közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia volt elnöke.
A fenti címhez kölcsönvettem Jorge Semprun 1963-ban megjelent regényének címét, amiben egy nagy utazását írta le. Erről és az én nagy utazásomról beszélgettem vele egy ebéd mellett, amikor Budapestre látogatott.
Most, hogy 96-ik életévemet taposom, már régen nem utazom. Jó érzés azonban visszagondolni a sok, különlegesen érdekes utazásra, melyek gyönyörű színeket hoztak életembe.
Történetem az utazásokkal azonban meglehetősen sajátos. Életem első harminc évében ugyanis egyáltalán nem utazhattam. Kilenc éves voltam, amikor Európát beborították a háború lángjai, majd utána hamarosan a sztálinista bezárt Magyarországon éltem, ahol a határokat aknamezők vették körül. Azután 1960-tól megnyíltak a határok. Első, feledhetetlen utam Svédországba vezetett a Nemzetközi Történész Társaság kongresszusára. Soha nem felejtem el az izgalmat, amikor életem első, mintegy ötperces felszólalását tartottam nemzetközi szakmai fórumon. Hogyan is gondolhattam volna akkor, hogy ezek a szakmai fórumok természetes közegei lesznek életemnek és ennek az először meglátogatott Társaságnak majd elnökévé is választanak.
De hadd térjek itt rá két nagy utazásomra. Az elsőre 1944 december végén került sor, s távolságra nézve nem is volt olyan nagy, kereken hatszáz kilométer Komárom és a München mellett fekvő Dachau között. Ezt az utat azonban lezárt marhavagonba zsúfolva hat nap alatt tettem meg egy buci-kenyérrel és egy darab marmaládéval ellátva az egész útra. Semprun “nagy utazása” a buchenwaldi koncentrációs táborba vitt, s ő ezt négy nap alatt tette meg hasonló körülmények között. Ezt az utat nagy utazásként éltem át és emlékszem vissza rá, hiszen úgyszólván egész életemet befolyásolta, egyéniségemet és nézeteimet is formálta ez a tizennégy évesen megtett út.
A második nagy utazásomra negyvenhat évvel később, 1990-ben, már hatvanévesen került sor. Ez tízezer kilométeres út volt Budapest és Los Angeles között. Ilyen távolságokat nem egyszer utaztam korábban is, de ez mégis gyökeresen eltérő, nagy utazás volt. Egy konténerbe csomagolva bútoraink és könyveink harminchét dobozba zárt töredéke is elkísért életünk új színterére, Amerikába.
Van azonban még egy, harmadik, előttem álló nagy utazás, és ezzel kapcsolatosan ideje orientálódni jövőmet illetően. Az eddigi értesüléseim nem valami kedvezőek. Egyrészt kevés a forrás, ahonnan megbízható információt lehetne nyerni. Igaz könyvespolcainkon egész sorozat útikönyv is sorakozik, de erre azok egyike sem ad útmutatást. A Biblia tűnik erre igazán alkalmasnak, de meglepő módon az is rendkívül szűkszavú. A legmegalapozottabb tájékoztatást az autentikus Jheronimus van Akentől kaptam, aki a XV. században Hieronymus Bosch néven a világ első szürrealista festményein adott alapos tájékoztatást. Képei előtt hosszan álldogáltam a madridi Prado múzeumban, valamint a szerencsémre kifogott, a világ minden részéből kölcsönvett harmincöt-negyven neki tulajdonított képet bemutató kiállításon szülővárosában a hollandiai Hertogenbosch-ban.
Ezek alapján úgy tűnik, hogy a mennyország, ha egyáltalán alkalmasnak találnak rá, hogy bekerüljek, mindenki egybehangzó véleménye szerint pokolian unalmasnak tűnik eseménytelen napjaival, unalmas, örökösen lapos zenéjével. Igaz, a Biblia úgy írja le a mennyországot mint ideális helyet, ahol nem létezik fájdalom és szomorúság, ahol mindenkivel találkozhatunk, aki kedves volt nekünk életünkben. Jézus lelkesen azt hangsúlyozza, hogy ez a végső boldogság helye, csupa gyönyörűség, ahol az utcák aranyból vannak és a falakat drágakövek ékesítik. Hát nem tudom, nem vágyom aranyból épült utcákra, ez inkább Trumpnak való, az ő királyi allűrjeit kielégítendő.
A pokol, ahova állítólag igen könnyű lenne bejutnom, kellemetlennek tűnik. Még hideg napokon sem hiszem, hogy szeretném, ha tűzben nyárson forgatnának. A kínzásokat pedig egyáltalán nem kedvelem. Meglehetősen undorító, hogy a Biblia még soha el nem tűnő férgeket is említ, s ezek rágják az embert. Ilyet már e földön is megéltem a háború alatt. Akkor sem szerettem. Egyébként leggyakrabban azt hangsúlyozzák, hogy a legmélyebb sötétség uralkodik ott. Ez ugyan már itt a földön is sok országban így van, mégsem kellemes.
Nem könnyű a döntés, de sokat várni már nem tudok vele. Beteg vagyok és gyenge. Súlyos betegségem és elgyengült állapotom nem engedi, hogy tovább folytassam az írást, ami – nem túlzok – az életet jelentette számomra ebben a pár elmúlt évben. Szeretettel búcsúzom Kedves Olvasóimtól, köszönöm, hogy velem voltak ezekben az utolsó években. Megígérem azonban, hogy amikor már ott vagyok, hírt fogok adni – vagy a mennyországról vagy a pokolról – egy rövid blog bejegyzésben.
A szerző blogbejegyzése 2026. augusztus 21-én.
A szerkesztő megjegyzése
Drága tanár úr, úgy is, mint mindnyájunk tanára, abban, amit ebben az utolsó (?) tudás-, tapasztalat- és érzelemgazdag jegyzetében ír –: hogy az írás az életet jelenti; köszönjük a bölcsességét, köszönjük az írásait, köszönjük, hogy küldte nekünk rendszeresen a távoli – egyre távolabbi – Amerikából, és azon frissiben közölhettük őket; köszönjük, hogy annyi mindenben példát mutatott ezekben a tanulságos írásokban, amiket mindig jó olvasni.
Köszönjük, hogy alkalmat és ösztönzést nyújtott valannyiünknek eltöprengeni saját nagy utazásainkon.
Az Ön utolsó nagy utazásáig is még nyugodt és elégedett éveket kívánunk – és amennyire lehet – ne siesse el! Nagy, el nem múló szeretettel gondolunk Önre.
