Rácz Győző: Értelem és szépség – Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
Bevezetés helyett. Mit olvas Ön? – kérdezték a kritikust, mire az így felelt: „szöveget olvasok.” Talán a valóság szövegét? „Nem – mondotta –, a valóság ideológiai képét vizsgálom, még közelebbről: a kultúrával kapcsolatos ideológia jelrendszerét kutatom.” – Vagyis Ön egy ideologikus terület (kultúra) ideológiáját értelmezi? – „Persze – válaszolta –, és közben tudom, hogy magam is ideológiában utazom.” – Van valami biztosítéka arra, hogy ne tévedjen? – folytatták a kérdezősködést, mire a kritikus határozottan így válaszolt: „Ilyen biztosíték nincs, de ha a szöveget úgy fordítom le egy másik szöveg nyelvére, hogy a humánus tartalmak megjelölésével és a pozitív cselekvés lehetőségeinek elemzésével energiákat szabadítok fel, akkor megtettem a kötelességemet.” Most már csak azt mondja meg, mit tartalmaz ön szerint a pozitív cselekvés fogalma? „Nagyon egyszerű – fejezte be kritikusunk a válaszokat –, nagyon egyszerű: hiszek az emberiség lehetőségeiben, és hiszek a szocialista humanizmus lehetőségeiben. Pozitív cselekvésnek nevezem mindazt, ami ennek érvényesülését lehetővé teszi.”
A módszer. Rácz Győző művészetfilozófiai problémákat elemez, tehát olyan terület kritikusa, amely nem alakította ki saját egységes módszertanát, így a kritikus nem módszerekhez viszonyul, hanem közvetlenül a szöveget olvassa, és ő maga dolgozza ki az olvasásának módszertanát. Ez meghatározza a lefordítás műveletét tartalmilag és terjedelemben is. Itt a tartalom adva van, az ideológiai szöveg maga a tartalom, az értelmezés nem egyéb, mint az a mód, ahogy ezt a tartalmat egyértelművé teszi. Kizárólag spekulatív művelet zajlik le: az ellentmondásos szöveget egyértelművé változtatva kitapogatja a pozitív lehetőségeket, és ezeket tünteti fel, mint a szöveg lényegét. Így nyilván feszültség jön létre a valóságos tartalom és a lehetőségeket valóságosnak minősítő olvasat között. A feloldás Rácz Győző legegyénibb kritikusi módszere szerint történik: a valóság rámutat arra a reális viszonyrendszerre, amelyben élünk, s a józan észre apellálva felszólítja olvasóját: olvasson ő is a valóság szövetében, lássa be, hogy saját ítélőereje maga is alkalmas eszköz az ilyen olvasásra.
A technika. Szerzőnk néhány evidenciára épít érvelésében, ezért konstrukciói többnyire egyértelműek, logikájukban áttetszőek és szilárdak. Más kérdés, hogy az evidenciák valóban mindenki számára kézenfekvőek-e. Úgy tűnik, Rácz evidenciái a lehetséges jobb-ba vetett hiten alapszanak, és azt a célt szolgálják, hogy a jelenben mutassák fel ennek lehetőségét. Vagyis evidenciái a valóságban való szuverén válogatás-választás eszközei: éppen ez szűkíti körüket. Radikálisan ragadja meg evidenciáival azt, amit tendenciának vél, amit valóságnak szeretne, anélkül, hogy a valóságot radikálisan kezelné.
Így technikája tartalmivá válik: a jobb-ba vetett hit nemcsak a válogatás eszköze, de az építkezés eszmei talaja is. A metamorfózis következtében mindenütt ez a hit uralkodik az érvelés fölött, s mindenütt meggyőző az érvelés, ahol a hit fogódzókat talál a reálisban. Ahol viszont csupán illúzió, óhaj, kellés a lehetséges, ott az érvelés logikai menete visszatér az evidenciához, azt fogalmazza újra erőteljes kifejezésekkel. Példa az előbbire: „A népszolgálat… a művészetben csak ott teremtett világirodalmi értéket, ahol egy nép történelmi-politikai célkitűzései korproblémákként jelentkeztek, és az őket kifejező művész világirodalmi rangú tehetség volt.” Példa az utóbbira: „Centrális jelentőségű feladat azonban nem az, hogy eldöntsük a realista vagy absztrakt művészet elsőbbségének kérdését. Nem csak azért, mert ezt már minden bizonnyal végérvényesen eldöntötte a művészettörténet a realista művészet javára…”
Intermezzo. A kor determinál, s az alternatívák is korhűek. A kritikus választ, de döntései, szabadsága szintén a korhoz tapadnak. Mit tehet mást, mint tudomásul veszi döntésének következményeit, mint a valóságból fakadó és akaratától független következményeket. A kritikus jelleme: korhű jellem; de a kor alternatívái szerint becsületes vagy becs nélküli. Napjainkban az önmagát néphatalomnak tudó szféra azonosult a vezető erővel, emez pedig a szocialista állammal. A hatalmi szférán belül a kritikus dönt. Rácz Győző döntései itt becsületesek, az alternatívák emberi-humánus változatát szolgálják. A kritikus kritikusa mint barát érzi és tudja hogy az írás és magatartás szép egységével találkozott: évtizedek küzdelmei után kissé magára ismer tárgyában. Mégis: kérdez, választ keres, sőt annál inkább. Azt kérdezi, hogy a barát döntései helyesek voltak-e, és mert ő is kritikus, kritériumot keres a döntések helyes voltának lemérésére. Úgy véli, ilyen kritérium az, hogy az alternatívákban való döntés feltár-e, lehetővé tesz-e az alternatívák pozitívnak tekintett ágán egy új alternatívát. Ahogy ezt mindenki tudja: ha már veréb, hát legyen kövér. A nyíltságban keresi barátja és önmaga igazolását, s ezt a teoretikus követelményt állítja szembe azzal, ami az írásban megvalósult.
Szerkezet. Rácz Győző műfaját művészetfilozófiának nevezi, és érti ezalatt a kultúra jelenségeinek a filozófia, a marxista praxisteória szempontjából való értékelését. Igényének megfelel könyve: a szubjektív vallomástól az elvont tanulmányig minden írása teoretikus szempontját szolgálja. A művészet jelenségeit ideológiai szférába emeli (Művészet és filozófia), a marxista filozófiát szembesíti saját történelmi sorsfordulataival (Filozófia és valóság), portréiban kipróbálja azt, hogy álláspontja miképp szuperál, ha nagy gondolkodók művét értelmezi (A filozófia és a költészet arcai), a színház korszerűségét keresi, amikor a játék értelmét fejtegeti (Színház és korigények), végül vitatkozik – méltat – véd – támad ott, ahol ezt elvi szempontjai megkövetelik (Könyvek, jelenségek). Ám a könyv külső szerkezetén túl megpillantjuk a kritikus gondolkodásának szerkezetét is. Erre a szerkezetre talán jellemző az empirikus mozzanat azonosítása az ideológiaival: számára az egyedi mű csak annyiban van, amennyiben az ideológia szférájában bizonyos szerepet tölt be. Kafka vagy Camus, Tolsztoj vagy Dosztojevszkij elsősorban az egyetemes kultúra szövetének része, egyediségüknek fénye a kultúrából s nem individualitásukból származik. Világos, hogy az individualitásnak ilyen kezelése logikailag is indokolt: az egyedi és individuális azonosítás végtelen analízist követelne, ilyenre pedig még a kritikusok népes hada sem vállalkozhat. Marad a másik megoldás: az egyedi vonásokat, mint a különlegest a csoportvonásokból vezetjük le, x valakihez képest x, és ez a valaki, mondjuk y, x-hez képes tegyedi, amennyiben a csoportrésze, illetve képviselője. Rejtett dedukció van előttünk: egy posztulátumból (a csoport jellemző tulajdonsága, az a tulajdonság, amely a kritikus döntésének, állásfoglalásának következtében jellemzőnek minősül) kiindulva Rácz levezeti a kultúrát mint ideológiai jelenségek összefüggő egészét, illetve mint egyediségek (művek) összefüggő halmazát. A dedukció azonban rejtett: mindenütt a művekre való hivatkozás dominál, mintha szerzőnk induktív módszerrel emelkedne fel a teóriához – de erről nincs szó. A teória a döntés révén eleve adott, jellemző az lesz tehát, ami megfelel a kritikus opciójának.
Döntésének szerkezetét így vázolhatnánk:
1. Eszmény („A művészet eszmények jegyében született… és amikor nem tagadta meg önmagát és az igényeket, amelyek létrehozták, az eszmények szolgálata az ember szolgálatát jelentette” – 19. o.l („A pártosság marxi – lenini értelmezésében tehát nem csak nem zárja ki, de kötelező etikai magatartásnak tekinti a szocialista – humanista és kommunista eszmeiségre épülő művészi kritikát is” – 53. o.) („konkrét megítélésben tehát: az a dráma – Gorkij Utolsók-ja, amely a hibás eszmények szellemében megvalósult élet mély emberi tragikumát tárja fel, még ha nem fogalmazza is meg a helyes eszmények pontos, filozófiaiiag és művészileg is új tartalmát, az igazi eszmények áhítatának olyan indirekt apológiáját valósítja meg, amelyre semmi esetre sem reagálhat közömbösen a mai néző… – 276. o.)
2. Humánum – az eszmény tartalma. („Faust és Ádám nem kárhoztak el, és nem kárhozhattak el, mert bennük az emberiség igazi énje munkált, mindig változó, történetileg konkrét alakban az emberi humánum igazi képviselőinek az a hite, hogy a jó történelmi perspektívában, legyőzhetetlen – 283. o.)
3. Világtörténelem = humanizáció = erkölcsi jó („A filozófiai irodalomban már régen tisztázott, közhelyszámba menő igazság, hogy a történelem előrehaladó mozgása objektív törvényszerűségekből és az egymást keresztező szubjektív emberi akaratokból származó mozgásirány. Ez az igazság azonban sem miképpen sem azt jelenti, hogy a szubjektív tényezők tudatos belejátszása a történelmi fejlődés menetébe a küzdő ember etikai illúziója volna csupán. Az egymást keresztező emberi akaratok eredője éppen a jónak a rossz feletti győzelméből alakult úgy, ahogy alakult. Ismétlem, ez nem a jóért küzdő ember sovány önvigasza, hanem a történelem tanulsága” – 277 – 278. o.) („minden művészi alkotás, amely a humanizmust szolgáló eszmények jegyében született, amely elősegíti az emberi integritás kiteljesítését és direkt vagy indirekt módon a haladást szolgálta és szolgálja – érték, amelyről az emberiség sohasem mondhat le” – 23. o.)
4. Hatalom, politikum, integritás. (Demokratikus tartalmú politikum és igazság, tisztaság összefüggését „ma különösen kell hangsúlyoznunk, mert minden idealista esztétizáló – művészet és politika egymást pozitívan befolyásoló kapcsolatának még a lehetőségét is tagadó – művészetfilozófia kétségbevonja a gyakorlati politikai célok összeegyeztethetőségét a magas művészi mércével” – 39. o.) (Illyés Kegyencének Maximusa „nem azért elítélendő, mert vállal egy hatalmat és azt kiszolgálja, nemiscsak azért, mert ez a hatalom maga a zsarnokság, hanem mert ebben a hatalomban a mindenáron való túlélés egyéni áldozatai kollektív áldozatokat követelnek – 266. o.) (Băieșu, „a szerző mintegy művészi ítéletet mond a történelemben nem egyszer ismétlődő bizonyos típusú bűnök felett, és arra is figyelmeztet, hogy ilyenfajta bűnöket még a jóvátehetőség reményében és semmilyen kényszerű konjuktúra nevében sem szabad elkövetni” – 258 o.)
5. A szükségszerűség felismerése – harc a szabadságért – a dogmatizmus ellen („A művész, mint értékalkotó cselekedhet… szabadon olyan társadalmi körülmények között is, amikor filozófiai értelemben és társadalmi jogi státusa szerint nem szabad, és fordítva: alkothat nem szabadon az a művész is, aki a szocializmus viszonyai között, a szabadság birodalmában valóságosan szabad ugyan, de tényleges szabadságát a művészi alkotómunkában nem tudja érvényesíteni” – 57 O.) („A kritikát tiszta, kommunista öntudattal vállaló művészt a társadalom többre becsüli, mint a szubjektíve becsületes, de objektíve művészi szempontból nem őszinte apológéták mindenkori konformizmusát” – 58. o.)
6. Integritás a kultúrában = marxizmus + szocialista realizmus. („Az ember integritását legteljesebben szolgáló szocialista realizmusnak elválaszthatatlan szövetségben – kell – lennie az emberiség legpozitívabb eszményeit képviselő marxista filozófiával” – 26. o.){,…. a szocialista realizmus elválaszthatatlanul fonódik össze a marxista világszemlélettel. Ezt az összefonódást elkerülhetetlen szükségszerűséggé az teszi, hogy az emberi integritás és a helyes történelmi perspektívák felvázolását központi feladatának tartó szocialista realizmus a reobjektivált művészi valóságban nem egy önkényesen teremtett absztrakt totalitásban akar ábrázolni egy e lképzelt lényegvilágot, hanem egy történetiségben is történetietlen érvényű minden oldalú megközelítésben teremti újra a művészi különösség szintjét, lényegi viszonylatok művészi igazságait” – 30. o.)
7. Hit az eszményben, a szocialista realizmus lehetőségében, a művészi demokratizmusban, a sokszínűség egységében, a jövő hívás becsületességében. Rácz Győző saját ars aesthetica-jára ismer Szabédi versében:
Nincs kibúvó. Jövőnk parancsa
szab az önvádnak is határt.
Jövőnkért harcolok – s a harcra
vezessen engem is a párt.
Tartalom 1.: az ideológiai szöveg radikális olvasata. Rácz Győző művészetfilozófiai fejtegetései mutatják reálpolitikusi magatartásának előnyeit. Itt nem az elvont-spekulatív vonatkozásokra gondolunk, hanem arra, ahogyan a pozitív alkotófolyamatra tud hatni. Mielőtt e tartalmakat lényegükben vizsgálnék, az értelmezés formai problémáit vetjük fel.
A szavaknak, információs tartalmuk mellett poétikai funkciójuk van : nemcsak jelentenek valamit, de kifejezik azt a kultúrát, azt a pszichikai szöveget, azt a világképet, amelynek materiális hordozói. Rácz, mint reálpolitikus, nem a szavak jelenésén lovagol, hanem az említett poétikai funkció sokszínűségét használja fel egyéni értelmezései számára.
Az egyéni értelmezés tartalmilag azt jelenti, hogy kritikusunk a valóságban keresi és találja azokat a pozitív (felfogásában a pozitív, amint láttuk, nem egyéb az előrevivőnél, a szocializmust továbbvivőnél) kulturális tényeket, műveket, amelyekre a poétikai funkció nevében rámutathat. A jelentés – a művek jelentése – a Rácz által megjelölt valósággal való kibékülés lesz, de az ilyen valóság nem azonos az adottal: a poétikai funkcióval egyértelműsített világ ez.
Tartalom 2.: a megvalósult olvasat. Ilyen megállapításokat találunk könyvében : „A véges egyéni lét szorítójából a filozófia a végtelenre tár határtalan horizontokat… A filozófus öröme felfedezései metafizikai jelleg e miatt sajátos öröm. Ettől a sajátos örömtől a végesség öleléséből kibontakozó értelem megszabadul a kiszolgáltatottság fojtó érzésétől…” Amikor utat enged ennek a fölülkerekedésének, a látószög megváltoztatásával járó kínzó örömnek, akkor következtetéseinek rendszere, paradox módon, mélyebb szintekig ér, mint egyébként.
Ha ebből a szempontból olvassuk könyvét, változik a kép és rejtett vonulatok bukkannak fel. A gondolkodását fegyelmező kritikusból kitört a szent őrültség, a vállalt egyéniség kitörése önnönmagából. „minden filozófia egylajta lebegés a tudományok ellenőrzött fényeivel kicövekelt, megismert világ és a megismerésben gyakorlatilag kimeríthetetlen ismeretlen világ között” – írja.
És talán ez az indulat hajtja, hogy különösképpen szigorú erkölcsi követelményeket támasszon önmagával szemben olyan helyzetekben, amikor a kiállás nemcsak személyes bátorságot jelent, hanem reális segítséget, ösztönzést, az alkotó kedvderítését is. A Művészet és filozófia sorozat ezt az erkölcsiséget képviseli könyvében. Tartalma közvetlenül a lehetőségek tudatosítása egy meghatározott helyzetben, amelyre korántsem lehetett jellemző az elmélkedő és alkotó buzgóság. Erkölcsisége könyvének kohéziós ereje, hiszen érdeklődésének irányait pontosan a magatartást sugalló területek határozzák meg. Nyilván nem véletlen a színház iránti érdeklődése, sőt az sem, hogy portréi és az irodalmi jelenségekkel kapcsolatos állásfoglalásai mind a magatartás problémáit feszegetik. S noha a moralizálás nincs közvetlenül jelen munkáiban, könyvének legfőbb tartalma mégis a morál.
Konklúzió? Rácz Győző meggyőződése hitéből ered, s konklúziója szintén a több lehetőségbe vetett hit. A jobbat erről a talajról hívja, hitét ahhoz kapcsolja, ami van, és nem feszegeti ennek determinált voltát, nem magyarázza – generatív módszerrel –, hogy az, ami van, amiből kiindul, miért olyan, amilyen. A kétszempontú elemzés hiánya azzal az előnnyel jár, hogy az egyetemes kommunikáció szintjén egyértelmű ideológiai álláspontot fogalmazhat meg, hátránya viszont az autonóm kommunikáció lehetőségének megszüntetése, és ami ezzel jár, a szigorú fogalmi elemzés háttérbe szorulása. Ott, ahol az anyag sajátos nyelvén beszél – például a Korunk hajdanvolt szerepét elemezve – a fogalmak rendkívül pontos körvonalat kapnak.
Könyve: ideológai tett, magatartás – itt és most az. Ellenfele a dogmatizmus, és érvei szubjektíve is akkor telítettek, amikor a dogmatizmust, a múlt ideológiai formáit bírálja. És nagyszerű dolog, ahogy eközben a jelenhez képes csatolni hitét, ezt a sokak számára oly fontos termelőeszközt.
Persze, a kritikus kritikusa akkor etikus, ha idézi Rácz Győzőnek reá vonatkozó bírálatát, hiszen ezzel talán választ ad arra a kérdésre is, hogy az alternatívák vázolásában és megoldásában milyen különbségeket lát a szerző és saját maga között. Könyvének 305. oldalán írja Rácz: Bretter György megvetéssel ír azokról, akik Ikarosz példájával ellentétben „kényelmesen, BAKTATVA haladtak, és nap mint nap KIFACSARJÁK az élettől kis kompromisszumaikat”. A történelem tanulsága szerint mégis ezeknek volt igazuk. „Kifacsarni” a korból azt, ami „kifacsarható” ( – ami nem is „kis kompromisszum”), és nem követelni többet a történelmi-konkrét embertől, mint ami erejét nem haladja meg – számomra ez a történelem igazi követésre méltó erkölcsi tanulsága. Eddig az idézet. Itt tehát különbségek vannak, ám ezek nem befolyásolhatják a recenzenst, aki tudja, hogy küszködő írásokat olvasott ebben a kötetben, s mi lehetne fontosabb, mint a megértésre való törekvés. Idézeteivel is ezt kívánja igazolni.
Befejezés. Mit olvas Ön? – kérdezték a kritikust, mire az így felelt: „már nem olvasok, hanem írok”. Mit ír? Talán a valóság szövetmintáit rajzolja át? „Igen – válaszolta a kritikus –, mert hiszek abban, hogy a valóságot befolyásolhatjuk, hiszek tehát abban, hogy a kritikus maga is mozdít valamit a világon.” Biztos ön ebben ? – faggatták tovább. „Nem mondanám, de szeretném, ha így lenne. Éppen ez az eszményem, s ezt ajánlom másoknak is.”
Megjelent A Hét IV. évfolyama 10. számában, 1973. március 9-én.