Csataképek a román forradalomból
A román irodalom történetében talán sohasem kínálkozott olyan sok alkalom az írói vallomásra, mint a decemberi forradalom után. Valóságos interjúáradat jelent meg a sajtóban. Az újságírói műfaj, amely ez idáig amolyan irodalomtörténeti tartalékszerepet töltötte be, egyszerre előtérbe került. Ha eddig csak egy szűk réteget érdekelt az írói állásfoglalás ily módon való kinyilatkoztatása, a forradalom után már maga a nagyközönség igényelte.
Ne feledjük, a román forradalomról szóló első televíziósközvetítés egyik jelentős szereplője költő! Piros-sárga csíkos viseltes pulóverben jelenik meg a nézők előtt, úgy, ahogyan őt a lelkes tömeg magával ragadva a televízióhoz sodorta. Ez az író Mircea Dinescu, akit akkor így mutatott be a közönségnek Ion Caramitru színész:
„Önök előtt áll egy hős, Mircea Dinescu, a költő. Figyeljék meg az arcát, fáradt, sokat dolgozik. Valamennyien izgatottak és fáradtak vagyunk, de azt szeretnénk, ha az egész nép, beleértve a hazánkban élő nemzetiségeket is, akik fegyverrel a kezükben harcoltak, isteni indíttatással a lelkükben, mely igenis véget vetett a románok türelmének és fellázadt, s lám most meghallgathatja Mircea Dinescu szavait, mely a román géniusz hírnöke lesz az időben.”
A szónoklat mondatai akadoznak, a sorokból mégis, már ebben a pillanatban kiolvasható az író szerepének eszményítése.
…És mit tesz az író? Ott áll, ebben a különös helyzetben, mindenki számára világos, hogy feszélyezetten érzi magát. „Vannak pillanatok, amikor úgy érezzük, hogy Isten a románok felé fordította védő karjait” – mondja, majd olyan szavakat ismétel, mint „hadsereg”,„kiáltvány”, „vér”. De bármit is mond, bármit is tesz, a költő a középpontba került, túlnő mindenkin, még a képernyőn fel-feltűnő katonai tábornokok jelentőségén is.
Ez az a pillanat, feltehetőleg, amikor a „történelembe csöppen” a román író, és kilép a könyvek védelmet nyújtó világából a nyílt térre. A tömeget pedig egyszerre érdekelni kezdi, hogy mit mond, miként vélekedik a forradalom után minden megkötöttségtől felszabadult író. Ők pedig, mint azt a későbbiekben tapasztalni fogják, egyáltalán nem fukarkodnak a szavakkal.
Az írókkal készített interjúk és párbeszédek felteszik a döntő kérdéseket: hogyan képzeli el pályája folytatását a megváltozott körülmények között, miként teszi túl magát a pillanatnyi megpróbáltatásokon, melyik a leginkább járható út a sajtó publicitására szomjazó olvasók felé, azok felé, akikhez megírandó könyveik szólnak majd? A közéleti, publicisztikai szereplés csábítása meglehetősen próbára teszi az írókat. Két lényeges kérdés merül fel itt is. 1. Elárulni az irodalmat az újságírás kedvéért. 2. Előnyben részesíteni a nyilvános, közéleti szereplést az írói alkotómunkával szemben.
„Azt gondolom, hogy az értelmiségi feladata, hogy függetlenítse magát a hatalomtól. Ami engemillet, elhatároztam, hogy nemvállalok semmiféle politikaifunkciót, akár az ellenzéki pártok, akár a Polgári Szövetségkerül hatalomra… Ez nem azt jelenti, hogy nem érzek felelősséget mindazért, ami történik vagy történni fog. Ennél fontosabb azonban, hogy kimondhassam a véleményemet, és ezáltal a demokrácia felé egyengessem az utat” – nyilatkozta egyik interjújában Nicolae Manolescuíró. Hasonló álláspontot fogalmaz meg el Augustin Buzura is: „Soha, senki sem fog nekünk megbocsátani, ha most, amikor már lehetséges, nem teszünk valamit azért, hogy az ország kilábaljon a jelen helyzetből, és nem állítjuk meg a dossziék csausiszta típusú háborúját.”
Nemsokára a nyílt csatatérre lépnek az írók. A forradalom utáni első időszakban a tömeg lelkes üdvözlésével találkoztak, szónoklataik – mesterségükből eredően – jelentős hatást váltottak ki a hallgatóságból. Az író szót kérhetett és meghallgatásra találhatott, mert könyvek szerzőjeként kiérdemelte ezt az előjogot.
Aztán jött a fordulat, az írók egyrésze kényelmetlenné válik az újonnan erőre kapott hatalomnak. Az egyre zavarosabbá váló politikai légkörben az írói szó veszít a hiteléből, a vonzerejéből. Támadásoknak van kitéve, és bebizonyosodik, hogy mennyire sebezhető. „Nincs tehetségem, állítjátok, de tiszteljétek bennem a forradalom kiáltó szavát legalább” – mondja a forradalom után alig egy esztendővel a súlyos vádakkal ostromolt Mircea Dinescu.
Az illúziók lassan szertefoszlanak, s az írók ott állnak a küzdőtéren immár fegyvertelenül. Visszautasítják a hatalommal való kiegyezés gondolatát. A tömeg pedig, ugyanaz a tömeg, amely eddig istenítette őket, hajlik a koholmányokra, és egyre távolodik az írótól.
Ez a fordulat időben pontosan meghatározható: az ország elnöke, Ion Iliescu egy értelmiségi csoporttal találkozik, akik bejelentik neki, hogy kilépnek a Nemzeti Megmentési Frontból. Íme, az ott elhangzottak néhány töredéke: Iliescu: „Mindig eljön az a pillanat, amikor az értelmiség elhagyja a forradalmat.” Költőnő: „Az értelmiségiek úgy tűnik, mi vagyunk, de ki is a Forradalom?” Az írók közül többen fenyegető leveleket, telefonokat kapnak. Innen már csak egylépés van a testi fenyítésig. Bántalmazzák Petru Creţia, Banu Rădulescu írókat, halállal fenyegetik Gabriel Andreescut. Most már kockázatos az írónak a tömegbe menni. Ellenszenves figurává változik. Már az a tény, hogy az írók visszautasítják a politikai szereplést, ellenkezést vált ki: „Ha egy Havel megtehette, mi miért ne?!”, mondják, és megkérdőjelezik azt a történelmi szerepet és erőt, amivel nem is olyan régen még rendelkeztek.
Furcsa módon a kevés író, aki közéleti szerepet vállalt, az is elveszti a rokonszenvet, mert úgymond a „húsosfazékra vetették magukat”. Andrei Pleşu, a jelenlegi művelődésügyi miniszter, akinek írótársa, Octavian Paler felteszi a kérdést „Mi a véleménye az író Pleşunak a miniszter Pleşuról, vajon nem fognak egymásnak ellentmondani?”, így válaszol: „A mindennapi teendők oda vezettek, hogy nemcsak az írót, hanem az olvasót is megkérdőjelezem, ha önmagamról szólok. Régóta nem olvastam mást, mint hivatalos iratokat. Remélem, már nem tart soká”.
Megjelenik tehát egyfajta nosztalgia is: a kényelmesebb írói ruhába visszabújni a feszítő közéleti öltözékből. „Én csak azt tudom, hogy nem lehetsz egyidejűleg író, politikus vagy bányász” – nyilatkozikriporterének Dinu Flămînd.
A forradalom előtérbe helyezte az írókat. Ez egy történelmileg szükséges művelet volt. Az irodalom védőpajzsát félretéve, mely esetleg eg yörök helyet biztosíthatott volna neki a halhatatlanságban, az író olyan hős szerepét öltötte magára, akit fájdalmasan meglehet sebezni.
A szerző magyarul írt cikke; megjelent a Temesvári Új Szó 48. évfolyamának 204. számában, 1991. augusztus 31-én.
