Könnyen lehetséges, hogy az iráni konfliktus elhúzódása, illetve eszkalációja nem csupán Washington és Teherán egymás iránti kölcsönös bizalmatlanságának a következménye. Meghúzódhat a háború kiszélesedésének hátterében az iszlám köztársaságot irányító síita klérusnak egy olyan elnökbuktató stratégiája, melynek révén ugyanez a rezsim cirka négy és fél évtizeddel ezelőtt már sikeresen beavatkozott az Egyesült Államok belpolitikai folyamataiba.
Akkoriban Jimmy Carter került a perzsa vallási fanatikusok célkeresztjébe. Az amerikai demokrata államfő több okból is szúrta Khomeini ajatollah szemét. Az a legkevesebb, hogy Carter elnök hosszas habozás után végül megengedte az Iránból elűzött rákbeteg sahnak a gyógykezelés céljából történő beutazást Amerikába.
A vallási fundamentalisták azt sem bocsátották meg a Fehér Ház akkori lakójának, hogy bábáskodása mellett nem sokkal korábban megszületett a Camp David-i egyezmény, melynek eredményeképpen Egyiptom, a térségbeli arab országok közül elsőként, elismerte Izrael jogát a létezésre. A teheráni amerikai nagykövetségre beözönlő diákok tiltakozásul mindenesetre túszul ejtették a külképviseleten tartózkodókat, a kiszabadításukra szervezett katonai akció pedig csúfos kudarcba fulladt.
Mindez más okokkal társulva olyan súlyos sebeket ejtett Carter népszerűségén, hogy az újrázni kívánó államfőnek az éppen zajló elnökválasztáson esélye sem maradt republikánus kihívójával szemben.
Khomeini azonban kifejezetten ezt akarta, amit szimbolikusan el is ismert: pontosan a voksoláson győztes Ronald Reagan beiktatásával egy időben engedte szabadon a 444 napon át fogva tartott túszokat.
Ami azt illeti, Donald Trump sem számíthat semmi jóra a síita rezsim részéről. Már első elnöki ciklusa idején kihúzta a gyufát, amikor európai szövetségeseinek tiltakozásával dacolva, egyoldalúan felmondta a demokrata elődje által megkötött iráni atomalkut. (Az ennek folytán ismét gazdasági szankciók hatálya alá került Irán nukleáris ambícióit paradox módon csak fokozta ez a lépés.)
Kalandor külpolitikáját pedig azzal koronázta meg, hogy jeruzsálemi elvbarátja, a korrupciós büntetőügye folytán háborúindítási kényszerben vergődő Benjamin Netanjahu már hónapokkal ezelőtt rávette a perzsa állam megtámadására. Teherán gyors kapitulációja azonban elmaradt, Khomeini utódai helyette afféle „húzd meg, ereszd meg” játszmába kezdtek: rövid életű tűzszünetek váltakoznak háborús epizódokkal, miközben a Hormuzi-szoros körül kialakult bizonytalanság világgazdasági válsággal fenyeget.
Be kell látnunk, hogy Irán mai vezetői is nagy spílerek, akik tökéletesen tisztában vannak a közelgő félidős kongresszusi választások jelentőségével. Washington elhúzódó katonai szerepvállalása a Közel-Keleten végzetesen megroppanthatja Trump otthoni népszerűségét, és a megváltozott összetételű szenátus és képviselőház miatt talán egy újabb alkotmányos vádeljárást sem élhet túl – politikai értelemben.
Megjelent a Népszava Vélemény rovatában 2026. augusztus 10-én.
