George Sbârcea sokoldalú ember, különös, sőt rendkívüli ember. Élete úgy indult, mint a monarchia végnapjaiban sok értelmiségi-polgári család gyermekéé. Kolozsvárt született 1914-ben, ahol apja orvos volt, Bécsben töltötte gyermekkorának egy részét, mert apja Bécsbe került kutatóorvosnak, így hát szinte egyszerre tanult meg németül és románul. A Kelemen-havasok tövében meghúzódó kisváros elemi iskolájában aztán már csak románul tanul, de itt hallja mégis azt a magyar szókapcsolatot, mely egy életen át megmarad az emlékezetében: metsző szél. Nem is annyira az értelme, inkább a zenéje, ahogyan a kis óvodás fülébe is éppen a zenéje vette be magát egy véletlenül hallott magyar mondatnak: Zuhog az eső. S annyira tetszik neki, hogy ének helyett is mondogatja, napsütésben, hóhullásban, hiszen az értelmét nem is tudja. A román fülnek annyira különös zene ragadja meg elsősorban a Kolozsvárt tanuló gimnazistát is; de itt már van alkalma bőségesen arra, hogy magyar szót halljon, és él is az alkalommal: néhány esztendő alatt úgy megtanul magyarul, hogy azóta tökéletesen beszéli nyelvünket, sőt ír is magyarul, nem is akárhogyan, hanem színesen, nagy szókinccsel.
Ezt a könyvet, a Befejezetlen emlékiratot is magyarul írta.
Ki is voltaképpen George Sbârcea?
Bodor Pál kitűnő utószavából minden lényegest megtudhatunk róla: a gimnázium elvégzése után elvégezte a kolozsvári konzervatóriumot, majd jogot és bölcsészetet hallgatott. Ezután erdélyi városokban színházi karmester, később a kolozsvári Thália színházi karmestere, Claude Romano néven pedig híres táncdalszerző; egyik szerzeménye – a Ionel, Ionelule – a két háború közötti években világsláger lett. Azután a bukaresti Alhambra Színház házi zeneszerzője és karmestere, a háború után pedig a Román Tudományos Akadémia kolozsvári fiókjának tudományos főmunkatársa. Sokat és sokfélét dolgozik; írt operettet, regényes életrajzok szerzője, Pirandello és Joyce első román fordítója, de fordított magyar költőket és Ady-novellát is, és ő tolmácsolta románul Szántó György egyik regényét. Újságíró is volt a két háború között: a Rampa című bukaresti színházi lap kolozsvári szerkesztője; ebben a könyvében olvasható írásainak egy részét éppen ebben a minőségben írta a Rampa számára.
Könyvét családi emlékezéssel kezdi: Ady egy alkalommal fölkereste őket Kolozsvárt, egy tavaszi napon látogatva át hozzájuk Csúcsáról; Sbârcea doktor, az író édesapja ugyanis több alkalommal kezelte a Csúcsán időző Adyt. Ez a látogatás 1917 vagy 1918 tavaszán lehetett, s az akkor még óvodás kisfiú csak nagyon elmosódottan emlékezhet híres vendégükre, de a későbbi, a diákköri és a még későbbi Ady-élmények meg a családi visszaemlékezések éles kontúrokat adtak ennek a kisgyermekkori találkozásnak, sőt novellisztikusra kerekítették. Az emlékezésben bizonyára sok a pontatlanság, az emlékfoszlányokból nehezen állítható össze filológiailag értékelhető kép, de így is elegendő útbaigazítást ad arra, hogy Ady kolozsvári kapcsolatait valaki később részleteiben is fölkutassa.
A Pisztránghalászaton című fejezet Salamon Ernővel való ismeretségéről számol be: gyermekkorukban Maroshévizén nem egyszer együtt játszottak a Maros partján, és Kolozsvárt is találkoztak egyszer. Hangulatos emlékkép ez is, irodalmias tálalásban. Mert nem irodalmiasított emlékkép-e az, hogy a pisztrángra halászó kis
kamaszokat a tízesztendős Salamon Ernő így oktatja ki: „A halászat csak akkor szép, ha a halnak is lehetősége van a védekezésre. Engedni kell, hogy szabadon választhasson élet és halál között”. 1922-ben Salamon Ernő aligha fogalmazott így, és aligha mondott ilyen egzisztencialista bölcsességet.
Egyetemista korából származó emlékezése Hunyady Sándorról, már sokkal pontosabb, ellenőrizhetőbb, tehát hiteles – hagulatában, légkörében mindenképpen; a jelenetezés azonban túlságosan lekerekített, csattanósra, anekdotikusra kihegyezett.
A Fischer Annie kolozsvári szerepléséről készült emlékezést a zenekritikus szakember írta. Impresszionista kisesszében elemzi Fischer Annie játékát, majd a művésznő és az újságírók, zenekritikusok beszélgetésének tartalmát rögzíti igen elevenen, nagy elhitető erővel.
Dsida Jenőhöz tízéves barátság fűzte. Barátkozásuk kezdetén elhatározták, hogy közösen daljátékot írnak Móra Ferenc Dióbél királyfijából, mégpedig olyképpen, hogy a szöveg átdolgozását Dsida végzi, a zenét Sbârcea szerzi hozzá. A vállalkozáshoz azonban Móra Ferenc engedélye kellett. Sbârcea Szegeden kereste föl Mórát, majd Budapestig együtt utazva beszélték meg a dolgot. Szép, lírai visszaemlékezés, beleillik a jól ismert Móra-képbe.
A daljátékból nem lett semmi, és hogy miért, azt a Dsidával való barátságnak történetébe illesztve mondja el. Barátságuk emléke egy Sbârcea-megzenésítette Dsida-vers és ugyanennek a versnek román fordítása, melyet közöl is könyvében, és mely valóban sikerült tolmácsolás. És nekiláttak a Dióbél királyfi színreviteléhez is. Dsida el is készült a mesejáték első három képének vázlatával, de aztán a színházi emberek mindkettőjük kedvét elvették a vállalkozástól, és a Dióbél királyfi színpadra alkalmazásából nem lett semmi.
Bartók Béla kolozsvári zongoraestjéről az avatott szakember hozzáértésével számol be. Cikkét a bukaresti Rampa című lap számára írta, de az nem volt hajlandó közölni. A kötet egyik legjobban sikerült írása.
Ugyancsak a szakember biztonságával jellemzi a kolozsvári Thália anyagi válságát, az ebből adódó egyéb nehézségeket; a válságot – egy időre legalább – Heltai Jenő Néma leventéjének óriási sikere oldotta meg. Heltai Jenő a huszonötödik előadáson maga is megjelent, és interjút adott Sbâreeának, aki az interjút közzé is tette a Kampóban.
Kosztolányit 1934-ben vonaton kísérte el Marosvásárhely felé utaztában Székelykocsárdig. A vonatban készített vele interjút, s emlékkönyvében őrzi Kosztolányi egyik versének részletét, Kosztolányi saját kezű írásával. Sbârcea közli is a bejegyzés fakszimiléjét a könyvben, más dokumentumokkal és fényképekkel együtt. Ez a cikk is, de a következő kettő is, a Móricz Zsigmondról és a Karinthy Frigyesről szóló, hitelesen állítja elénk a két írót. Nemcsak Móricz szavai hangzanak életszerűen. hanem az a történet is jól érzékelteti a kor magyar és román irodalom politikai légkörét, melyben elmondja, hogy a román nyelvű Légy jó mindhalálig miért maradt terv, és miért jelenhetett meg csak 1945 után.
A kötetet végül a Szántó Györggyel való levélváltás és egy vallomás zárja. Ennek a vallomásnak is története van: egy budapesti könyvnapon megismerkedett Babitscsal, aki megkérdezte tőle, hol tanult meg ilyen kitűnően magyarul. Sbârcea ezt a vallomást küldte válaszul Babitsnak, lírai és megható történetét annak, miért és hogyan tanulta meg nyelvünket, miért szereti irodalmunkat, miért tartja fontosnak a két nép baráti közeledését.
A könyv is vallomás, nemcsak ez az egy írás. Vallomás arról, hogy a két szomszéd népnek, magyarnak és románnak, egymásra kell találnia, hogy ez az egymásra találás történelmi szükségesség; vallomás arról, hogy szellemi életünk legjobbját mindig hívei voltak ennek a gondolatnak, a szellemi hídverésnek.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.