Jóformán még nem is lehet a filmről mint művészetről beszélni, amikor további sorsát döntően befolyásolja az eliparosodás. Mert ha a film feltalálása a fiziológia, a fizika és a vegyészet különböző eredményeihez fűződik, a filmművészet kialakulásában az anyagi érdekek szintén lényeges szerepet játszottak.
A filmtermelők, akik eleinte maguk voltak a filmek alkotói is, akárcsak a filmeket megvásároló kávéházak, kabarék és vásári bódék tulajdonosai, hamarosan felismerték, hogy a film hatalmas kereseti lehetőség. Hiszen a közönség, amely eleinte ámulva vette tudomásul a csodát, a mozgófényképeket, hamarosan rákapott erre az új szórakozásra.
Világszerte gyorsan elszaporodtak a filmeket mutogató termek, bódék. Főleg Amerikát hódította meg ez az új látványosság. Napról napra újabb társulatok születnek, hogy csekély tőkéjüket az új üzlet segítségével kamatoztassák. Az aranylázt jóval felülmúló érdeklődés hevíti az amerikai szatócsokat, bőrkereskedőket, naplopókat.
Rövidesen minden meggazdagodni vágyó polgárnak egy filmvetítőbódé az álma. Elhagyott mosodák, összedőlt fáskamrák, városszéli vityillók egycsapásra filmet mutogató „termekké” alakulnak át. Amerikában „Nickel-Odeon”-nak nevezik őket, mert az ott látható gyönyöröknek egy nikkel-pénz az ellenértéke.
Ezek az odúk éppoly bőséggel ontják a látnivalókat, mint ma a tévékészülékek. A tulajdonosok pedig nemsokára megrendelőkké válnak, majd ők maguk finanszírozzák a filmgyártás kiadásait –ezzel máris átalakulnak producerekké. Néha többen összeállnak és együttesen filmvetítő-filmgyártó vállalatot létesítenek. Ezzel párhuzamosan kifejlődik a filmgépeket és filmszalagot gyártó ipar is. Franciaországban a Gaumont és Pathé gyárak, Amerikában az Eastman-Kodak állítja elő a filmhez szükséges technikai felszerelést.
Közben Edison, aki úgy érzi, hogy kirepül kezéből az aranytojást tojó tyúk, vétót emel az Amerika területén megjelenő bármiféle mozigép és film ellen – végül is ez az ő szabadalmaztatott találmánya. Igaz ugyan, hogy az ő találmányát az új gépek technikai megoldásai már felülmúlják, az alapötlet mégis Edison nevéhez fűződik.
Elkezdődik tehát a szabadalmak harca, s jóval túltesz Eliot Ness küzdelmein az alkoholtilalmat megszegő gengszterek ellen. A filmesek sem riadtak ugyanis vissza attól, hogy megtámadják a másik társulat tagjait, vagy éppen fegyveresen elfoglaljanak egy stúdiót. A harc életre-halálra ment, de főleg zsebre. A film többet ért, mint egy aranybánya, hiszen egy-egy film bevétele százszorosan megtérítette a beléfektetett tőkét.
A közönség pedig szórakozni akart, és még sohasem volt alkalma, hogy ilyen jól szórakozzék. Ne feledjük: az emberek először ismerték meg azt a fényűzést, hogy székükben kényelmesen elnyúlva bejárhassák az egész világot, részt vegyenek verekedésekben, harcokban, szerelemben, megismerjék az emberi sors legkülönfélébb útjait,vagy akár jóízűen nevessenek embertársaik kigúnyolásán, mások balfogásain.
Az 1900-as évek elején már ezrével gyártják a filmeket. Az eleinte egy-kétperces látványosságok után a tíz percig tartó filmek veszik át az uralmat. Kevés a pénz még, kevés az idő, mert a közönség hatalmas étvággyal falja az új szórakozást.
De a siker ellenére a film ekkor még nem művészet. Nem azért, mert általában a közönségsiker ritkán fedi a tényleges értéket, hanem mert a film még nem találta meg sajátos nyelvét. Még mindig csak előadásokat sokszorosít: néha nagynevű színészekkel híres előadásokat vesznek fel filmre, de a némafilm ezeket az előadásokat megfosztja lényeges tartozékuktól, a szó erejétől, üresen ágáló, nevetséges pantomimmé silányítja. A filmesek az irodalomhoz fordulnak segítségért, elbeszéléseket iratnak Anatole France-szal, Rostand-nal. Egyelőre még ez sem segít.
Eközben Amerika megállás nélkül gyártja tovább a „portékát”. Felfedezik a vadnyugat romantikáját, megszületik a híres Tom Mix figurája, majd a komikumot aknázzák ki a kövérségével derűt keltő Fattyval, a mozgékony Zigottóval, a habostortát partnerei arcába vágó Ben Turpinnal és a közönség telhetetlennek bizonyul, mert ezek a filmek csak addig kötik le érdeklődését, amíg szeme előtt leperegnek a jelenetek.
A siker napokig tart, a bukás viszont egy életre szól. Aki ebben a rettenetes hajszában nem bírja az iramot, visszatérhet szatócsnak, hordárnak vagy tűzoltónak.
Ekkortájt születik meg a „sztár” fogalma: azt a színészt jelöli, aki a közönség ideálja, akinek a szereplése biztosítja a sikert, tehát a közönséget, tehát a jövedelmet.
Úgy tűnik, hogy a filmművészetben alkotó és közönség viszonya némileg más törvényeknek engedelmeskedik. Illetve nem az alkotás születik meg előbb, hogy aztán az idők folyamán az ízlések rostáján leszűrődjék a tényleges érték, hanem a közönség mintegy megrendeli az általa óhajtott művet. De művet, igazi művészi alkotást nem lehet megrendelni.
Így történt ez a film világában is. Ezért hívjuk ma művészetnek. Azt pedig, aki a filmet zseniális képességével ebből a vásárbódés mutatvány-giccsből művészi rangra emelte, W. D. Griffith-nek hívják.
Megjelent A Hét III. évfolyama 22. számában, 1972. június 2-án.