyát s az embert, aki tehenet fejni indul. A hegyek közt azonban reggel addig a csúcsig vagy kénytelen edmelni a szempilláidat, ahol már nincsen árnyék, ahol legelőször kezd derengeni a fény, olykor ez van a legtávolabb, a legmagasabban. Ott, az alföldi síkságokon azonban ahhoz sem szükséges tágra nyitnod a szemed, hogy meglásd a legközelebbi gémeskutat, s legföljebb akkor muszáj igazán fölemelnekd tekinteted, ha látni kívánod a szomszéd falu tornyát.
A hegyi gyalogosnak a fényért, mondhatni erőfeszítést kell kifejtenie. Haladásának ritmusát, ha van is némi romantikus hajlama, hogy a hegyet gyorsan meghódítsa, mégis inkább a külső mérték, a domborzat, növényzet, talaj pillanatnyi s folyton változó adottsága szabja meg. Ehhez folyton alkalmazkodni szüntelen kompromisszumot, bátrabban szólva: mértéktartást jelent.
Mély szerpentinekben, ahol mindkét oldalon az erdő fala magaslik sötéten, olykor hiába is van iránytűd, igazából csupán a fény felé kapaszkodsz, nem a műszer, hanem a világosság iránytűje vezet, hogy kikeveredhess a rengetegből. És aki nem kapkod, nem siet türelmetlenül, nem próbál átvágni a vesszőfutással fenyegető sűrű törzsek között, hanem a fényre hagyatkozik, és arra bízza magát, azt lassan, de biztosan kivezeti egy olyan helyre, tisztásra, ahol már képes tájékozódni. És megtalálja igazabb, nemesebb önmagát. A Tetőnben ilyen lelki fordulatot jelez a negyedik szakasz: „Időkbe látó, meztelen tetőjén / tisztást vetett a bujdosó verőfény.”
Különösen ettől a fordulattól – a fény megpillantásától kezdve – szinte tapinthatóan érzékelhető az az átfogó, integratív vizuális gesztus, ahogyan a vers alanya váltogatja a perspektívát: le-, majd föltekintve újra meg újra egy-egy lépést tesz soronként afelé, hogy beálljon a megbékélés (integrálás) állapota: „És békességes szót ejtett a szája, / és békességgel várt az esztenája.”
Talán félreérthetően fogalmaztam. E törekvés nyilván nem mindig akaratlagos: a fény (a béke?) belülről hív és hajt bennünket, hogy rátaláljunk. Még akkor is, ha nem észleljük racionálisan, mert „bujdosni” kényszerül bennünk/magunkban, bensőnket szétdúló viharainkban. Babits Mihály írja: „Ki képes látni a csodát / az a csodát magában hordja.” Nos, ezt parafrazálva, Áprily azért képes meglátni a tisztást, mert a tisztást „magában hordja”, így vagyunk valahogyan Istennel is: „Te nem keresnél engem, ha nem találtál volna már meg.” Blaise Pascal fogalmazott így, Isten „nevében”. Magunkban hordozzuk tehát.
Erről a „tisztásról” nyílik a még távolabbra, a végtelenre, az örökkévalóra irányuló látószögünk: „Távol, hol már a hó királya hódít, / az ég lengette örök lobogóit.” (Ismét egy Babits-párhuzam: „Örökkék ég a felhők felett.”) Majd a vers (kompozíciós) záró egysége következik: „Tekintetem szárnyat repesve bontott, / átöleltem a hullám-horizontot // s tetőit, többet száznál és ezernél -/ s titokzatos szót mondtam akkor: Erdély.”
Az utolsó sorban a „titokzatos” jelentése talán akkor is titokzatos marad, ha megpróbáljuk valahogyan körülírni, és nem zárjuk le azzal az értelmezést, hogy „így születik az Erdély-mítosz”… Mert jobban járunk, ha megmaradunk a misztikus fogalmánál, csakhogy más értelemben, mint ahogyan azt „felvilágosult” értelmiségiként eddig felfogtuk. Illetőleg nem fogtuk fel igazán, mert képtelenek voltunk a misztikus tapasztalatok megértésére, s még inkább olyan fogalmak használatára, amelyek által ezek az élmények, ha tökéletlenül is, de leírhatók.
Amikor Áprily vagy más írók munkásságának „spirituális üzenet”-éről beszélek, e szókapcsolat mögött számomra ma már nem valami sejtelmes homály lebeg, hanem azok a fogalmak találhatók, amelyeket a transzperszonális pszichológia, az angelológia (angyaltan), a szent antropológiája és (szociológiája) dolgozott ki, vagy legalábbis az a kis részük, ami e tudományokból itt és most hozzáférhető és alkalmazhatónak mutatkozik. Amikor a transzilvanizmus mitikus jellegéről beszélve bírálóan szóltam, még nem voltam birtokában e fogalmaknak.
A mai olvasók, értelmezők számára megadatott a lehetőség, hogy olyan tudományos paradigmá(k)hoz és fogalmi rendszer(ek)hez folyamodjanak, amelyeket a múlt században úgyszólván teljesen kiszorított az ész korlátait felismerni nem kívánó, a felvilágosodás óta domináló európai racionalizmus/szcientizmus és a mi térségünkben – ráadásul – a kelet-európai korszellem is: a kommunista hatalmi ideológia lélekellenes irányultsága. Az ezredfordulón most nálunk is teret nyerhettek olyan szellemi irányzatok, amelyek az ember spirituális képességeit állítják előtérbe, és méltó eszközöket nyújtanak, hogy az ilyen típusú költői alkat, lelkület és stílus belső összefüggésrendszerében, ahol a transzcendencia, a misztikum, a szentség szférája kiemelkedő jelentőségűnek látszik, biztonságosabban eligazodjunk.
Az Abraham Maslow által megalapozott transzperszonális lélektani iskola egyik jelentős élő képviselője, Ken Wilber írja: „A misztikusok állításai tapasztalati bizonyítékokon alapulnak, így semmivel sem jobban vagy kevésbé igazolhatóak, mint a többi tapasztalati tudással kapcsolatos állítás, beleértve ebbe a természettudományok állításait”. Felfogása szerint tehát a láthatatlanok világával kapcsolatos emberi élmények, revelációk, megvilágosodások egyenértékűek az észlelés útján vagy egyéb úton elnyerhető empirikus tudással. Magyarán szólva ez a pszichológiai koncepció – anélkül, hogy átlépné a lélektan mint embertudomány határait – elismeri, hogy az emberi lény olyan »jelfogóval«, szellemi érzékszervvel rendelkezik, amely képessé tesz bennünket arra, hogy a láthatatlanok népes birodalmával kommunikálni tudjunk. „Angyali .jelfogóval” ugyanúgy el vagyunk látva, mint értelemmel, intuícióval vagy érzékenységgel” – írja Andrei Plesu Angyalok című könyvében, és angelológiai fejtegetései egybevágnak az itt említett pszichológiai iskola kutatásainak eredményeivel.
Számomra eddig is nyilvánvaló volt, hogy Áprily „vallásos”-nak nevezett költészetében a legsajátosabb képalkotási módozatokat a személyes, konkrét hittapasztalat/hitélmény alapozza meg. Nos, a transzperszonális lélektani iskola adottnak tekinti azokat a lelki képességeket, lehetőségeket és tehetségeket,’amelyek más képességeinkhez hasonlóan az ember genetikai alkatában rejlenek, mindenekelőtt az én meghaladás (vö. öntranszcendálás) képességét. A folytonos én-meghaladás (spirituális útja) az emberi személyiség önmegvalósításának lehetőségét hordozza egy „mindenek felett álló vagy mindenen átívelő spirituális telosz vagy erósz” irányába. Az iskolaalapító Maslow, aki a múlt század ötvenes éveiben kezdte vizsgálni – az akkoriban uralkodó freudi és behaviorista irányzattól eltérően – az egészséges lélek, az „egészleges” emberi személyiség jegyeit, nagy figyelmet szentel műveiben az ún. B-szükségleteknek (motivációknak), amelyek a hiányok pótlására orientált ún. D-szükségletekkel szemben a létezésélmény/létélmény (Beeing) – megélésének autotelikus „öncélú” eseményeit igénylik, különösképpen az ún. csúcs- vagy fennsíkélményeket, amelyek nagy szerepet játszanak személyiségünk kiteljesedésében, saját belső határaink meghaladásában.
Áprily Lajos személyiségének a magyar irodalom nagy alkotói közt rendkívül ritka alapvonása ez az egészlegesség, vagy legalábbis annak ígérete, amelyikre teljességgel ráillik a Maslow-i jellemzés. Utóbbit nagyjából az alábbiakban foglaljuk össze.
A transzcendáló alkatú személyiségek számára a csúcs- és fennsíkélmények a legfontosabb dolgokká válnak az életükben. Ők normálisan, természetesen és tudattalanul beszélik a létezés nyelvét (B-nyelvezet): költők, misztikusok, látók mélyen vallásos emberek, akik elvileg másoknál jobban megértik a példabeszédeket, a szóképeket, ^ paradoxonokat, a zenét stb. Egységesítően vagy szakrálisán észlelik a dolgokat és az embereket (megtalálják a szentet a hétköznapiban), ugyanakkor D-szinten, az emberi szükségletek konkrét világában is tájékozottak. Sokkal tudatosabban és szándékosan metamotiváltak: azaz a létezés értékei vagy maga a létezés teljessége mint érték képezi fő vagy legfontosabb motivációjukat, ami nem más, mint a tökéletesség, igazság, szépség, jóság és nem utolsó sorban az egység: a mikro- és makrokozmosz vagy az egyén és emberiség egysége, a kettősségek meghaladása stb. Ez az igény még időtöltésük formáit is meghatározza, mint, mondjuk, Áprily esetében a gyakori kirándulások, amelyek a B-időtöltés – a felfokozott életöröm – átélésének alkalmai. Az ilyen személyiségek – írja Maslow – „egészlegesebben fogják fel a világot – az emberiség egy, a kozmosz egy -, az olyan fogalmak pedig, mint «a nemzet érdeke«, «atyáink vallása» stb. megszűnnek létezni, nem normálisak” – a pszichológus szerint. A »transzcendálók – folytatja Maslow – mélyebben és nem hagyományos értelemben vallásosak, »spirituálisak«, könnyebben tudják meghaladni egojukat, az énjüket, az identitásukat, lépnek túl saját érdekeiken, és ezért, ahogy a szerző kifejezi, »posztambivalensek«: a teljesebb szeretet, önelfogadás és önkifejezés képességével vannak megáldva, és hajlamosak megcsodálni a dolgokat. Ez a hajlam – a gyermeki rácsodálkozás képessége – is oly jellemző költőnkre, és minden, amit Maslow általában e személyiségtípusról ír, szinte egy az egyben megmutatkozik Áprily világképében, értékrendszerében.
Győry János is valahogy így értelmezte költőnk lelkialkatát: „A realitás: a közelmúlt és a jelen, melynek vad törvényeivel a szelídség is emberhez méltón feleselhet. Ha a világban az ember sorsáról-életéről a gyilkos acél dönt, a költészet és a magatartás elemi törvénye az erőszak tagadása és a hajlíthatatlan szelídség legyen. Áprily Lajos ebben annyira következetes, hogy még a vadásztülök hívásának sem enged: «Völgyben, vadonban, rónaságon / a békesség bolyong velem. / Csak egy öröm van a világon / s ez az öröm fegyvertelen» – kristályosítja sugárzóan egyszerű sorokba embersége külön-törvényét.”
…Ezúttal Wass Albert Erdélyben kultikusnak tekinthető versével foglalkozunk, az Üzenet haza című alkotással. A kultusz abban mutatkozik meg, ahogyan a művet az olvasók avagy valamely rétegük használja. Bizonyos intézmények, szervezetek, iskolák, egyházak stb. rendezvényein szokássá lett e költemény felolvasása, ünnepélyes előadása: részévé vált valamely közösségi rítusnak, amelynek keretében a jelenlévők a költőt megidézve egyszersmind önmagukban is ünnepelhetik azt az erényként számon tartott magatartásformát, amit a mi tájainkon, körülbelül a hetvenes évek óta, a „kisebbségi megmaradás”, a „helytállás” és egyéb – hasonlóan pozitív kicsengésű – kifejezések szoktak verbálisan megtestesíteni.
Verbálisan? Ezen azt értjük, hogy a kivándoroltak, kivándorlók és következésképpen megfogyatkozott, elbizonytalanodott erdélyi magyar értelmiségiek – miközben elhagyták vagy elhagyni készültek saját szülőföldjüket – verbálisan, azaz: a szavak szintjén kerestek és keresnek önmaguknak vigasztalást úgy, hogy a valóságos helyzet, környezet nem túl kényelmes, ám folyton változó realitása helyett érzelmi-képzeleti alapon teremtenek egy virtuális szülőföldet, magyarán szülőföldpótlékot, amelyik nyugodtnak nemigen nevezhető, ámde honvággyal terhes álmaikban mégis csak megjelenhetik.
A múltkoriban megidézett Áprily Lajosról is tudjuk, hogy 1929-ben, kortársai megrendülésére, elhagyta Erdélyt, s hogy a később Áprily-völgynek elnevezett Szentgyörgypusztán sem tudott soha szabadulni ide kötődő élményeitől. A láthatatlan írás vagy az Egy pohár bor annak kifejezése, hogy minden ízében ennek a földnek a fiaként tudja meghatározni magát. Az Egy pohár bor befejezésére gondoljunk: „Állok poharammal fájó magyar földön, / s hegyeim borával / telistele töltöm. // Telistele töltöm.” Ne feledjük, erdélyi hegyekről, enyedi szőlőtőkék terméséről lehet szó. Szakrális jelentést kölcsönöz ennek a verszárlatnak az ismétlődés, nem a pohár bor kiivásának gesztusában, hanem éppenséggel abban, ahogyan teletöltvén megtiszteli: kezében tartja, szertartásosan. Mintha úrvacsorát osztana/venne.
Szülőföldje iránti szeretete, nosztalgiája, honvágya azonban mindig csupán személyes, éppenséggel a magány legmélyén átélt élmény, amelyik Áprily esetében sohasem válik az Erdélyben maradt kortársakhoz szóló, őket megszólító, retorikailag megformált üzenetté, valamiféle szózattá, amelynek latens jelentése ez lehetne: én eljöttem, de ti csak maradjatok meg szépen ott, az a ti dolgotok. Áprily sohasem hajlamos arra a talán öntudatlan képmutatásra, amelyet például tetten érhetünk az Amerikába, Brazíliába, Argentínába, bárhova menekült erdélyi és nem csupán erdélyi magyar társaságok nosztalgikus hangulatának abban a stádiumában, amikor sort kerítenek a giccsesen szívrepesztő gajdolására annak, hogy: „Maroknyi székely porlik, mint a szikla…” Ez a fázis rendszerint a Szózat eléneklése után következik be szilveszter éjjelén, amikor teljes komolysággal átélik az „itt élned, halnod kell” magyar imperatívuszát. Buenos Airesben, Los Angelesben, Sidneyben, bárhol, ahol ilyenkor összegyűlnek.
Kiknek szól ez a Szózat! – kérdezhetjük. Kiknek szól a maroknyi székely fogyatkozásának elsiratása? Ki legitimálja őket, hogy bennünket, erdélyieket elsirassanak? Vajon a ’89 utáni pozitív változások sem képesek megingatni e siratóénekek kedvelőit abban, hogy csupán (ön)sajnálatra méltó, kihalásra ítélt maradványoknak tekintsék az itthon élő erdélyi embereket?
Ezt most ne firtassuk. Csupán arra kívántam rávilágítani, hogy vannak a többé-kevésbé irodalmi szövegek társadalmi-ideológiai célzatú használatának hiteltelen módozatai, pillanatai. Bárhol olvasnók is azonban Áprily említett költeményeit, sohasem hiteltelenek. Szerzőjük mindig egyes szám első személyben beszél, vall, nem ad tanácsot, nem ítélkezik, nem írja túl a verset…
Statisztikai adatok szólnak arról, hogy Wass Albert olvasottsága Erdélyben a Biblia mellé helyezi az író műveit. Ezért az Üzenet haza című versét közismertnek tekinthetjük, tehát nem idézzük teljes egészében.
Száznál több sorában ez a vers valójában nem túl sok érzést avagy gondolatot fejez ki. Expresszivitása nem érzelmi jellegű. A vers alanyának, költőjének kétségtelenül honvágya van, nem lehet tőle elvitatni. De erre a jogos érzésre rátelepül egy prófétainak látszó tanítói szándék és a prófétait ünnepélyesen-archaikusan utánzó – nagyon sok ismétléssel erőtlenített – retorikai megformálás, amelyik annyira intellektuális, hogy képtelen igazán szuggesztív lenni. Vagy legalábbis nem egyenletes a szöveg szuggesztivitása, mivel – ha a költői megformáltságban fontosnak tekintjük a nyelvi rétegzettséget – ez a vers nem eléggé metaforizált, kevéssé képszerű. És bizony, mintha olykor nem tudna irodalmi nyelven. Hiszen ott a nyelvtani hiba a szövegben, az az álnépies „likasszák”, a grammatikailag is botrányos szóhasználat: az utolsó szakaszban „Likasszák már az égben fönt a rostát, / s a csillagok tengelyét olajozzák / szorgalmas angyalok…”.
Sorai – ahogyan az angolban nevezik – „explicit statement”-ek: olyan megállapítások, amelyek a köznyelv szintjén maradva közhelyszerűen átlátszóak, banálisak. Viszont, mint kinyilatkoztatások, meglehetősen nagyképűek, mert amit előírnak, azt az Úr, akire oly gyakran hivatkozik, amúgy is meg szokta cselekedni – ha valóban hiszünk benne. Miben hisz ez a magát többnyire igaz „keresztyénnek” állító grófi atyánkfia?
Aki beszél, vagyis a vers alanya, számomra nem tűnik eléggé hitelesnek: Amerikában él, és akkor hagyta el szülőföldjét, amikor nem kevés erdélyi magyar arisztokratát kifosztottak, kitelepítettek. Politikusokat, mint Jakabffy Elemért, Balogh Arthúrt, a katolikus püspököt, Márton Áront és különböző egyházak lelkészeit – teljesen ártatlanokat – börtönbe zártak.
Wass Albert, mint tudjuk, előbb Németországban kapott menedéket a családjával, majd otthagyván feleségét, kiment Amerikába. Távollétében ítélték el háborús bűnösként, véleménye szerint teljesen ártatlanul, ez még vitatott. Ámde a legfőbb kérdés: az ártatlan ember mindig kiállhat igaza mellett, és nem kényszerül arra, hogy meneküljön. Miért oly kényelmesen, a távolból méltóztat üzengetni nekünk? De most ezt se firtassuk.
Csupán azt fogalmazzuk meg: mi teszi hitelessé, mi legitimálja a vers alanyát arra, hogy ő nekünk szakaszról szakaszra tanácsokat adjon, reménységsugallatot dadogjon, miközben ott távol, több ezer kilométerre, nem is szegényen (hozzánk képest) biztonságban érezheti magát, nem nyomják el, sőt, tisztára mosták a háborús bűnösség vádja alól? És mint tudjuk, Hitlertől kapott kitüntetését őrzi a falán, kegyelettel.
A vers refrénjét nézzük: „A víz szalad, a kő marad” – ezt variálja szakaszonként. „Apa trece, pietrele rămân.” A román közmondás megfelelője, ugyebár.
Ki cáfolhatja ezt a látható, tapintható nagy „igazságot”? Nézem a Dregán folyó köveit. Időnként megárad, magával sodor századok óta medrében csiszolódott köveket is, de a nagy, sokkal nehezebb kövek a meder szélén valóban meg szoktak maradni. És nem porladnak, inkább fényesednek, már-már szoborrá lesznek. Valóban: a víz szalad, a kő marad.
Viszont mit bizonyít ez a szólásmondás, legyen az bármilyen nyelven, az élő, hús-vér emberekről, akiknek egyetlen röpke életükben oly sokszor kell változniuk és változtatniuk? Akik általában nem porlanak el, se nem kövülnek meg a történelemben, hanem – esendő emberségükben is – mindig megpróbálják a helyzetüket öntudatosan alakítani?
Megjelent: Új Magyar Szó, Színkép melléklet, 2009. Január 17-18.
