Forsthoffer Ágnes, a magyar Országgyűlés elnöke szerbiai látogatása során Szabadkán találkozott a Vajdasági Magyar Szövetség vezetőivel, köztük Pásztor Bálinttal. A találkozó önmagában természetesen nem kifogásolható, hiszen a magyar állam vezetőinek feladata a külhoni magyar közösségek képviselőivel való kapcsolattartás. Mégis érdemes elgondolkodni azon, milyen politikai üzenetet hordoz egy ilyen találkozó abban az időszakban, amikor sokan a magyar politikai rendszer megújulását várják.
A Vajdasági Magyar Szövetség nem egyszerűen egy külhoni magyar párt a sok közül. Az elmúlt másfél évtizedben a Fidesz egyik legfontosabb stratégiai partnere volt a határon túli magyar politikában. Éppen ezért a találkozó túlmutat önmagán: felveti azt a kérdést, hogy a sokak által várt politikai változás vajon a külhoni magyar politikában is megjelenik-e, vagy továbbra is ugyanazok a szereplők maradnak a magyar kormányzat első számú partnerei.
A kérdés azért is időszerű, mert nem csupán a választók vártak változást. Tarr Zoltán kijelentette, hogy rendszerváltásra van szükség a külhoni magyarsággal való kapcsolattartásban és a támogatási rendszerben egyaránt. Beszélt a támogatási rendszer felülvizsgálatáról, az elszámoltathatóság erősítéséről, az elmúlt 5-10 év számonkéréséről és arról is, hogy a jövőben a támogatások nem szolgálhatnak politikai befolyásszerzést. Éppen ezért sokan joggal várják el, hogy a változás ne csak Magyarországon, hanem a határon túli magyar politikában is érzékelhető legyen. Ha a korábbi rendszer valóban a politikai befolyásépítésről és a klientúraépítésről szólt, akkor a változásnak nemcsak személyi, hanem szemléletbeli és strukturális szinten is meg kell jelennie.
Az elmúlt másfél évtizedben a Fidesz nemcsak politikai szövetségeseket épített maga köré a határon túl, hanem jelentős médiabeli és intézményi befolyást is kialakított. A vita nem arról szól, hogy kellett-e támogatni ezeket a közösségeket, hanem arról, hogy a támogatásokat milyen elvek alapján osztották el.
Sok esetben a legnagyobb források azokhoz a szervezetekhez, médiumokhoz és politikai szereplőkhöz kerültek, amelyek szoros kapcsolatot ápoltak a Fidesszel. A támogatások így nem pusztán közösségépítést szolgáltak, hanem politikai erőforrássá is váltak. A lojalitás médiatérrel, intézményi háttérrel, jelentős anyagi forrásokkal és politikai kapcsolatrendszerrel párosult. Más politikai szereplők viszont sokszor jóval szűkebb lehetőségek között próbálták megszólítani a választókat. Ez jelentősen hozzájárult a mai politikai erőviszonyok kialakulásához. Éppen ezért nehezen fogadható el az az érvelés, hogy kizárólag a jelenlegi támogatottság alapján kell meghatározni, kik a „releváns” szereplők a külhoni magyar politikában. A politikai erő ugyanis nem légüres térben jött létre.
A politikai támogatottság önmagában nem mentesít a múlt vizsgálata alól. Ez nagyjából olyan lenne, mintha a jelenlegi magyar kormány arra hivatkozna, hogy a Fidesz több millió szavazóval rendelkezik, ezért nincs szükség a rendszer működésének feltárására vagy az esetleges felelősségek vizsgálatára.
Nem az a kérdés, hogy kell-e tárgyalni külhoni magyar politikai szereplőkkel. A kérdés az, hogy egy új politikai korszak képes-e túllépni a korábbi rendszer által kialakított kizárólagos kapcsolatrendszereken, vagy végső soron ugyanazokat a struktúrákat legitimálja tovább.
Ha valóban új korszak kezdődik a magyar politikában, akkor annak a határon túli magyar közéletben is láthatóvá kell válnia. Ellenkező esetben nehéz lesz meggyőzni az embereket arról, hogy rendszerváltás történik, és nem csupán a rendszer szereplőinek újrakeretézése. Ha a NER nem állt meg a határon, akkor a vele való szembenézés sem állhat meg ott.
A szerző a szlovákiai Magyar Fórum alelnöke
