A népmese múlt idejű kezdését bizton áttehetjük jelen időbe, mert hogy folyton gurulnak a kisgömböcök, s éppen az Óperenciás-tengeren innen! Torkosak, telhetetlenek bizony, s találkozhatsz velük úton-útfélen, gurulnak, de még hogy gurulnak! Többnyire négy keréken, s bizony, beléd ül a félelem, hogy netán te lehetsz a következő, akit bekapnak. Bekebelezik az egyén s a köz minden földi javát…
Félhetsz, mondom, hiszen nemcsak az útjába kerülő halandót, de egy egész vármegyét, no meg állami intézményeket, s ahogy mondták egykor, egy regiment katonát is képes egyetlenegy is, cethal módjára, magába szippantani, miközben nem villan meg sem kaszaél, sem szuronyhegy…
Mindezek jelentéktelen semmiségek a kis gömböcök szemében. Félre utamból, te földönfutó! Különben is, nem azért vagy-é, hogy naggyá tegyél engem? Fölényérzet és indokolatlanul nagy önbizalom, vakmerőség és gátlástalanság hajszolja újabb és újabb kalandra egyiket-másikat. Fő a látványos, gyors növekedés, hogy letaglózva, tehetetlenül álljon előttük minden, mi eleven, hadd legyenek mind-mind tárgyai kielégítetlen birtoklásvágyuknak. Következésképp övék kell, hogy legyen az elsőség, ahol bármi felfalható-megkaparintható, vagy ahol bármi érdemtelenül megszerezhető, legyen az tisztség, cím, rang vagy a díjakkal járó „csatolmány”, amelynek ugye nincs szaga.
Nem tudni, mi indít ily szokatlan kalandra egy-egy gömböcöt – csak úgy elszakad a madzag ott fenn, a padláson? –, milyen indíttatásra hallgatnak, s azt sem, mennyire lakályos a beszippantottak számára egy-egy kisgömböc. Kiben nagyobb a félelem? A még kint lévőben, akire még nem került sor, vagy abban, kit már bekebeleztek? Egyiknek a szabadság kockázata jut, másiknak a rabság biztonsága, de egyik is, másik is mintha elfogadná – egy filozófiai fogalommal élve – éppígylétét. Esetleg a kint lévő belülre vágyik, a bent lévő meg a szabadba?
Talán a véletlen műve, ami megesik az egyszerű halandóval ilyen körülmények között, a gömböcök viszont létük „értelmét” találják meg másoknak, az útjukban állóknak a célba vételével és könyörtelen fölszippantásában. Hogy többnek, nagyobbnak tűnjenek ezáltal. Megálljt nem tudnak, tán nem is akarnak parancsolni maguknak. Érvényes rájuk a szólás: többhöz több kell. Éhségük nem csillapul, csak újabb és újabb „falatokkal”. Minél nagyobb a falat, annál jobban növekedik a gömböc! A fejében (?!) meg sem fordul, hogy ezáltal egyre inkább saját végzetét sietteti. Mértékletesség helyett mohóság és telhetetlenség, alázat helyett alakoskodás és nagyravágyás, ami őket jellemzi. Szótárukban az én az első szó, a te viszont az utolsó helyek valamelyikén áll.
A népmesei befejezés ismeretében feltevődhet a kérdés: vajon a véletlen műve, hogy egy kívülálló, éppen a saját életét önfeledten élő gyermek, a mesebeli kanász az, ki útszélen szalonnázva véget vet egy-egy ilyen világra szóló „csodának”? A falatozáskor használt bécsi- vagy fanyelű bicskája hasítja ki a nagyra nőtt, éppen soros gömböcöt, amelyik aztán kirepedve az árokparton végzi dicstelen pályáját…
Amit tudni lehet: bizony bűz terjed az árokparti mindenkori ocsmányságból. Orrfacsaró gáz!
