Az író találkozott valakivel, életében akkor először, és ekképp jellemezte őt: „Színtelen, meg-megcsukló hangja volt, mint azoknak az embereknek, akik már nem remélnek semmit, mert teljesen haszontalan bármit is remélniük”.

Egyszerű, tiszta szavak. Semmi extra, írói emberismeret. Nem is említeném, ha tegnap nem láttam volna Magyar Péter parlamenti beszédét, s mindazt, ami utána következett. Ahogy haladt előre, egyre inkább úgy hallgattam őt, ahogy egy kemény thrillert néz az ember, feszülten, egy pillanatig ki nem engedve. Ez a beszéd mindannak a megkoronázása volt, amit ez a fékezhetetlen politikai zseni tett az elmúlt két évben a rezsim bukásáért – értünk és az országért.

Na de, miért az indító sztori az íróval? Mert aztán jöttek a fideszes képviselők kétpercesei, és ők nem „meg-megcsukló hangon, mint akiknek már hasztalan bármit is remélniük”, holott ez volna számukra a realitás: azzal, hogy mindig bármilyen becstelenséget megszavaztak, saját magukat rántották le a pokolba. Az alvilág mégis felháborodva moralizált, tovább játszva a makulátlan hazafit. Mi tagadás, kapnak a miniszterelnöktől szépen, de tettek is érte. Nincs már becsüIetük, hitelük, amit megvédhetnének. Épp ezért sem elfelejteni, sem megbocsátani nem áll szándékunkban másfél évtizedes semmibevételünket, a létezésünk iránti perverz közönyüket, s az ő parazita, rajtunk élősködő életüket.

Ha valaki régóta az utcán él, az már nem szégyelli, hogy koldul. Aki meg a Fidesz koromsötét politikai sikátorában létezett, az egy idő után már nem szégyellte, hogy lop, csal, hazudik. Hazudtak tizenhat éven át, lélegzetvételnyi szünet nélkül. Hazudtak a választás napján, még az estéjén is, és bár megsemmisítő kudarc érte őket, azóta is egyfolytában hazudnak. Morálisan ennyire deformált érdekközösséget, főbenjáró bűnök elkövetésére kötött véd- és dacszövetséget nem látott korábban a világ. Kegyetlenebbet igen, de amorálisabbat biztosan nem. A puszta létezésüket bűncselekménnyé változtatták.

Tényleg soha egyetlen nappal nem gondoltak előre? Ne tudták volna, hogy a történeteknek nem csak kezdetük van, hanem végük is? Csak morzsányi részleteket láttunk titkos életükből, semmit nem tudtunk a NER-elit lelkivilágáról. De a pszichológia tud róla: a dopaminszint emelkedik, a veszélyérzet egyre csökken, a gátlástalanság és elbizakodottság meg nő. Saját belső logikájuk foglyává válnak: többé nem bűnnek tartják, hogy a családban mindenki luxusautóval jár, Tihanyban, az Alpokban, a tengerparton építtetnek aranyáron villát. Az állandó kétharmadok a végtelen jelen illúzióját keltik, a valóságérzékelésben zavarok lépnek fel: már úgy tudják, hogy a törvények, az intézmények értük vannak, hiszen ők a nemzetért dolgoznak. És akkor a papa vesz még egy Ferrarit is, a mama meg egy Bentley-t és mellé tízmilliókért még néhány apróságot. A pénznek számukra megszűnt az értéke, a zsebünkből élnek.

És aki mindezt lehetővé tette nekik? Orbán Viktor mindent és mindenkit megvett, akiről úgy gondolta, hogy hasznára lesz: állami, egyházi, egyetemi vezetőket, pénzügyi szakembereket, pártokat, sportot – a futballt is -, a NER asszonyait, rokonokat, ügyvédeket, könyvelőket, oligarchákat, polgármestereket, kormánya minisztereit. Nem csak saját családját nevelte a bűnözés hasznosságára és szépségére, hanem az egész országot. Közös szégyenünk, hogy a kereslet a bűnre egyvégtében nőtt, 20 és 70 között a tanítványai száma megszámlálhatatlanná vált.

Jóllehet, saját magát is végtelen vagyonhoz juttatta, érthetetlenül magabiztosnak mutatkozik. Hogyan lehetséges ez? Mint egész politikai pályája alatt, most is aljas és szégyentelen stratégiát követ, de ezúttal már a vagyona védelme és a felelősségre vonás elkerülése a célja. Fél az elszámoltatástól? Igen, fél. Mondjon bármilyen őrültséget, „megkezdődött az ország kifosztása”, ez a bukott zsarnok túlélési stratégiája: győztes ellenfelét igyekszik hitelteleníteni, megmaradt táborát egyben tartani, a bírálóit elbizonytalanítani. Válaszul Magyar Péter intézkedési terveire, valaki ÁVÓ-t kiáltott a parlamentben, és Orbán is fog még boszorkányüldözésről beszélni. Az ország amortizálásáról pedig – természetesen őt kivéve – nagyon sokan tehetnek.

Nem sok olyan ember akad Magyarországon, akinek az elmúlt másfél évtizedből ne lenne valamilyen közvetlen veszteségélménye. Az egyiknek a Mezőgazdasági Múzeum tönkretétele fáj, másiknak a Közlekedési Múzeumé, mert egykor oda vitte a kisgyerekét, mint például én is, a harmadiknak Ferihegy és a Moszkva tér átnevezése, a századiknak házastársa kirúgása munkahelyéről, az ötszázadiknak cége kizsarolt átadása egy fideszesnek, az ezrediknek a Környezetvédelmi Minisztérium megszüntetése csupán azért, hogy Tiborcz és Ráhel szabadrablásai előtt ne álljon egyetlen tiltó paragrafus sem, a tízezrediknek a Velencei tó pusztulása, a százezrediknek a Balaton oligarchia-paradicsommá változtatása, a félmilliomodiknak az SZFE eltaposása, az egymilliomodiknak a CEU elüldözése Bécsbe… És ha húszmilliós nemzet lennénk, akkor is jutna minden egyes emberre valami jogos sérelem, bánat. Nem beszélve mindannyiunk közös, jóvátehetetlen sérelméről, az állampolgár fogalmának sárba döngöléséről és az igazság megsemmisítéséről.

Ennek a lidércnyomásnak lett vége, amiről tegnap a Parlamentben, délután egy és kettő között a miniszterelnök minden korábbinál meggyőzőbben biztosította a nemzetet.

A szerző Facebook-bejegyzés 2026. június 23-án.