Tíz évvel ezelőtt teljesen másképp éreztem magam, mint ma, alig több, mint egy héttel a magyarországi rendszerváltás után. Tíz évvel ezelőtt úgy döntöttem, lemondok a magyar állampolgárságról, de amikor erről posztoltam a közösségi oldalamra, még nem tudtam mit szabadítok magamra. Csak azt tudtam, éreztem, hogy ki kell adnom azt a belső feszültséget, azt a dühöt, amit a NER okozott nekem, és akkor ezt az eszközt választottam. Hogy ma másképp tennék-e, annak tudatában, hogy tíz év múlva megdől a rendszer, nem tudom. De az elmúlt tíz év sajnos igazolt, nem volt jó úgy magyarnak lenni, hogy miközben erősödött Magyarországon a gyűlöletpolitika, mindenhol Európában furán vagy megvetéssel néztek. Valójában az akkori kiállásom egy saját határátlépés volt, tenni akartam valami erőset, figyelemfelkeltőt, mert úgy éreztem, szégyellnem kell magam egy ország – amelyhez én is tartozom állampolgárságom révén – döntései miatt.
2015-ben, magyarországi barátaimmal, különböző segélyszervezetekkel segítettem a Keleti Pályaudvaron rekedt menekülteknek, és a humanitárius segítségnyújtás nem hagyott teret az ideológiáknak, hanem mindenki tette a dolgát.
Csak az tudja miről beszélek, aki adott már vizet szomjazónak, próbált szenvedő emberekkel közös nyelvet találni, aki egyszerre látta a kiszolgáltatottságot és a reményt a menekültek szemében.
Amikor hazajöttem, akkor vágott arcon a propaganda gyűlölethulláma, hogy olyan emberek használják szitokszóként a migránst, akik soha nem találkoztak egyetlen menedékkérővel sem. Akkor még csak megütköztem, próbáltam mesélni, érvelni, vitabeszélgetéseken vettem részt, de az idegengyűlölet, amelynek már tapasztaltam korábban is a rasszista melegágyát itthon, lepattintott magáról.
Az igazi töréspont a kvótareferendum volt. Amikor megkaptam a magyar kormány levelét, hogy szavazzak én is, valami nyers düh fogott el, aljasnak éreztem, azt láttam, hogy a gyűlöletkampány kiválóan működött, csakhogy én nem a nem magyar állampolgárokat gyűlöltem meg ezáltal. Tenni akartam valamit, legalább jelzésértékűt, figyelemfelkeltőt, így röviden és erősen, szűrő nélkül posztoltam a közösségi oldalamra, hogy elkezdem a magyar állampolgárságról való lemondás eljárását.
A napokban az jutott eszembe, hogy akkor még nem voltak ilyen számú Fidesz influenszerek sem Magyarországon, sem Erdélyben, szerencsére. Viszont már akkor is mérhetetlen és tűrhetetlen támadásokat kaptam. Először csak néhány gyenge, odavetett komment volt: hazaáruló, nemzetáruló.
De aztán beindult a gépezet, nyilvános fenyegetések halállal, erőszakkal, nem virágnyelven, hanem durva szavakkal.
Privát üzenetek ezrei ismeretlenektől, majd miután a kurucz info kinyomozta és nyilvánosságra hozta az e-mail címemet és telefonszámomat, már levelek, hívások, sms-ek is jöttek. De nemcsak idegenektől, hanem olyan ismerősöktől is, akikkel korábban beszélgettem, dolgoztam, egy térben léteztem. Volt, hogy kocsmában hallottam át egy másik asztaltól, amint egy nagydarab férfi azt mondja: „Odamegyek és megütöm”. Egy nőt. Egy másik embert. Mert nem úgy gondolkodik vagy dönt, mint ő.
Az üzenetek, hangok ma is visszacsengenek, az elmúlt hetek politikai kampányában látott megnyilvánulások mentálisan megviseltek, hiszen mélyen át tudtam érezni milyen az, ha gyűlölnek.
Ezzel együtt akkor veszélybe került a megélhetésem is, mindkét munkahelyemen figyelmeztettek, hogy veszélyes a megnyilvánulásom, mégis hogy képzelem. Pedig akkor még nem tartozott hivatalosan egyik médium sem, ahol dolgoztam, az Erdélyi Médiatér Egyesülethez. Végül nem rúgtak ki, viszont mindez utána is évekig lebegett a fejem fölött Damoklész kardjaként.
Emlékszem a reakciókra, vezércikkekre, véleményekre, például Kovács Péter, az RMDSZ akkori ügyvezető elnöke a Transindex felületén arról írt, hogy akik igényelték a magyar állampolgárságot, nemcsak egyetértettek Orbán Viktor politikájával, hanem legitimálták is azt.
Akkor is és azóta is úgy gondolom, az állampolgárság nem hűségnyilatkozat és nem biankó papír egy kormány felé, amit aláírunk, elfogadva bármilyen feltételt.
És végképp nem jelenti azt, hogy nincs jogunk a kritikára, véleményre vagy akár lemondásra. Amikor kértem a magyar állampolgárságot, két oka is volt: egyrészt mert magyar vagyok, másrészt gyakorlati okokból. Mindig úgy gondoltam, és most is úgy gondolom, hogy senki nem kérhet számon egy másik embert, hogy miért kérte vagy nem kérte az állampolgárságot, de azért sem, ha úgy dönt lemond róla.
Visszatekintve azonban, mégsem voltam teljesen egyedül ebben. Nagyon sok bátorító, erősítő üzenetet is kaptam újságíró kollégáktól, a barátaimtól, akkori ellenzéki politikusoktól. Emlékszem, amikor kirobbant az ügy, éppen valami kulturális esemény volt Sepsiszentgyörgyön és az egyik meghívott magyarországi költő odajött és gratulált a kiálláshoz. A következő évek nehezek voltak, néha el sem hiszem, hogy tíz év telt el egyre vadabb gyűlöletben, a kampányok már személyekre irányultak, olyan mértékben árasztva el és mérgezve a médiát, a közösségi felületeket, a magyarországi utcákat és az emberek lelkét, amiről azt hittem sosem lesz vége. Én is egyre kevesebbet szólaltam meg nyilvánosan, ritkábban írtam ki valamit, gyakrabban mérlegeltem, hogy meg kell-e szólalnom egyáltalán. A támadások és tudatos félremagyarázások, a hazug propaganda beszűkíti az ember terét, de még az érzéseit is.
Mélyen magamban azonban nem adtam fel, hogy jobb lehet, hogy tudok mutatni a fiatal gyermekemnek egy másik Magyarországot is.
Amelyben nem egyetlen hangot, nem egyetlen narratívát hall, hanem látja, hogy lehet máshogy beszélni, máshogy gondolkodni, máshogy viszonyulni a világhoz és egymáshoz. Nem adtam fel azt a reményt, hogy lehet olyan a magyar közösség, amelyben mindenkinek helye van, gondoljon akármit, szeressen akárkit. Munkahelyet váltottam, felerészt országot is, hiszen az év egy részét az Amerikai Egyesült Államokban töltöm, elvégeztem egy Youth For Human Rights emberjogi aktivista képzést és csatlakoztam Amnesty International Hungary aktivista csapatához és háttérben ugyan, de küzdöttem a rendszer ellen és vártam a változást.
A magyar állampolgárságom egyébként továbbra is megvan, bürokratikus okok miatt nem sikerült akkor lemondani, viszont nem is ez a lényeg, hanem a kiállás, hogy van-e bátorságunk szembemenni azzal, ami körülvesz, és hogy képesek vagyunk-e újraértelmezni a saját helyünket benne.
