Csehi Gyula: Felvilágosodástól felvilágosodásig. Írások három évszázadról, négy évtizedből (1930–1971). Romániai Magyar írók sorozat. Kriterion Könyvkiadó, Bukarest, 1972.
A cím, amely Csehi Gyula írásait „három évszázadról, négy évtizedből” egybefogja, rendkívül kifejező. Nemcsak tárgykört, folytonosságot, érdeklődési területet, történelmi összefüggéseket jelöl, hanem írói állásfoglalást, szerzői alapállást, megközelítési módot is. A szerep, amelyet Csehi immár több mint négy évtizeden át ívelő következetességgel, azonosulva vállal és gyakorol, valóban a felvilágosítóé, azé az értelmiségié, aki az állandóan idézett példaképhez, Diderot-hoz hasonlóan, az emberiség által felhalmozott, a társadalmi harcok, a társadalmi haladás szempontjából fontos ismeretanyag összefoglalására, rendszerezésére, alkotó közvetítésére és terjesztésére törekszik – természetesen a tudományok mai differenciálódásának megfelelően nem enciklopédikus jelleggel, hanem a szó legtágabb értelmében, a legszélesebb összefüggések között felfogott irodalomtudomány, pontosabban irodalomértelmezés vonatkozásában. Persze, az utóbbi elhatárolás csak munkásságának könyvekben realizálódott fő vonulatára érvényes, egyébként Csehi, szerteágazó tevékenységének tanúbizonysága szerint, valóban enciklopédikus alkat, az elmélet és a társadalmi gyakorlat egységét vállaló értelemben is.
Nem anakronisztikus-e a felvilágosító író szerepe a XX. században, különösképpen az irodalomtudomány területén? A kötetbe gyűjtött írásoknak a romániai magyar művelődési életben betöltött hivatása egymagában is cáfolja ezt a feltételezést. Mindenekelőtt azzal, hogy a szerző témaválasztásai mindig a konkrét történelmi-társadalmi helyzet által megkövetelt és tudatos érzékenységgel felfogott feladatokhoz igazodnak. A felszabadulás előtti évtizedben született és többnyire a Korunkban megjelent tanulmányok pontosan azt az ismeretanyagot „szállítják” az olvasónak, amely szükséges ahhoz, hogy a munkásosztály pártja által irányított küzdelmeket távlatos összefüggések közé tudja helyezni a történelem és az eszmetörténet síkján egyaránt. A nagy francia polgári forradalmat megelőző felvilágosító irodalom örökségének idézése az adott történelmi helyzetben félreérthetetlenül a társadalmi rend szocialista irányú, forradalmi megváltoztatásához szükséges ideológiai felfegyverzést szolgálja, nem ritkán közvetlen összefüggésben a népfronti elgondolások jegyében kibontakozó harc azonnali feladataival. A felszabadulás után, zömükben a hatvanas évek táján keletkezett írások felvilágosító szerepét az alkotó marxista tudományosság nemzetközi méretű fellendülése, kritikailag értelmezett fogékonyságának növekedése határozza meg. Ezúttal Csehi azt közvetíti, azt rendszerezi, amit – teljesen indokoltan – szükségesnek lát ahhoz, hogy irodalomtudományunk közvetlen és eleven kapcsolatban legyen az irodalomértelmezés módjai körül kibontakozó, világnézetileg, társadalmilag meghatározott tartalmú, sokágú eszmecserékkel.
Bár az írások formája többnyire egy-két jelentős mű vagy egy kérdéskör szakirodalmának ismertetése, jelentőségük jóval túlmutat ezen. Az eszmék, a gondolatok, az új felfedezések eleven vérkeringését biztosítják ezek a széles körű tájékozottságról bizonyságot tevő tanulmányok. Már a témák megválasztása is arról tanúskodik, hogy Csehi sohasem szorítkozik pusztán a közvetítő passzív szerepére; az ismertetett nézeteket mindig tágabb összefüggések közé helyezi, kommentálja és értelmezi. S ami perdöntően fontos: álláspontja, szemlélete, módszere következetesen az alkotó marxistáé, aki a tárgyilagos ismertetést vagy éppen az ered eti felfogásnak jogosan kijáró elismerést nem téveszti össze a kritikátlan befogadással.
Korántsem csak formai kérdés az, hogy a szerző írásait nem keletkezésük időrendje, hanem tárgykörük szerint csoportosítja. Ehhez a szerkesztői eljáráshoz a magától értetődő lehetőséget életművének belső kohéziós ereje, a marxista világszemlélet és a dialektikus módszer megújuló folytonossága biztosítja.
Nem anakronisztikus a felvilágosítói alapállás Csehi esetében azért sem, mert tudatosan olyan olvasóközönséghez szól, amelynek számára az általa közvetített ismeretanyaggal való közvetlen megismerkedés lehetőségei különböző jellegű külső tényezők miatt, ilyen vagy olyan vonatkozásban többnyire korlátozottak voltak.
Ennek a kötetnek az alapvető műformáját eszmei célkitűzések és gyakorlati szükségességek együtt és egymástól elválaszthatatlanul alakították ki. Létrejöttükhöz az adott feltételeken kívül természetesen még valami – nagyon lényeges – is nélkülözhetetlen: a szerző, aki kora fiatalságától kezdve mohó és nem szűnő érdeklődéssel sajátította magáévá és továbbította másoknak mindazt, amit a haladó gondolat munkásai – szépírók és szakírók egyaránt – alkottak, azt, amit saját szellemi fejlődéséhez, olvasói látókörének szélesedéséhez, fogékonyságának kiműveléséhez és tudományágának gazdagításához mulaszthatatlanul hozzátartozónak vélt. És nélkülözhetetlen az az átfogó tudás, intellektuális érdeklődés, szaktudományi megalapozottság és rendszerező-szintetizáló készség, amely Csehi munkásságát jellemzi.
Nyilvánvalóan lehetne vitatkozni azon, hogy e kötet írásait jellemző műformán belül az ismertetés, az ismeretközlés és az elemzés, az értelmezés arányai mindig kiegyensúlyozottak-e. Véleményem szerint ezt az összhangot a szerzőnek mindenekelőtt a kötet utolsó, Filológusok a XX. században című fejezetében sikerült alkotó módon megvalósítania. Ennek a fejezetnek az írásai többségükben kiérlelt, az irodalomtudomány időszerű és jelentős kérdéseihez hozzászóló tanulmányok, amelyekben a látókör tágítása, a marxista álláspont kifejtése, a szerző egyéni hozzájárulás a a problémakör kidolgozásához szervesen összefonódik. Különösképpen vonatkozik ez olyan kitűnő tanulmányokra, mint például a Mi új és mi régi az új kritikában; Lucien Goldmann és a strukturalista-genetikus kultúrszociológia; irodalomszociológia – rediviva. Az olyan lelkiismeretes és körültekintő ismertetéseknek, mint például Az ábrázolt valóság értelmezője: Erich Auerbach a realizmusról sem a hasznosságát kívánom kétségbe vonni, a kötet egésze azonban félreérthetetlenné teszi, hogy erről a sokat vitatott kérdésről Csehinek sokkal több lehetne az eredeti mondanivalója, mint amennyit dolgozatában kifejt. És ha a Roger Martin du Gard regényciklusáról 1937-ben írt recenzióban a cselekményismertető mozzanatok túlsúlyát esetleg még indokolttá is tehetné a könyv akkori hozzáférhetetlensége, 1967-ben már minden bizonnyal kevés Kurt Tucholskyról vagy Erwin Piscatorról Csehi Gyulának annyit elmondania, mint amennyit két röpke recenziójába foglalt.
Ez a kötet Csehi kivételesen gazdag irodalmi munkásságának egyik irányát szemlélteti és az irodalomtudós rangját A munkásosztály és irodalom. Klió és Kalliopé vagy a történelem és irodalom határairól, Modern Kalliopé vagy regény és valóság című műveit szem előtt tartva lehet csak méltányosan meghatározni, az előbbiekhez ennek a gyűjteménynek a legjobb írásait társítva. Ilyen összefüggések között Csehi könyveiből a Gaál Gábor halála utáni irodalmunkban páratlan méretű irodalomtudományi munkásság körvonalat bontakoznak ki. Ezen belül pedig az eszményeihez való következetes hűség, a sokoldalú tájékozottság,az állandó szellemi készenlét és nem utolsósorban a társadalmi szolgálat szűken értelmezett szaktudományi szempontok elé helyezett vállalása biztosít Csehi tovább gazdagodó életművének nemcsak kiemelkedő helyet, hanem fiatalabb pályatársat és olvasót egyaránt vonzó és tiszteletet ébresztő jelen tőséget is.
Lehet, hogy Csehi egy-egy íróról, jelenségről vagy kérdéskörről túl keveset vagy éppen túl sokat beszél (ami végső tokon minőségileg ugyanaz). Az azonban bizonyos, hogy a lényegeset, a fontosat, a társadalmi érvényűt, a hozzánk szóló tanulságot sohasem felejti el megfogalmazni.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.