Emlékszünk még az Ütünkre? Az Utunk év végi szilveszteri „mellékletére”? Amelyért érdemes volt újévre is Kolozsváron maradni (meg persze a szilveszeri színházi előadásra (a Svejk például Andrási Marcival…), amelyet elszalasztani több mint bűn, hiba volt?
Ütünk: Bajor Andor különszámot kitevő egyéni rovata az Utunkban. Így kezdődik a Wikipédia-szócikke. És így folytatódik:
Első ízben az 1956-os szilveszteri számban jelentkezett; az utolsó száma az 1984-es szilveszteri szám volt. Bajor, aki teljes egészében egyedül írta ezt a számot, olyan fórumot teremtett belőle, ahol „…rendszeresen felkereste a Tisztelt Olvasót, s görbe tükrében felmutatta neki világunknak azt a képét, amelyben a torzságokat megszenvedő írónak és az Olvasónak is élnie (élnünk) adatott” (Dávid Gyula). A megjelenésnek nem voltak merev szabályai, néha kétszer is jelentkezett (januárban és decemberben), s ezeket a kétszeri jelentkezéseket számítva is voltak évek, amikor kimaradt (1962, 1972, 1973, 1980).
Az egyes számokat Bajor általában valamely egységet sugalló koncepció szerint építette fel, s ezt a tematikai-szemléleti egységet a szám címe fejezte ki; az 1956-os „Beszámoló a világirodalom fejlődéséről”, az 1957-es „A nevetés nehéz, de magasztos föladat”, az 1958-as „Íróink a Holdban” – mindhárom stílusparódiákat tartalmaz, akárcsak az 1963-as, 1965-ös (januári), az 1967-es, 1968-as, a két 1971-es (utóbbi a tizenöt éves Utunk görbetükre), amelyben Bajor kortárs romániai magyar költőket, írókat, kritikusokat figuráz ki. Klasszikusok műveire írt stílusparódiákat nyújt az 1959-es szám, s a mindennapi élet ferdeségeit veszi célba az 1961-es, 1965-ös, 1974-es.
A szilveszteri számokban megjelent paródiák, szatírák egy részét a szerző felvette köteteibe (főképp az 1968-as Pokoli különkiadás-ba), később azonban ilyen jellegű kötetek sajtó alá rendezésére már nem volt lehetőség. A teljes sorozat halála után, életműkiadásának második kötetében (Ütünk. Kvári Sinkó Zoltán előszavával, Dávid Gyula gondozásában) 2000-ben jelent meg Kolozsváron.
„Hogyan volt képes erre a pályára menni? – teszi föl a kérdést Kvári Sinkó Zoltán – Ugyan miért választotta ezt a lehetetlen hivatást, amely nem babérokat, csak keserveket terem? Miért lesz valaki szatíraíró, amikor ezer más lehetőség kínálkozik számára?… Ráadásul magyar szatirikus Romániában?… Tessék elképzelni egy irodalmat, amely, mint tudományosan minden, három részre osztható: 1. írásművek, melyek a falu kollektivizálását népszerűsítik, 2. irodalmi alkotások, melyek a szocialista iparosítás napi gondjain őrlődnek, az uralkodó osztály, a proletariátus mindennapi győzelmeit dicsőítik, 3. ábrázolások a haladó értelmiség szerepéről a falu kollektivizálásában, valamint a többtermelés elősegítésében. Ezt úgy hívják, hogy szocialista realista irodalom, melyet a Szovjetunióban találtak fel. És akkor ott vergődött ő a szatíráival, humoreszkjeivel és paródiáival. Könyvnyi könyv tanúsítja, hogy az írótársak siettek a párt hívó szavának eleget tenni. Ő meg ott téblábolt közöttük, és nem iparosított, se nem kollektivizált, hanem állandóan rossz fát tett a tűzre. Egy idő után a cenzorok jobban féltek tőle, mint a főnökeiktől.”
A szilveszteri mellékletek tartós sikeréhez az írásokat kísérő illusztrációk is hozzájárultak: Árkossy István, Benczédi Sándor, Cseh Gusztáv, Deák Ferenc, Surány Erzsébet s az Utunk képi-tipográfiai megformálásában fontos szerepet játszó Banner Zoltán, a művészeti rovat szerkesztője és Sipos László grafikai szerkesztő. Az életműkiadásban megjelent kötet ezeknek csak egy részét tudta reprodukálni.
Ajánlott irodalom: Tarján Tamás: Egy sosemvolt lap történeti jelentősége
Bajor Andor és az Ütünk
Ádám és Éva története 20. századi földolgozásban
Hemingway: Amikor tilos volt az alma…
Almafa alatt ülnek, köröttük a dzsungel sötétlik, a tisztáson afrikai oroszlánok hemperegnek alaszkai vad juhokkal.
Az egyik oroszlán akkorát szökken, mint egy bézboljátékos: a tó pedig tele van tengeriuborkával.
– Hamm! – kiáltja a férfi nevetve.
A nő bőre sötét arany, finom pillékkel. A férfi majdnem fekete a naptól: izomember, talán bokszoló egy klubcsapatban.
A nő fiatalabb; kevesebbet sütötte a nap.
A férfi oldalához búvik, ahol jókora forradás jelzi a nemrég lezajlott bordaműtétet.
– Fájt? – kérdi a lány.
– Fáj – feleli a férfi.
Azután hozzáteszi:
– Az Öreg altatással dolgozott. A fejemre húzott egy kloroformos felhőt. Alapjában véve ügyes, kis műtét volt. Az Öregnek arany keze van.
– És nem mérgesedik el most már? – kérdi a leány, és hátrahajtja fejét.
– Utólag minden elmérgesedik – szól a férfi. – Vagy én mérgesedem el, vagy te mérgesedsz el. De az is lehet, hogy az Öreg fog elmérgesedni…
A férfi komolyan hallgat, azután elmegy vizelni.
Meggondolt lépésekkel jön vissza, és egy pillanatig töpreng, hogy szóljon-e.
Végül mégis szól:
– Ebben az erdőben ördög van. Láttam…
– Lődd le – feleli a leány. – Megnyúzzuk, és ördögbőrben fogunk sétálni.
A férfi rázza a fejét.
– Egy ilyen ördöghöz ördöglövő puska kell. Hol van itt ördöglövő puska?
– Kérj az Öregtől – súgta a leány.
– Nem kérek – feleli a másik.
– De kérj…
– De nem kérek…
A leány zavartan hallgat. Azután megkérdi:
– Magát csakugyan sárból készítette az Öreg?
A férfit meglepi a magázás. De azért válaszol.
– Azt mondják…
– Mondják, mondják – utánozza a leány a férfi komoly hanghordozását.
– Nofene! – kiált föl a leány játékosan. Most már ő is látja az ördögöt. – Ez itt jár körülöttünk, azt hiszem…
– Mit hisz maga? – kérdi a férfi szomorkásan.
– Azt hiszem, el akarja lopni az almát!
Azután kérleli az embert:
– Együk meg…
– Nem esszük meg…
– De igen…
– De nem…
Kacagnak, csókolóznak.
– Nem ehetjük meg – szólal meg a férfi –, az Öreg azt mondta, hogy ez veszedelmes… Tilos…
– Azért mondta, hogy ő egye meg…
A férfi felugrik, szikrázik a szeme.
– Ezt ne halljam! – kiált föl, és az erdőre mutat, ahol az ördög egyfolytában integet.
– Kell – mondja a leány.
A férfi érzi: komoly a dolog. Most már az. És ő a vesztes. Meg a leány. Mindenki vesztett; és a játszmát nem lehet elölről kezdeni…
Szétnyílik a bambusznád, és az Úristen lép elő trópusi sisakban. Halálos csend van.
– Hát akkor ez a helyzet – szólal meg az Úr.
– Ez van – bólint a férfi megtörten. Krákog. A csutkát még nem nyelte le.
Azután előlép egy kerub, kétcsövű mannlicherrel. Int.
…És akkor fölsírt egy bronzveres paradicsommadár, azután lábuk elé hullott élettelenül.
Faulkner: Bűnbe esők
Az Úr békésen üldögélt a farm teraszán, és Colt-pisztolyokat tisztogatott. Vaníliaszedés ideje volt.
Percenként egy-egy gumikerekű szekér gördült be, kupacba rakott, elsőosztályú vaníliával.
Elégedett volt az Úr a vaníliával.
Egyszer csak arra lett figyelmes, hogy egy feldúlt angyal áll előtte.
– Mi van, Gábriel? – kérdezte az Úr, és letette pisztolyait üzleti elszámolásaira.
– Megint látták a nigger angyalt – mondta fojtottan Gábriel. – Itt csavarog az ültetvényen…
Az Úr pálinkát töltött a földúlt kerubnak, majd rövid gondolkodás után ő is meghúzta az üveget.
– Lucifert? – kérdezte az Úr. Azután elnevette magát, félelmetesen. Ő tudta a legjobban, ki a fekete angyal.
– Az emberpár bungalója körül leskelődik – szólt Gábriel.
– Átkozott – felelte az Úr ridegen.
– Azelőtt pedig egy almafa alatt aludt, tökrészegen – tette hozzá Gábriel.
– Ó, az almafa is átkozott – mormogta az Úr.
Ismét töltött egy csupor pálinkát Gábrielnek.
Az Úr is ivott, majd égő szemmel újra töltött, végül megtöltötte a Coltokat.
Az Úr agglegény volt. Senki se tudta, mit csinált, mielőtt Délre vetődött.
Egyszer csak ott volt Délen, és megteremtette Keletet, Nyugatot meg Északot.
A farmot is ő teremtette a semmiből, és beültette dohánnyal. A legkülönbözőbb fajta állatok tenyésztésével próbálkozott: egy időben óriáshüllők mászkáltak az ültetvény udvarain és istállóiban. Az Úr mamutot is tartott, de megunta, és elővette Coltját. Szemében félelmetes láng villogott, amikor kirohant és lepattantotta a mamutokat.
Ezután az Úr kilovagolt, amikor visszaérkezett, csupa sár volt.
A kerubok azt hitték, az Úr összetalálkozott a New Orleans-i seriffel, aki belökte az Urat a kocsma melletti sáncba.
– Embert teremtettem a saját képemre! – nyögte az Úr. Azután lefeküdt, még a csizmáját se húzta le.
Az Úr ez idő tájt kezdett orgiázni a fekete angyallal.
A fekete angyal esténként megjelent a tornácon, aztán reggelig ittak és kártyáztak, időnként pedig verekedtek is. Előfordult, hogy az Úr az egész ivószoba berendezését szétverte a Lucifer fején.
Lucifer összeszorította vékony ajkát, és másnap újra megjelent.
Az angyalok rémülten hallgatták, hogy a fekete munkafelügyelő tiszteletlenül beszél az Úrral.
Senki se értette, milyen kapcsolat lehet az Úr meg a fekete angyal között. Ez az angyal kész ördög volt.
Inkább csak sejtették, hogy az Úrnak valami kártyaadóssága van.
Az egyik almafát az Úr elvesztette rablóultin; hogy visszanyerje, fogadást kötött a fekete munkafelügyelővel. Ezután az Úr rettenetesen berúgott, de nem feküdt le, hanem kitántorgott, és megteremtette Évát, Ádám oldalbordájából.
Másnap semmire se emlékezett. Amikor az Úr megtudta, mi történt, félelmetes fény gyúlt a szemében. Az Úr vörös kolibriket látott, noha ilyeneket nem is teremtett.
Az angyalok este arra eszméltek föl, hogy Lucifer összevont ajakkal rohan, mögötte pedig az Úr ordít, átkozódik, és a fekete angyalt pisztolylövésekkel kényszeríti futásra.
Az Úr végül is elűzte házából a felügyelőt.
Gábriel lehajtott fejjel tántorgott az Úr oldalán. Tudta, hogy Ádám és Éva bűnbe esett, és ezt az Úr még akkor se nézi el, ha előzőleg bevágott egy nagy adag kábítószert.
– Uram – motyogta Gábriel –, legyen meg a te akaratod; de azért ne lődd le őket. – A kerub lehajtotta fejét, mert rengeteg lila egeret látott.
Az Úr kegyetlenül nézett, majd intett Gábrielnek. Őelőtte piros békák jelentek meg.
Az arkangyal azonnal tudta, hogy az Úr az ópiumpipát kéri. Az megnyugtatja. Megtömte, és ő is rágyújtott.
Közeledtek a bűnbe esett emberpár bungalója felé. A két bűnös a bungaló előtt térdelt verekedve. Az Úr kegyetlen szemével Lucifert kereste.
– Ott szalad – kiáltott föl Gábriel, és cseréppipájával egy gyorsan távolodó fekete pontra mutatott. Bár ő kettőnek látta.
Lucifer a kerítés felé próbált menekülni.
Az Úr rettenetes hangon kacagott, azután megcélozta a szerencsétlent.
Két dörrenés hallatszott: az Úr ellőtte a fekete angyal szárnyait. A nyomorult angyal a kerítésre próbált fölkapaszkodni, és akkor az Úr a pokolba küldte; azóta is ott van, és iszik. – Ti pedig – szólt a két összetört bűnösre – azonnal takarodjatok ki a farmról, és arcotok verejtékével keressétek kenyereteket, pálinkátokat!
Gábriel ezután kihúzta ópiumpipájának a szárát, és avval hajtotta kifelé a bűnbe esetteket.
Az Úr kegyetlenül hahotázott, és Coltjával az eget kezdte lövöldözni.
Egyetlen golyója se tévesztett célt.
Mert még a Mississippi állam főseriffje se tud olyan jól lőni, mint az Úr.
*A mű eredeti angol címe – Adam and Eva – olyan szójátékot tartalmaz, amit magyarul nem lehet visszaadni.
Čapek: Egy almatolvaj története
Havranek felügyelő megnézte óráját: szombat dél volt, és mind ez ideig nem történt semmi.
A telefoncsengetésre is álmosan felelt, majd hirtelen megdörzsölte szemét. A drót másik végén ugyanis az Úristen beszélt.
– Kedves Havranek – mondta az Úr –, igen kellemetlen ügy történt a paradicsomban. Eltűnt egy rendkívül jelentős és tilos alma.
– Azonnal odakocogok – felelte a felügyelő. – Addig is méltóztassék benézni az alkalmazottak hasába.
– Bocsásson meg, de nagyon nyugtalanít az ügy. Havranek, ön nem gyanakszik valakire?
Havranek egy pillanatig töprengett, majd megjegyezte:
– Sőt, tudom is, ki volt. Almalopási ügyben egyetlen ember jöhet számításba… És ez: Ádám.
– Hihetetlen – dadogta az Úristen –, ha nem maga mondaná, felügyelő úr, rossz tréfára gondolnék.
A felügyelő villamosra ült, és közben átgondolta a paradicsom viszonyait.
A paradicsom egy kert volt, többek között néhány almafával. Mint tettesek, az angyalok és az oroszlánok nem jöhettek számításba: három gyanúsított maradt a névsorban: az ördög, Éva és Ádám. Nyilván az ördög volt a bűntény kieszelője. Éva a bűntárs, és a lopást Ádám hajtotta végre…
A felügyelő belépett a paradicsomba, és azonnal Ádámot kereste.
– Na öreg – szólította meg –, hát almát loptál? Még nem szoktad meg, hogy a vén Havranek eszén nem lehet túljárni?
Ádám nagyot nyelt.
– Hát akkor megfogott a felügyelő úr… Csak arra kérem, adjon kölcsön egy ötöst, mert új életet akarok kezdeni.
A felügyelő odaadta a pénzt, azután megkérdezte:
– Legalább jó alma volt?
– Megjárta – felelte Ádám, és nagyokat pislogott.
Havranek megveregette Ádám vállát, azután bekopogott az Úristenhez is.
– Már meg is van a tettes, jó Uram – mondta. – Csak arra kérem, ne ragaszkodjék a vén lókötő szigorú megbüntetéséhez.
– Mit csináljak? – kérdezte az Úristen tanácstalanul.
Havranek keresztbe tette a lábát, és töprengett.
– Szerintem – szólalt meg végül – egyelőre elég, ha elbocsátja az Úr a paradicsomból a díszes famíliát.
Az Úr bólintott.
– Menjünk – mondta.
És akkor az Úristen és Havranek távozásra szólította föl a két tolvajt. Havranek még utánaszólt Ádámnak:
– De aztán remélem, többet nem hallunk magáról…
És markába csúsztatott még egy pénzdarabot.
Solohov: Emberek
Gábriel Kerubovics elgondolkozva csörtetett a bozótban.
Nem értett egyet a Világ Teremtése szovhoz vezetőjének, Jehov Jehovicsnak utasításával. És meg is mondotta:
– Nézze, Jehov Jehovics. Figyelembe kell venni, hogy emberekről van szó!
– Itt én parancsolok! – kiáltotta az igazgató. – Gábriel Kerubovics, fogd be a pofádat!
Gábriel Kerubovics arca vörös lett a méregtől, de nem szólt. Hóna alá csapta villogó kozák kardját, és ment, hogy a vezetőség határozata értelmében kiűzze Adamovékat a szovhoz területéről.
A családot almalopással vádolták, de az ügybe feltehetően bele volt keverve Luciferenko is, aki állítólag a fehéreknél szolgált mint alhadnagy…
Adam Adamovics tisztességes kozák volt: mindenki, aki ismerte, becsülte. Az első kozák volt a környéken. Sokáig nem kapott feleséget, mert a nők akkoriban Ninivbe menekültek a kulák bandák elől.
Mígnem egyszer megjelent nála Jehov Jehovics, elaltatta a parasztot, és mire az fölébredt, ott ült mellette Evna… Jehov így támogatta az embereit. Azt beszélték a környéken, hogy Jehov az Adamov hátából vágta ki Evnát, mert Jehov valamikor felcser volt a Tohuva-Bohuv-i kormányzóság körzetében.
Tény viszont, hogy nemsokára az emberpáron rajtaütöttek a fehérek, és mindkettőjüket anyaszült meztelenre vetkőztették.
Úgy beszélik, hogy Luciferenko sokáig volt cári alhadnagy.
Jehov tudta ezt; mégis fölvette a szovhozba könyvelőnek. Jehov ugyanis titokban azt szerette volna, ha értelmiségi is van a vezetőségben. A volt alhadnagy azonban addig ügyeskedett, amíg a szovhoz egyik almafáját kisajátította.
Egy hétig nem lehetett beszélni Jehovval: az íróasztal alatt hasalt és átkozódott.
Megátkozta Luciferenkót a kisajátított almafájával. És azt is, aki rá mer nézni.
– Jehov Jehovics – állított be akkor Gábriel Kerubovics az irodába –, lásd be, hogy hibát követtél el!
Jehov nem látta be.
– Az a te hibád – mondta Gábriel Kerubovics –, hogy Istennek képzeled magadat.
Jehov csudálkozva nézett föl.
– Miért, tán nem vagyok az? – kérdezte a szervezőtől.
Gábriel Kerubovicsot elöntötte a méreg. Hóna alá kapta kozák kardját, és elrohant. Már-már arra gondolt: visszamegy levélkézbesítőnek Arhangelszkbe.
– Adam Adamovics – nyitott be a paraszthoz –, nehogy almát merj szedni Luciferenkótól, mert határozatot hoztunk ellene!
– Ha határozatot hoztál, vidd is el – felelte Adam Adamovics kesernyésen.
Nem szerette Kerubovicsot: sült parasztnak tartotta.
Adam Adamovics nem figyelt föl eddig a volt alhadnagy fájára, a szervező szavai azonban gondolkodóba ejtették.
A felesége, Evna is kérlelte:
– Hozz almát, galambocskám.
Nemsokára megjelent a volt alhadnagy is, aki fölényes modorával néha teljességgel hatalmába kerítette a kozákot.
– Szedjetek nyugodtan, rigócskáim – mondta fölényesen.
Az elvi kérdésekben járatlan paraszt nemsokára fönt ült a fa tetején, noha tudott a vezetőség almaszedés elleni határozatáról. Így lett Luciferenko eszközévé…
Gábriel Kerubovics meghasonlott szívvel ballagott, amikor Jehov Jehovics utolérte.
– Siessünk – mondta a szovhoz vezetője –, mert fél négyre hívtuk össze az embereket.
Gábriel Kerubovics veres volt a méregtől. Tudta, hogy már öt óra van.
De az emberek türelmesen vártak.
Adamov lehajtott fejjel állt, felesége riadtan bámult.
Gábriel Kerubovics megköszörülte a torkát. A nyaka lila volt a méregtől.
– A vezetőség határozata értelmében takarodjatok innen – mondta rekedten.
Jehov bólintott.
– Arcotok verejtékével – nyögte, és nagyot nyelt.
Jehov sajnálta a két embert. Tulajdonképpen szerette az embereket. Mindent az emberekért teremtett.
– Dolgozzatok – mondta a felelős. És elfordult. A nagy darab Isten teljességgel megtört.
Gábriel Kerubovics ekkor zokogni kezdett, majd kivonta kozák kardját.
– Takarodjatok, galambocskáim! – kiáltott a két megijedt emberre. A két ember távozása után Gábriel Kerubovics és Jehov Jehovics zokogva egymás nyakába borult.
– Luciferenkóról elfeledkeztünk… – szólalt meg Jehov. – Pedig az ő keze lehetett a dologban…
Gábriel Kerubovics sírva a sztyeppre mutatott.
Egy fehér pontocska vágtatott a látóhatár szélén, aztán eltűnt.
– Ő volt – suttogta. – Elmenekült…
Jehov pedig hallgatott, vigasztalhatatlanul.
Egy hatvanéves hazai magyar író: A fémlemezvágók megmutatják
Az üzem kertje kész paradicsom volt.
A fémlemezvágó részleg ablaka erre a paradicsomra nyílott, és ha valaki kinézett az ablakon szombat délután, furcsa jelenetnek lehetett tanúja.
Ádám, a fölkészületlen segédmunkás a paradicsom egyik almafája alatt állott, és a közös gyümölcsöket lopkodta egy kosárba.
A jelenségre Arhangelescu elvtárs figyelt föl, és miután fölfigyelt, fölhívta az Öregisten figyelmét is a fegyelmezetlenségre: figyelmeztette Öregisten szaktársát.
Az Öregisten volt a fémlemezvágók mestere, régi harcos, aki volt Konstancában is, Brăilában is, de még a fővárosban is megfordult.
– Hadd lássuk – mondta az Öregisten –, mi célt szolgálnak ezen lopott almák?
És úgy tettek.
Ádám a lopott almákkal – mit sem sejtve – hazaállított. Itt Éva, a teljességgel visszamaradt nő fogadta, hogy a gyümölcsöket eltegye télire.
De arról maga Ádám se tudott, hogy gróf Lucifer, a munkásház új „albérlője” kívánságára történik mindez. Mindezt csak a fémlemezvágók tudták.
Éva megpucolta az almákat, és elküldötte Ádámot két kiló cukorért, mire Ádám elment. Ekkor a „gróf” bejelentette, hogy hat üveg almakompótra van szüksége, mert rövidesen Kalarábiába utazik, ahol nincs alma. Innen kívánja megakadályozni a fémlemezek szakszerű vágását.
Ebben a pillanatban kicsapódott az ajtó, és beléptek a fémlemezvágók.
– Mész te a pokolba – üvöltötte az Öregisten –, nem pedig Kalarábiába…
„Gróf” Lucifer rémülten hátrált.
És akkor lépett be Ádám a kockacukorral.
– Ha még egyszer az üzem kertjébe dugod a pofádat, bottal verünk ki – kiáltott Arhangelescu elvtárs Ádámra. – A tolvaj úristenit!
Az Öregisten is föl volt dúlva.
– Az isteneteket – kiáltotta –, dolgozzatok. Mert a fémlemezvágók ezt mutatják nektek…S evvel Ádám és Éva kivehette a munkakönyvét.
Egy negyvenéves író: Almanemesítők
Egy borostás állú férfi telepedett az asztalom mellé, és elkérte a csikkemet.
Azután megitta a konyakomat, és bemutatkozott.
– Ádám vagyok – mondta.
Majd beszélni kezdett.
Ebből lassan kikerekedett a szerencsétlen agrármérnök története.
Ádám elsőnek végezte el a mezőgazdaságit, és egy gyümölcsöskertben lett növénynemesítő. Rövidesen megnősült, egy Éva nevű kertészleányt vett feleségül.
Főként a közös szenvedély hozta őket össze: mindketten almanemesítéssel foglalkoztak. Hosszú és fáradságos munkával aranypármenből és kökényből sikerült nekik kitenyészteni egy különleges almafajtát. De vigyáztak minden gyümölcsre, mert tovább akarták folytatni a kísérletet. Ezért a két agronómus az almaszedést tilosnak nyilvánította…
A kertészet igazgatója azonban úgy viselkedett, mint egy öregisten.
– Majd megmutatom én nektek, hogy mi a tilos és mi nem – üvöltötte.
És az igazgató szavának is állt… Csórni kezdte az almákat, hogy tönkretegye a fiatalok kísérletét…
Ádám ekkor őrséget szervezett, ott rostokolt a fa alatt. De az öregisten odalopakodott, megrázta a fát. S mikor Ádám tátott szájjal fölnézett, hogy mi történik, egy alma a szájába esett…
Ekkor az öregisten előugrott, és gúnyosan azt mondta:
– Most már tudjuk, ki lopja az almát…
Ádám rengeteg beadványt készített, ahol leírta a történteket.
Egyedül egy Lucifer nevű ellenőr mutatott megértést, őt azonban az öregisten egyszerűen a pokolba küldte.
Ádámot és Évát helytállásukért, lelkességükért kitették a kertből…
Most közönséges agronómusok: búzát meg kukoricát kell termeszteniük, arcuk verejtékével.
Sóhajtva öleltem meg a bátor embert, aki ennyit szenvedett az újításáért.
Rövid elbeszélésemet avval zárom: az aranypármenből és kökényből kitenyésztett alma vajon meddig fog vándorolni a bürokrácia útvesztőjében?
Egy húszéves író: Bill és Evelyn
Ádám vagyok, de a barátaim Billnek neveznek.
Így nevez Éva is. Azt mondta a múltkor:
– Bill, ha nem teszel valami nevezeteset, akkor pá, mert halálian unlak…
Ezt mondta Evelyn – ugyanis a haveremmel, Luckyferryvel, így hívjuk a nőt. Luckyferry nem figyelt oda, mert megivott egy liter slibovicát, azután kiment csillagot rúgni.
Pedig nekem Evelyn a végzetem, és ezt megmondtam az öregemnek, Joe-nak is.
Az öregemet két hétig nem láttam, azt hiszem, elbújt előlem a sifonba.
Tegnap én is bementem a sifonba, mert kerestem Joe-t, de nem volt bent – úgy látszik, kiment valamiért. Vártam egy darabig, elszíttam egy fél csomag Litoralt, de az öreg nem jött elő.
Akkor hajnali négykor becsengettem Evelynhez, mert féltékeny voltam.
Azt képzeltem, nála van Luckyferry, és majd megőrültem.
Evelyn beengedett, és a haverem csakugyan nála volt. Én úgy tettem, mintha az öregemet keresném.
– Van valami almája az öregednek – szól Lucky –, azt el kellene hozzad…
Evelyn is azt mondta:
– Ha nem rámolod ide az almát, kiütöm a zápfogadat…
Egyébként az öregemnek csakugyan volt egy gipszalmája, és tele volt pénzzel. De ezt tilos volt leszedni a sifon tetejéről.
– Elhozom, Evelyn – mondtam –, de rúgd ki rögtön Luckyt.
Evelyn erre kirúgta Luckyt.
Annyira értettük egymást, hogy nem is volt szükség fölfogható kifejezésekre.
Ekkor elhatároztam: végrehajtom a nagy tettet, elhozom a gipszalmát.
Hazaszaladtam, leszedtem az almát, és rohantam vissza.
Sajnos, az öreg kijött a sifonból, és utánam vágtatott.
Amikor visszatértem, megint ott volt Lucky, de úgy tettem, mintha nem venném észre. Széttörtük a perselyt: nyolcvanhat lej volt benne.
Akkor ugrott be az öregem, hajnali ötkor.
– Nem tudtad, hogy tilos az almát leszedni? – kérdezte vészjóslón.
– De tudtam – mondtam. – Viszont Evelyn a végzetem…
Erre az öreg kitagadott.
Luckyferryt sátánnak titulálta, nekem pedig azt mondta: ezután arcom verejtékével keressek munkát, slibovicát és nőket.
Azután elment az öregem.
Most itt ülök. És keresek.
