Egyetemi éveink ismert, ma úgy mondanánk ikonikus házaspárja volt a Bartos István – Elekes Ildikó páros. Ha jól emlékszem, már az egyetem összeházasodtak: a kiváló, nagy formátumú kísérleti fizikus évfolyamtársunk, Pisti, és a mariánumi hallgató, kedves-szép, eleven Ildikó, akit emlékezetem szerint kizárólag férjével kézenfogva láttunk.
Később mindkettőjükről kiderült, hogy kiváló tanárok és kiváló tollak voltak, lettek.
Azt már sokan tudtuk róluk, hogy évekig Marokkóban tanárkodtak, természetesen francia nyelven. Ottani élményeikről érdekes, színes sorozatot írtak az Új Hétben, Ildikó könyvet is összeállított.

Most Ildikó meghalt. Nyolcvanhat évesen. Tegnap temették.
Telefonon beszélgettünk, nem túl gyakran, főleg Pistivel, nyilván, aki szerzőnk és amolyan tanácsadó kommentelőnk is volt. Az egyetem óta nem találkoztunk, de sokat tudtunk egymásról. Most Pistinek azt írtam, hogy szép életet éltek együtt, hatvan év nem semmi.
Porból lettünk, porrá leszünk. A fizikus is, a franciatanár is tudja, ennek a bibliai mondatnak mennyire megvan mind a tudományos alapja, mind a mély hatása a nyugati kultúrában.

Ég veled, kedves-szép Bartos-Elekes Ildikó!

Illesszem ide a családtól kapott megrázó nekrológot.

Bartos-Elekes Ildikó nagyváradi franciatanárnő élete véget ért. A végtisztesség 2026. június 17-én volt a Rulikowski temetőben. Az alábbiakban a temetésen elhangzott nekrológ olvasható.
Elekes Ildikó édesapja, a kézdiszéki székely felmenőkkel is rendelkező Elekes Károly Erdélyben, Nagyenyeden és környékén nőtt fel: református kántortanító volt, aki Ildikó számára a becsületesség példáját adta. Anyai ágon a felmenői Csehországból, Budáról, illetve a felvidéki Abaúj megyéből költöztek Aradra. Édesanyja, Mahulik Julianna szintén az enyedi Bethlen-kollégium tanítóképzőjében tanult – ő a szeretetteljes nevelést tartotta a legfontosabbnak.
Két bátyját követően, Ildikó 1942 virágvasárnapján született Nagyváradon. Gyermekkorát Bihar megyei településeken töltötte: Bályokon, Margittán és Micskén. Legelső emlékei a második világháborúból valók: a front átvonulásának emlékképei. A kántortanítói lakás az iskola épületében volt, a református templom szomszédságában: a délutáni gyermekjátékok tere délelőttönként egyúttal iskolaudvar is volt, a harangozás a közelből hallatszott. Bár gyermekkorából legtöbbször a hagyományos falu munkáit, örömeit idézte fel, de emlékeit átszőtték a családi nehézségek tapasztalatai, amelyek érzékeny idegrendszerén egy életre nyomot hagytak, cipelte őket, nem sikerült rajtuk túllépnie: az államosítást követően Édesapja politikai fogoly volt, ötvenhatban Attila bátyja betegedett meg, majd ezt tetőzte be Karcsika bátyja tragikus halála a nyolcvanas évek
végén, a diktatúra utolsó éveiben.
Az egykori Premontrei utódiskolájában volt középiskolás, majd a hatvanas években Kolozsvárra járt egyetemre, francia–magyar szakra. Egyetemistaként ment férjhez a váradi Bartos Istvánhoz, későbbi fizikatanárhoz. Házasságukból a hetvenes években két fiúk született, Zsolt és Zsombor.
A ’74–’76 között Marokkóban töltött éveik, a francia és arab kollégáikkal szőtt barátságaik, az Európán keresztül megtett utazásaik egész életre szóló egzotikus élményt ajándékoztak neki és férjének. Kiszabadultak a zárt országból: látták a szabad világot, ismeretlen kultúra rejtelmeit fedezték fel. A Marokkóból szüleinek Fugyivásárhelyre írt leveleit később könyvvé szerkesztette össze.
Mindvégig váradi középiskolákban tanított, előbb román és magyar nyelven is, az utolsó
évtizedben már csak románul. Nemcsak a francia nyelvtant és irodalmat oktatta, hanem – az akkori tantervvel ellentétben – életszerű párbeszédekre készítette fel a diákjait, az országot, a kultúrát ismertette meg velük, sőt a tanítás mellett kiemelten, szinte pszichológusként figyelt oda a középiskolás diákjai nehézségeire, lelki gondjaikra. Két tanévben magyartanárnő is volt, a tanított művek közül Madách Tragédiája állt hozzá a legközelebb. Gyermekeivel rengeteget foglalkozott, örömét ebben lelte meg leginkább, élete így édesanyaként teljesedett ki igazán: az élmények gazdag tárházát ismertette meg velük. Biciklizésekkel, kalandos kirándulásokkal, tabumentes beszélgetésekkel, játékok kitalálásával és elkészítésével, sírva kacagásokkal, olvasmányélményekkel, vagy akár Vivaldi hallgatásával ajándékozta meg őket. Körös-parti otthonukat gyűjteményei (színes hímzések, erdélyi és marokkói kerámiák és szőttesek, csodás fényű ásványok) díszítették.
Közvetlenül az ezredforduló előtt vonult nyugdíjba. Az első évtizedet még aktívan tudta tölteni. A napi kötöttségek súlyától fellélegezve Várad közösségi, kulturális életében ekkor vett részt leginkább: túratársakkal a hegyekbe kirándult, külföldi kulturális körutazásokon vett részt, műemlékvédő egyesületben tevékenykedett, korábbi irodalmi tárcái mellett visszaemlékezéseket, tanulmányokat közölt, kiállítást szervezett és mindezek mellett/felett: új barátságokat szőtt.
Ekkoriban született négy unokájával ismét megélte a játszva nevelés örömeit, mesét írt nekik.
Fogyó ereje mellett menyeinek, illetve két kisunokájának is próbált még továbbadni a lelkéből, így ők is őriznek róla emlékeket. A kétezertízes évek végétől egyre inkább elhatalmasodott rajta a betegsége, emlékezetvesztése, amivel már nem volt ereje megküzdeni. Utolsó hónapjaiban a család a nagyszántói idősek otthonában biztosított számára állandó felülvigyázást, odafigyelést.
Alig volt már lét-érzete, már csak suttogni volt ereje, mégis örömmel érzékelte és jegyezte meg, ha színesbe öltözve látogatták meg, ha kezét fogták. A szinte semmivé zsugorodott emlékei között már csak a feledhetetlennek volt esélye megmaradni: egyik utolsó mondata az volt, hogy már semmire sem, de arra emlékszik, hogy mennyire szerette a szeretteit.
Korábban ő írta egy nekrológban, de rá is igaz: örökké megmarad bennünk, mert szétosztotta önmagát.
Egykori franciatanára, Tóth István költő hozzá írt versével búcsúzunk tőle:

Pohár

Ildikó, fogadd névnapodra
ezt a pár szerény poharat,
melyben kristályfény marad,
hogyha az öröm bora elapad.

Hogyha majd elhagyja az élet
napjaid égszín poharát,
helyét éppily eleven fények
szőjék hűs sugarakkal át.