A román putyinizmus termékeny talajon növekedik: vannak valós problémák,
amelyeket ki lehet használni – a gyenge állam, korrupció, pocsék közszolgáltatások,
egyenlőtlenségek és bizalmatlanság szinte minden iránt, ami „felülről jön”.

Mi az a putyinista?
Igazságtalan lenne Călin Georgescut putyinistának nevezni, annak ellenére, hogy a
geopolitikában eltévedt guru atmoszférájával felfedezte az „orosz bölcsességet”? De mi a helyzet Cozmin Gușă esetében, aki önként és bármiféle kényszer nélkül „nemzeti érdekből oroszbarátnak” vallotta magát?
[Ez fából vaskarika, esetleg logikai bukfenc – a fordító megjegyzése.]
Vagy Diana Șoșoacăval, aki nemrégiben biztosította Putyint arról, hogy a románok nem gyűlölik őt, hanem csak átmenetileg megtéveszették őket Ursula, Zelenszkij, a globalisták és a szuverenista legendárium egyéb szereplői?
Másrészt viszont nem mindenkit nevezhetünk putyinistának, aki kritizálja az EU-t, a
globalizmust, a NATO-t. Lehet valaki elégedetlen a brüsszeli bürokráciával, lehet konzervatív, vallásos, vagy egyszerűen csak elege van Ursula von der Leyenből, anélkül, hogy automatikusan a Kreml nyájába kerülne.
Adrian Papahagi, akivel többször is vitába keveredtem, keményen bírálja azt, amit ő az EU „baloldali kisiklásainak” tart, és vallási vagy kulturális diskurzusa is gyakran ellentétes a kortárs liberális felfogással. A különbség viszont az, hogy ő ezt a kritikát nem alakítja át egy Moszkva felé tartó híddá. Épp ellenkezőleg, Oroszországot történelmi agresszornak tekinti, elutasítja a Kreml hamis keresztény auráját, és úgy véli, hogy Románia kifejezett érdeke az, hogy feltétlenül az EU-ban és a NATO-ban maradjon.
A „putyinista” kifejezést néha túl leszűkítve használják, kizárólag azokra vonatkoztatva, akik kifejezetten dicsérik Putyint; máskor túl tág értelemben, amikor automatikusan összekapcsolódik az EU, a NATO vagy a nyugati politika bármiféle bírálatával. E szélsőségek között van egy veszélyesebb zóna: a funkcionális putyinizmus.
Ez azt jelenti, hogy – nyíltan vagy sem, cinikusan vagy naivan – igazodnak a Kreml stratégiai céljaihoz. Ezek a célok egyértelműek: egy Oroszország, amely ismét birodalommá, nagyhatalommá válik, egy megosztott és önmagában nem bízó Európa, belső konfliktusok által megbénított EU-tagállamok, a NATO agresszorként való bemutatása, a magára hagyott Ukrajna.
[Időszerű és iskolapélda lehetne a belső konfliktusok által megbénított EU-s tagállamokra mi szép hazánk is, amelyben gyakorlatilag mindenki veszít, még a pillanatnyilag felülkerekedni látszók is. Vagy azok a felelőtlen zavarosban halászók, akik úgy hiszik, hogy minél rosszabb, nekik ez annál jobb. Még a kiábrándítóan szereplő államelnök is, jobbik esetben megtépázott hitelességgel, rosszabbik esetben határidő előtt kerülhet ki Cotroceniből… – ford. megj.]
Ehhez még hozzájön Nyugat kikiáltása a legfőbb ellenséggé, miközben Oroszországot ésszerű, konzervatív és méltatlanul megbélyegzett szereplőnek mutatják be, valamint a régió országainak abba az illúzióba való ringatása, hogy a „semlegesség” a bölcsesség (megfontoltság) egyik formája.
[Oroszország esetében szabályszerű szerecsenmosdatás, s az EU-NATO-Ukrajna
hármas esetében folyamatos befeketítés. S ha ehhez még hozzáadódik ama népi bölcsességnek az elhintése, hogy ugyebár „Szél fuvatlan nem indul…”, akkor mindjárt érthető a hatékonysága és kártékonysága. – ford. megj.]
A kritikus és a putyinista közötti különbség akkor mutatkozik meg, amikor a bírálat túllép a normális kereteken: az EU „megszállássá” válik, a NATO „veszélyforrássá”, Ukrajna pedig „ellenséggé”, Oroszország pedig, az az állam, amely lerohant egy szomszédos országot, ésszerű partnerként, a szuverenitás mintaképeként van feltüntetve, vagy legalábbis egy megkerülhetetlen erőként kerül bemutatásra, amely előtt kicsinek kell magunkat érezni és akinek engedelmeskedni kell.

A putyinizmus spektruma
A putyinizmust spektrumként kell értelmezni, nem pedig bináris kategóriaként. Az egyik szélén Putyin csodálata, Oroszország cselekedeteinek igazolása, a BRICS dicsérete és a RoExit támogatása áll. Itt már nem csak a Nyugat bírálatáról van szó, hanem arról a stratégiai irányról való lemondásról, amely Romániát Európa demokratikus és biztonságos övezetében tartotta.
Egy lépéssel lejjebb megjelenik a “kesztyűs” putyinizmus: már nem az EU-ból való kilépésről beszélnek, hanem csupán egy olyan Unióról, amely a kereskedelemre, a pénzre és a szabad mozgásra korlátozódik, közös-egységes politika, igazságszolgáltatás, környezetvédelem vagy jogrend nélkül. Vagyis a tagság minden előnyével, de bármiféle kötelezettségek nélkül; Akik ezt az irányt támogatják, szívesen maradnának a klubban, de nem követnének semmilyen szabályt, ingyen ihatnának, és esetleg maguk választhatnák meg a zenét.
A továbbiakban a „nem vagyunk oroszbarátok, de…” széles és ködös részével találkozunk. Nem vagyunk oroszbarátok, de az EU tett tönkre minket. Nem vagyunk oroszbarátok, de a NATO pajzsként használ minket. Nem vagyunk oroszbarátok, de Ukrajna háborúba taszít minket. Nem vagyunk oroszbarátok, de Putyin legalább megvédi a hazáját. Ahogy fentebb érveltem, a putyinizmus nem követeli meg a Kremlhez való kifejezett ragaszkodást; elég, ha minden magyarázat egy irányba mutat: Oroszország felmentése, a Nyugat bűnös, Ukrajna gyanús, és Romániának a képzelt semlegességbe kellene vonulnia.

A putyinizmus kategóriái
Néhány sablon egyre inkább ismétlődik a nyilvános térben; ezeket négy tág kategóriába
csoportosíthatjuk, bár vannak érdekes árnyalatok, amelyek kifejtéséhez nagyobb teret kellene biztosítani.

Képzeletbeli semlegesség
„Nem vagyunk Oroszország-pártiak, Románia-pártiak vagyunk”, „nem akarunk háborút”,
„ápoljunk jó kapcsolatot mindenkivel”. Már írtam arról, hogy miként alakítják propagandisztikus módon manipulációs eszközzé a „békét”, itt ennek az iránynak a kiterjesztését látjuk.
Valószínűleg ez a funkcionális putyinizmus legcsábítóbb formája, pontosan azért, mert nem tűnik putyinistának. Ki lehetne a béke ellen, ki nem „Románia-párti”? Ezek a kifejezések azonban kiemelik-kiszakítják Romániát a valódi stratégiai kontextusból.
Románia egy Oroszország által destabilizált régió határán fekvő állam; a semlegesség nem egyensúly, hanem az agresszor javára történő kényelmes visszavonulás, a „béke” pedig kapitulációvá válik. Az ebből a pozícióból folytatott megközelítések nem diplomáciát vagy realizmust jelentenek, hanem provincializmust és szolgalelkűséget.

Nyugatellenesség
Az EU tönkretett minket, a NATO pajzsként használ, Brüsszel gyarmattá tett minket, a Nyugat ellopja az erőforrásainkat, bezárja a bányáinkat, oltásra kényszerít, zöld adókat vet ki ránk, elpusztítja kulturális identitásunkat, és arra kényszerít, hogy másokért haljunk meg. Fontos melléktéma a kulturális, amelyben Putyin megment minket az EU-s „átneveléstől”, amely a progresszivizmussal, a neomarxizmussal, az LGB közösséggel, az „1. ​​szülő és 2. szülő” mozgalommal jár.
Az álláspont az európai és a NATO-politika kritikáját hirdeti, de valójában nem más, mint
összeesküvés-elmélet – az a meggyőződés, hogy „mi” „nagyszerűek” lennénk, ha nem lenne ott senki, aki ellenünk áskálódik.
[Hogy a világ összeesküdt ellenünk, vannak okkult erők, háttérhatalom, a románok kiválóak stb. ez mind megvolt az átkosban is. – ford. megj.] Léteznek valódi frusztrációk: szegénység, egyenlőtlenség, korrupció, de tévesen az EU-t és a NATO-t hibáztatják, miközben a hazai felelősség szinte teljesen eltűnik. Ebben a logikában Oroszországot még csak közvetlenül sem szabad dicsérni. Elég, ha a Nyugatot minden gonosz forrásaként mutatják be; ezzel szemben Oroszország legalább elviselhetőnek tűnik. •

Ukrajna a valódi veszély
A harmadik kategória az európai konfliktusért Oroszországról Ukrajnára hárítja a felelősséget, amelyet Románia valódi ellenségeként mutatnak be. Ukrajna korrupt (akkor milyen lehet Oroszország?), hálátlan, felelős a románoktól elvett pénzért, a háború kockázatáért, a drónokért, a társadalmi válságért, és esetleg azért is, hogy a román nyugdíjasok nem úgy élnek, mint Luxemburgban.
Ez egy nagyon hatékony erkölcsi inverzió, mivel nem azt kéri a közvéleménytől, hogy szeresse Oroszországot, hanem csak azt, hogy eléggé gyűlölje Ukrajnát. [Az erkölcsi relativizálásnak is vannak hagyományai… Ford.]
A valóságban Románia társadalmi problémái nem Ukrajna támogatásával kezdődtek, és nem is fognak megoldódni Ukrajna cserbenhagyásával. Narratíve a képlet működik: amikor Oroszországot akarod megvédeni anélkül, hogy látszólag védelmeznéd,
akkor az áldozatot gyanús haszonlesővé változtatod.

Oroszország, egy megkerülhetetlen hatalom
A negyedik kategória Oroszország mint alternatíva vagy végzet. Itt jön képbe a BRICS iránti csodálat, az a gondolat, hogy Oroszország „nem a földkerekség főgonosza”, a Putyinnak mint az erőskezű vezetőnek a mérhetetlen csodálata, az ortodox és konzervatív Oroszország mítosza.
Ezeket kiegészíti a „realizmus”, valójában szintén egyfajta hízelgés: Oroszország túl közel van, túl erős (vannak rakétái, amelyektől senki sem tud megvédeni minket), a Nyugat már elveszett.
Nem feltétlenül azt mondják nekünk, hogy Putyin jó, hanem azt, hogy valójában nem rossz, és hogy ez egyébként is megkerülhetetlen. Oroszország a kolostor, a birodalom és a geopolitikai szupermarket kényelmes kombinációjává válik, ahonnan mindenki megkapja azt, amire éppen szüksége van: ortodoxiát a konzervatívoknak, erőt az autoritereknek, BRICS-t a nyugatelleneseknek, „realizmust” azoknak, akik racionálisnak akarnak tűnni, amikor elfogadják az agresszor győzelmét.

Miért működik?
A román putyinizmus termékeny talajon növekedik: vannak valós problémák, amelyeket ki lehet használni – gyenge állam, korrupció, pocsék közszolgáltatások, egyenlőtlenségek és bizalmatlanság szinte minden iránt, ami „felülről” jön. Sok ember számára az EU, a NATO vagy Ukrajna egyszerű magyarázattá válik sokkal régebbi frusztrációkra. Ha a kórház rossz, az iskola gyenge, a nyugdíj kicsi, és a polgármester alkalmatlan, kényelmesebb azt hinni, hogy minden Brüsszelből, Kijevből vagy a „globalistáktól” származik, mint elfogadni a lopás, a butaság és a
bűnrészesség helyi keverékét, amely a jelenlegi helyzethez vezetett.
Azonban minden valós problémát (helyi) érdekcsoportok, „régi és új gazemberek” használják ki.
A régiek, akik fontos emberek voltak – politikusok, szakértő-tanácsadók, mogulok, tartalékosok, kommentátorok –, most megpróbálják visszaszerezni a helyüket, meglovagolva a nyugatellenes hullámot. Az újak megértették, hogy a „szuverenitás” lehet karrier is, nem csak meggyőződés.
Mindannyiuk számára az európai demokratikus modell kényelmetlen: mert vannak szabályok, intézmények, sajtóleleplezések, összeférhetetlenségek, eljárások, néha következmények is. Az orosz modell ezzel szemben sokkal „barátságosabb”: az számít, hogy kit ismersz, nem az, hogy mit tudsz; a központhoz való hozzáférés, a lojalitás számít, meg az összeköttetés a központtal, s nem a kompetencia vagy a törvényesség. Azok számára, akik „egy darab Romániáról” álmodoznak, egy meggyengült, elszigetelt és saját szövetségeseivel szemben ellenséges ország lehetősége sokkal vonzóbb, mint egy olyan, amely az európai szabályokhoz kötődik, bármennyire is tökéletlenek legyenek azok.
Mindezekre jön még a propaganda, egy olyan ökoszisztéma, amely elképzelhetetlen mennyiségű tartalmat termel: rövid klipek, kommentek, podcastok, „elemzések”, televízió, mémek, influenszerek, kontextusból kiragadott töredékek, algoritmikusan felerősített érzelmek, a világjárványból újrahasznosított és Ukrajnára adaptált összeesküvés-elméletek, energia, klíma, oltások, identitás. A közvélemény csak az elszigetelt üzenetet látja: „Az EU tönkretett minket”, „Ukrajna elveszi a pénzünket”, „A NATO háborúba sodor minket”. Nehezebb átlátni azt az infrastruktúrát, amely ezeket az üzeneteket ismételgeti, teszteli, finomítja és terjeszti, amíg azok egyszerű józan észre épülő véleményeknek nem tűnnek.
A funkcionális putyinizmus nem követeli meg, hogy mindazok, akik ismétlik fizetett ügynökök legyenek, vagy tisztában legyenek azzal, amit tesznek. Vannak, akik opportunisták, vannak, akik sértődötten neheztelnek, vannak, akik megijedtek, vannak, akiket csak manipulálnak. De amikor ugyanazok a narratívák megszállottan, ugyanabba az irányba mutatnak, akkor már nem csak ésszerű sérelmekről beszélünk, hanem egy olyan befolyásolási rendszerről, amely nagyon jól tudja, mit sürget, és hová akar eljutni.

Megjelent a 22 folyóiratban, 2026. június 16-án. Fordította László László

A fordító megjegyzése

S mire vezethető vissza az erdélyi magyarság putyinizmusa? Egyszerű válasz: ugyanebből a forrásból ered, amely részben azonos csatornákon került be a közbeszédbe, részben a magyar, másrészt az erdélyi magyar médián keresztül.