A szökések sokszor véres, sokszor romantikus történetei jól ismertek. Alexandre Dumas kalandregénye, a Gróf Monte Christo 1846-ban jelent meg könyv formában. Ebben egy elárult és igazságtalanul börtönbe zárt ember, Edmond Dantès örökérvényű történetét írja le a szerző sok generació olvasóinak örömére. Egy összeállítás közel félszáz könyvet tartalmaz, melyek mind meneküléstörténetek. Ezek között találjuk Paul Brickhill The Great Escape (A nagy szökés) című könyvét mely a szövetséges hatalmak hadifoglyai egy csoportjának szökését írja le náci hadifogoly táborból. Ugyancsak híres az igazságtalanul a Francia Guyana-i büntetőtelepbe bebörtönzött Henri Charriѐre szökését bemutató Papillon című regény. Egyik legkedvesebb operám Mozart Szöktetés a szerájból című, először 1782-ben a bécsi Burgtheaterben bemutatott operája, amely Belmonte és szolgálója kalandjáról szól, amikor megszöktetik kedvesüket a Pasha palotájából. Az egyik leghíresebb magyar betyár, Rózsa Sándor a szegvári börtönben várta halálos ítéletének végrehajtását. Utolsó kívánságként azt kérte, hogy kedvenc lovára ülve szívhasson el egy pipadohányt. Ezt meg is adták neki, ő azonban hirtelen vágtába kezdett, átugratott a kerítésen és megszökött.

Az irodalom azonban szegényes a valósághoz képest.

Ki tudna elképzelni különlegesebb történetet, mint ami egy esős decemberi napon 1938-ban történt a náci Németországban? Max Immanuel egy ilyen napon érkezett autójával Dachauba. Csakhogy a náci Harmadik Birodalomnak ezt a katonatisztjét eredetileg Imanuel Rosenfeldnek hívták, és maga is zsidó volt. Kalandos körülmények között kiszabadított és megszöktetett egy zsidó rabot. Sikeres akciója úgyszólván egyedülálló. De ugorjunk egy nagyot az időben: 1983-ban Észak-Írországban harmincnyolc fogoly szökött meg a biztonsági Maze börtönből, túszul ejtve fegyőröket és áttörve a biztonsági kapukat. Az amerikai újságok 2025 májusában adtak számot egy káprázatos szökésről: tíz rab egy toalett mögött vájt lyukat a falon és menekült el a New Orleans-i börtönből.

Az Egyesült Államok statisztikái szerint évente több mint kétezer rab szökik meg szigorúan őrzött börtöncellájából. John Dillinger korának, a két világháború közötti évtizedeknek egyik leghírhedtebb amerikai bűnözője volt. Ő kétszer is megszökött börtönéből. Még vadregényesebb volt Frank Lee Morris, John Anglin és Clarence Anglin szökése. Ők a legendás börtönszigetről, a katonai erődítménynek épült Alcatrazból szöktek el. A San Francisco partjainál lévő börtönből egy kanál segítségével fél év alatt alagutat ástak a betonfalon keresztül. Papírmasé bábukat készítettek, melyeket az ágyukba fektettek. A rabok ezt követően ötven lopott esőkabátból eszkábált felfújható csónakon hagyták el a szigetet.

A hihetetlen szökések között is kiemelkedik Siegfried Lederer szökése az auschwitzi börtön lágerból. Úgy menekült ugyanis meg, hogy egy Holocaust-ellenes SS tiszt, Viktor Pestek egy SS egyenruhát adott neki, ami lehetővé tette, hogy egyszerűen kisétáljon a táborból. A szökések világrekordját az amerikai Forrest Silva “Woody” Tucker tartja, aki tizennyolcszor szökött sikeresen meg börtönökből, míg tizenkét kísérlete sikertelen maradt. Mark DeFriestnek hétszer sikerült megszöknie.

Nem kell mondanom, hogy az én szökéseim történetei nem versenyezhetnek ezekkel a híres szökésekkel. Mindig evidens volt számomra, hogy nem vagyok olyan, mint a zeneszerző Gustav Mahler, akitől amikor gyermekkorában megkérdezték, hogy mi akar majd lenni, ha felnő, azt válaszolta, hogy mártír. Én nem pályáztam erre a szerepre. Életem forgatagában, ha valahol nem volt számomra jó, nem hezitáltam, elszöktem onnan. Ez három és félszer fordult elő. “Oly korban éltem én”, mondhatom a költővel, amikor az életben maradásért bizony gyakorta szökni kellett.

Az első szökésem négyéves koromban történt. Ez esetben nem az életben maradás volt a tét. Szüleim beadtak egy óvodába az Akácfa utca 32-ben, amit nem szerettem, és az első napon egyszerűen kisétáltam a házból és – szüleimnek még utólagosan is hatalmas ijedelmére – hazagyalogoltam. Erre azóta is büszke vagyok.

A második szökésem 1944 novemberében lett volna aktuális. Akkor feltűzött szuronyú csendőrök között meneteltem a Dunántúlon. Előkészítettem a szökést, de nem lett semmi belőle, pontosabban amikor felfedezték, a komáromi nyilasházban jól összevertek. Erre nem vagyok büszke.

Ha lehet, még ennél is izgalmasabb körülmények között került sor harmadik szökésemre 1945 áprilisának vége felé. A hitleri Németország utolsó napjait élte, de arról még ekkor sem feledkezett meg, hogy engem, jónéhányad magammal még kivégezzenek. Felvittek a német Alpok egy Isar folyó által lezárt völgyébe, gépfegyveres SS katonák vettek körül – és vártuk a véget. Szerencsére az SS-katonák tudták, amit mi nem, hogy Hitler már öngyilkos lett és az összeomlás napok vagy órák kérdése. Ezért lemészárlásunk helyett kereket oldottak. Ezúttal ők szöktek meg. Én meg menekültem vagy öt napon át az erdőkben, míg május 1-én amerikai katonákba nem botlottam.

A negyedik szökésem a legegyszerűbb módon zajlott le. Az 1990-es rendszerváltás után az Antall kormány kikezdett a nemzetközi sajtóban megjelent cikkeimért, s rágalmazással vádolva bíróság elé rángattak. Feljelentőmből belügyminiszter lett a kormányban. Nem jó előjel. Részben ennek hatására elfogadtam a Kaliforniai Egyetem megismételt, mert 1988-ban először lemondott meghívását, felültünk a Pan American óriás gépére és hatvanadik életévemben átrepültünk Los Angelesbe új életet kezdeni. Ha büszke talán nem is lehetek erre, máig örülök, hogy így történt.

Bár a Gregorian naptár szerint minden negyedik év szökőév, az én életem mintha időnként “szökőévekben” zajlott volna. Szöktem négyévesen, tizennégy évesen, tizenöt évesen és hatvanévesen. Első szökésem egy házból, a negyedik egy országból vezetett egy új világba. Mivel most már elmúltam kilencvenöt éves, aktuális ötödik szökésem egy világból egy másik világba, pontosabban a másvilágba vezethet már csak. Ezzel azonban még egy kicsit talán várok.

A szerző blogbejegyzése 2026. július 31-én.