Bármekkora megtiszteltetés – érje bár még életében, vagy tapasztalja már csupán az
örök poénvadász-mezőkről visszapillantva –, a paródiaíró nem egyértelműen boldog, ha
összegyűjtött irodalmi torzképeit félezer oldalas kötetben teszik közzé. A paródia nem
palackos fogyasztásra párolódik. Nem felhörpinteni kell, mert akár a armadik−negyedik
kortynál csömört okozhat. Kupicánként, sőt szinte cseppenként tanácsos ízlelgetni, hogy
jól kiadja a zamatát. Karinthy Frigyes 1912−es Így írtok ti című kicsiny könyve jelentékenyebb, mint a hasonló című (bármily színvonalas személyiség−, jelenség− és stílusparódiákat tartalmazó) utókori halmaz, sőt: az ő Így írtok ti bizonyos írásai jobbak, mint a komplikáció egésze. Sőt−sőt: az egyes gunyorkák némely passzusai frappánsabbak és ma is elevenebbek, mint ától cettig esetleg nem is ismert foglalatuk.
Bajor Andor Ütünkjével egy kissé más a helyzet. Ez az 1956 és 1982 között, azaz ne−
gyedszázadon át keletkezett paródiasor változásai és interferenciái ellenére kompakt
egység. Üdvözlendő tehát, hogy a kolozsvári Gloria Kiadó az 1927 és 1991 közt élt Bajor
Válogatott munkáinak sorozatában a harmadik évezred pirkadó tudatába lebegtette, ami a 20. század alkonyán igyekezett nevetést fakasztani a magyar irodalom erdélyi zónájában. (A lebegtetés úgy is értendő, hogy az Ütünk című – dinamikus fekete−fehér−pirosba öltöztetett – antológia copyrightja 2000−es, utószava, Dávid Gyula tollából, 2001. május 10−én fogant, megvásárolni pedig, nem kis utánjárással, és csak egy sérült példányt, 2002-ben sikerült.)
Mi is volt az Ütünk? A Forrás 2002. júliusi−augusztusi, kettős „hiány-számának” szó−
tárában Kántor Lajos olyan irodalomtörténészi precizitással karakterizálta (mint fájdalmas hiátust), hogy talán nem is hinnénk: ő maga, Kántor is ott virít Bajor derű-palettáján. Íme a „szótári” meghatározás: Ütünk – „Szilveszteri Utunk-oldalak, eredetileg Bajor Andor ››szerkesztésében‹‹, kitűnő karikatúrákkal kísérve. Bajor – az erdélyi magyar irodalom Karinthyja (bár ő, mármint Bajor, érthetően nem szerette ezt a minősítést) – kiváló stílusérzékű prózaíró (s ha kellett: költő) volt, a cenzúra megengedte lehetőségeket kihasználva, a falakat tágítani próbálva írta a maga mélységesen humanista szövegeit, egyúttal pedig alighanem a legjobb kritikáját adva az erdélyi (romániai) magyar irodalomnak. Bajor lényegláttató humora azóta is igazi hiánycikk – azt gondolom, nem csupán a mi régiónkon belül”.
Ha a „legjobb kritika” értékelést a kellő áttételességgel fogjuk fel (hiszen például Sütő
Andrásról, Kányádi Sándorról, Lászlóffy Aladárról mégsem Bajor írta a legtalálóbb bírálatokat, s többek között róluk Bajor távozása, 1991 után is írtak fontosat, éppenséggel maga Kántor is), akkor helyben vagyunk, s az Ütünk jellegét, becsét lényegében tisztán látjuk.
Annyit tehetünk hozzá, hogy az Utunk című kolozsvári irodalmi, művészeti és kritikai hetilap 1946−tól működött – eleinte szerkesztőként Gaál Gábor emblematizálta –, s
1989-ben adta át a helyét a Helikonnak. Irányultságát, színvonalát (s annak változásait),
munkatársainak névsorát, 1968 után majdnem két tucat évkönyv közreadásában is megnyilvánuló szellemi erejét nem itt kell taglalni.
Bajor erre az Utunkra találta ki az Ütünket (ahogy 1912−ben – Karinthy sikerétől reménytelen versengésre ösztönözve – Lovászy Károly az Ugat című, folyóiratimitáló füzetben parodizálta a Nyugatot). Előfordult, hogy kihagyott éveket, de máskor duplázott, januárban nyitva a literátus farsangot (az Ütünk-kiadás naptárja is belebolondult kicsit ebbe a zsongásba: kétszer írja 1976 januárját). Dávid Gyula tájékoztat arról, miféle állandóságok és miféle „lazaságok” kísérték Bajor főleg szilveszteri Utunk−Ütünk jelentkezéseit, s hogy a sajtótermék beszédes tipográfiáját, karikatúráit – alkalmanként magukat a szövegeket – miként lehetett rekonstruálni a könyv oldalain. „Az életmű hullámzásának külső és belső okait” Bajor eljövendő életrajzírója tárhatja majd fel – reménykedik az utószó. Ez a feltárás egy másik kérdés válaszához is elvezethet. Kvári Sinkó Zoltán – ő is érintett a könyvben – Bajor Andor, a következményeket viselő író című bevezetője (az „izgalommal teli élet”-ben sejtve a feleletet) így üti le az alaphangot: „Hogy volt képes erre a pályára menni? Ugyan miért választotta ezt a lehetetlen hivatást, amely nem babérokat, csak keserveket terem. Miért lesz valaki szatíraíró, amikor ezer más lehetőség kínálkozik számára…? Ráadásul magyar szatirikus Romániában, ráadásul az évtizedekig vörös diktatúrában tobzódó Romániában…”
Az alkotáslélektani és a történelmi háttér ezen általánosságait valóban csak az oeuvre-
ben elmélyülő szakember értelmezheti, árnyalhatja. Az Ütünk olvasója számára a nagy
szabású paródiatömb részben kiválik abból a közegből, amelyben létrejött. Jelen sorok
írója még az ábécét sem ismerte akkor, amikor Bajor az első paródiáinak nekiült (mármint az Ütünk-paródiáknak, melyeknek egy részét szellemes című humoros köteteibe is felvette. Paródiát, szatírát természetesen nem esztendőnként egyszer vagy kétszer vetett papírra, és az Utunkon kívül más célpontjai is akadtak, illetve nem pusztán e lap szerzőgárdájára koncentrált).
Még a szerkesztőség egykori dolgozói, vagy a baráti szem− és fültanúk sem feltétlenül tudhatják kinyomozni, emlékeikből visszaidézni, egy−egy személyesebb tréfa, kétségtelenül alkalmi vicc, elillant eseményekre, szerveződésekre való célzás mit takarhat, érdemes volt-e lejegyezni. Az Ütünk szatirikus ereje abból is kitűnik, hogy a napi aktualitások kifakulása ellenére a gúnykép megmaradt (irodalom)történetinek: lenyomata egy olyan intellektuális és nyelvi világnak, amelyen belül az Utunk csak
a mag.
Korántsem a politikai szatíra valamely merész válfaja az, melyet Bajor művelt. Helyenként lehet ugyan a sorok között olvasni, de a parodista szavaival nem forgatta fel a gogoli módon elgyehennásult államrendet – viszont 1965 decemberi közlését az Ütünk munkatársa a Pokolban fikció köré szervezte: a 700 éves Dante nyomában rótta a bugyrok köreit. A Pokolban… – aligha az Isteni színjáték juthatott először eszébe annak, aki a máris egy hétköznapibb szófordulattal is nevettető Munkatársunkat elküldik a Pokolba sorainál Bajor mellé szegődött. (Sajnos, ez nem tartozik a leginvenciózusabb tematikus paródiaciklusok közé. Némi csípkelődés után a szerkesztőség itt-ott néven nevezett tagjaira nem fordít figyelmet, s az ostorozó, publicisztikai Ady-hangot próbálja hallatni a sajátságos „társasutazás” alkalmával: A rüh-Hősök stb. A Gogolnak tulajdonított „fantasztikus realizmus”, általában az orosz irodalom szatirikus hagyománya feszül az inkább szaggatott sci−fi novellának, mint paródiának tételezhető textusban.)
Másutt – 1966 – vicc formájában mutatja magát a korkritika. Egy az év végi Ütünk
Hírek sorából: „Ismét megtalálták Homérosz egyik koponyáját. Kiváló beduin régészek a
Szaharában sírhalomra bukkantak, amelyet a sejk helyettese megvizsgált és parancsba
adta, hogy a sír Homérosznak, az arabok legnagyobb költőjének nyughelye”. Mindegy,
1966-ban ki volt a román sejk és ki a helyettese: e szösszenet a hatalmi szóval alakított
történelmi tudat, az elvakultan vagy cinikusan produkált hamis hagyomány kritikája.
Az már nem mindegy, 1979-ben ki a sejk. Kicsiny szívünk minden melegével… – Bajor
úgy indít, hogy a köszöntés annak legyen idézőjeles „glóriája”, akinek a fényképe (és egy
bölcs mondása) ezer és ezer nyomdatermék élén pompázott. A folytatás csavarja, hogy a köszöntés a mese hullámhosszain indázik, a mondatépítés és az íráskép így félre-, azaz épp célba viszi: „…köszöntjük az olvasó fiúkat, lányokat és dolgozókat, akiket meg akartunk lepni a gyermekév utolsó napjainak alkalmából. (…) Az a mértéktelen hála, amellyel a mindenkori meséket fogadjuk íróinktól, költőinktől, a jövő évben is munkál”. Árulkodó szószerkezet a „mérhetetlen hála”.
A személyi kultusz e stiláris maradványára (vagyis szinkron jelére) két frekventált szerző „meséje” következik (pedig Bajor nem feltétlenül kezdte Ütünkjeit perszonális magaspontokon): Sütő Andrásé és Székely Jánosé. Bajor Sütője a Bétellt Vilmos soraiban nem kevesebbet ír: „Az utcán kitették Geszler kalapját, s aki a kalapnak nem köszönt: azt bé az áristomba”. A kétséges valóság – a Tell Vilmos-tradíció egyik eleme, a köszöntető kalap motívuma – úgy válik paródia-mondattá, hogy egy betűt sem kell igazítani rajta… Ebből a rugaszkodásból érdemes olvasni a Székely kezére adott Nincs mese-vers két, a szabadsághiányt kényszerűen eltűrő olvasónak szelíden odamondogató szakaszát: „Hol vannak, mek-mek, a szabólegények? / Kik varrták-foltozták a kecskebőrt? / Én úgy hiszem, szövetkezetbe léptek / És szombat este nyakalják a sört. // Ami kicsi, abból közepes lett, / és közepessé lett közben a nagy, / a rossz javult, a javuló kifeslett / s Fajankó ekképp, olvasóm, te vagy”. Az értékek és arányok egyre fenyegetőbb felborulása – az a „nagy a kicsi, kicsi a nagy” lét- és korprobléma, amely Örkény István Tótékjában, a langaléta Tót úr és az alacsony őrnagy tragikomédiájában is
oly riasztó verbalitással jelenik meg – úgy képezi le (a humor nyelvén) az egyre élhetetlenebb, lakhatatlanabb társadalom rettegtető visszásságait, hogy egyben a (paródia) humor működésének egyik képletét is nyújtja.
Bajor évösszegzésként is ható szilveszteri (vagy beharangozásnak tetsző újévi) paródiáit nemigen startoltatta a politikum közeléből, s csak a fenti mértékben vitte a politikum
közelébe. Nyilván sok fejtörést okozhatott számára főként a kiélezettebb esztendők parodikus „tálalása”. Aki a romániai magyar irodalom közegében – egyáltalán: Erdélyben, vagy akár: Magyarországon – élt 1956-ban, min nevethetett ettől az évtől búcsúzva? Vagy min kacaghatott 1957 végén? Min 1958 júniusa után hat hónappal? Bajor Ütünkjének ez a három esztendő a rajtja. 1956-ban Beszámoló a világirodalom fejlődéséről címmel ad közéleti és morális értelemben intakt – áthallásokat a mával nem éreztető – körképet. Szemléjében Gogolt és a nagy orosz írókat kitüntetetten említi; ebben aligha lehet valamiféle közvetett szovjetellenességet, elítélő „orosz célzást” látni. Az Ütünk-hang, az Ütünk-jelleg még nem is forrott ki. 1957−ben A nevetés nehéz, de magasztos föladata cím talán a históriai szituáltságra, valamint a gyógyító nevetésre utal. Ha akadna is benne ilyesfajta rejtett – a magyar forradalommal szolidáris – főgondolat, az immár telivér személyiség-paródiák (Deák Tamás, Székely János, Veress Dániel és mások kifigurázása, Kapufélfássy Alfa, Kétvízközi Kázmér, Czirinyáki Mór megteremtése) másfelé siklatják a figyelmet. Az utóbbi három névben a 19. század második feléből örökölt élclapi paródia szimbolikusan állandósuló reprezentatív alakjai élnek tovább, a köréjük szőtt bekezdésekben pedig az a modor, amely a Karinthy előtti magyar paródia sajátja. Viszont a Deák−nyíl (Olaf Bornom Mormog – európai szemmel) már az Így írtok ti hagyományán nyugszik.
1958−ban Bajor szilveszterre sietve elhagyta a megőszült földet. Itt az űrkorszak, a Lajka kutyával az ég fölé repített Szputnyik-2 tavaly óta mindennapos szóbeszéd tárgya, pályára állt az első amerikai mesterséges hold, „percek” kérdése az ember űrutazása – jöhet az Íróink a Holdban. Ez a ciklus a szerény számú önemlítések egyikének fészke. „Huszár Sándor szombatonként kijár a Holdba, és anyagot gyűjt. Kányádi Sándor Kapcaszárítás a Holdban címmel rövidesen verseskötetet jelentet meg. Hír szerint szatírakötet is készül, A Hold megint elfogyott címmel, Bajor Andor, a tehetséges fiatal szatíraíró tollából” – írja Bajor Andor, „az Ütünk igazgató-főszerkesztője, a Holdsugár levelező tagja stb., stb.”. Ebben a sorozatban még Asztalos Istvánnak, Kiss Jenőnek, Szemlér Ferencnek, Mikó Ervinnek, Majtényi Eriknek, ifj. Xántus Jánosnak, Bodor Pálnak, Létay Lajosnak, Márkos Andrásnak jut ki. Bajor kedvelt, blazírt témái közül – Szemlér versében: Holdon, 1978 – a partikularitás tűnik ki, bár az utópikus keretek között ezt a szülőföld szereteteként is lehet olvasni: „A csúcsra mentem és lenéztem, / Ösmerős volt a táj egészen. / Olyannak tűnt a golyhó bolygó, / Mint házak nélkül Barcarozsnyó”.
Majdnem mindig van Bajor tarsolyában olyan ötlet, amelyből kitelik az Ütünk-anyag.
Egyik-másik tárgyát (az űrhajózást is) szívesen vissza−visszacsempészi. Minden alkalmat
kihasznál az önreflexivitásra: az Ütünk megünnepli fennállásának kerek és nem kerek évfordulóit. Ezzel a módszerrel megkettőződik az Utunk reflexiója. (Ne feledjük, az Ütünk nem kizárólag Utunk-paródia. Az Utunk az a fa, amely az Ütünk fagyöngyét élteti, ám az „élősködő” paródiaműfaj gömbje a romániai magyar irodalom egészének erdeje fölött díszeleg. Még akkor is, ha Bajor karikaturizáló kedve a vélhetőnél szűkebb körre terjedt ki – névsorát persze épp az Utunk szerzői és szerkesztői névsora szabályozta elsőrendűen –, és ahogy telt az idő, a nagy öregek és a saját nemzedéke mellé felnövő−feljövő fiatalabbakra csak alkalomszerűen permetezett jókedvéből.)
Akár szemelgetve, akár egyhuzamban fogadjuk be a paródiakorpuszt, nem igazolódik
a mechanikus kijelentés, hogy Bajor az erdélyi Karinthy lett volna. Nem vitás, az Ütünk
szisztematikussága, a sorozatoló jelleg, az írások kontextusba állítása hasonlít – nem Karinthyra, hanem az Így írtok ti alapkötetének struktúrájára, illetve az Így írtok ti-vállalkozás kilombosodására.
Bajor Andor azonban Karinthy Frigyesnél csöndesültebb, mondhatni familiárisabb, háztájibb szatirikus. Jobban hasonlít orientáltsága és tónusa a szinte mindig debreceni szerzők, jelenségek, irodalmi anomáliák ellen forduló Tóth Árpád szemüveg-csillantó attakjaira (kár, hogy Tóth jelentékeny számú paródiaverséről alig-alig veszünk tudomást). A parodista Karinthy könnyedsége, szállóigeszerűen önállósuló sorokat termő humor-pontossága is csupán vágykép lehetett Bajor számára – de
hát melyik, a paródiát rendszeresen művelő újabb torzképrajzolónak nem…? (Az elmúlt
négy-öt évtized magyar paródiakincsének legékesebb darabjai – talán Timár György és
Bárány Tamás törekvéseit nem számítva – valószínűleg a műformával csak alkalmilag
foglalkozó alkotók műhelyében csiszolódtak. Így a parodistaként is nagyra becsült Orbán Ottónál, a nem parodistaként, mégis rabelais-i tréfamesterként kezelt, karneváli Határ Győzőnél, a parodistának egyáltalán nem tekintett, noha a Homállynoky Szaniszló-versekkel a paródiát is megsuhintó Kálnoky Lászlónál.)
A karinthkaturista Bajor erényei számosak. Remekül ért a valóságos és a kitalált tulajdonnevek csűréséhez-csavarásához. A neveket személyként fogja fel, jellemzi őket, és jellemez velük. A humorforrások egyike sem ismeretlen előtte. A népi és az aszfalthumor kiapadhatatlan kútjaira éppúgy rájár, mint a képszerű nyelv egyedibb tájékozódást követelő bugyorgóira. Az ironikus kis- és nagyszerkezetek legtöbbje kedvére van. Szóvicc, mondatpoén, „egyperces”-szerű szöveg, műrészlet-paródia, skicc és gyúnyrajz, pastiche, persziflázs, rövidtörténetes kidolgozású kisszatíra egyként helyet kapott az Ütünk folyamában, melynek egésze jellegzetesen társasági és sajtóhumor: gegjeinek értése és élvezete feltételezi mind a romániai magyar irodalmi életben, mind a nyomtatott irodalom berkeiben való szolid tájékozottságot.
Az Ütünk intézménynek számított az erdélyi literatúrában, egyben maga is intézmények között, az intézményességtől serkentve és szorongatva formálódott.
Említsünk egyet Bajor mesterfogásai közül, amely jelentős paródiaíróink sorában csak
nála van meg. Biztos érzékkel tapint rá a meg-nem-írás, a megíratlanság problémáira. Kiszimatolja a meg nem kezdett, a befejezni nem tudott, a befejezhetetlen és befejezésre nem érdemes műveket. A magáéit is. Vagyis átlátja a megírás és meg-nem-írás más−más tragikomikumát. Szilágyi Domokos és Palocsay Zsigmond egymás mellé tördelt torzóit (Berzsenyi Dániel búcsúja a modern költőktől – A modern költők búcsúja Berzsenyi Dánieltől) ekként hozza közös nevezőre az 1968-as „munkahimnusz” összeállításban („Sohasem felejtkezünk meg tennivalóinkról, melyeket az olvasók is joggal elvárnak tőlünk”: finom grammatikai zavarral forgatva ki a félmondat értelmét): „A két verset azért nem írták meg, mert Whitman is elfelejtette megírni” (az epigonizmus mint az írók ipiapacsa jut itt mulatságos szerephez).
Aki – akárcsak Bajor is – üzemszerűen benne él az ún. irodalmi létmódban, konfliktusok, konfrontálódások történeteként is regisztrálhatja munkás-mókás mindennapjait. Bajor Andor is szívesen ugratja össze azokat, akik hajlamosak voltak párbajozni, vagy ténykedésük valamilyen módon kontrakarikírozta egymást. Ennek változatos példái találhatók az 1965 januári Pronosport-tippek zöngéiben: „Szőcs István – Sütő András (pankráció): X; Lászlóffy Csaba – Apollinaire (magasugrás): 2; (…) Csehi Gyula – Csehi Gyula (birkózás): 1; Utunk A.C. – Ütünk A.C. (humor): 1; Kritika – Kántor Lajos (vívás, visszavágó): 1; Huszár Sándor – Irodalmi portrék (műkésdobálás): 1”.
Vörösmarty Mihály hangja vagy Tristan Tzara hangja: a gyakorlott irodalmi humorista mindkettőt könnyedén utánozza, mint ahogy szinte bárki mást is. Nem az utánzás a
próba, hanem meginvitálni őket a jelenbe. Vörösmartyt (1959−ben) így: „Szivattyúk szí−
nak és az őrölő / mint őrült téboly sárkánymagzata, / az ártatlan kis murkot fölragadván, / ennen likán azt átalpréseli, / hol vasnak öble kondérlik elő / és fortyogón fő a léhzamat…” (Gondolatok egy konzervgyárban).
Az igazi gyönyörűség azonban a legközelebbi pályatársakat felpiszkálni, a karikatúra eszközeivel őket és műveiket megjeleníteni. Az említések, vonatkozások száma sem hagy kétséget, kik a kedvenc kipécézettek. Mindenekelőtt: Balogh Edgár. Akinek fő közírói vonása a „mesélés”, illetve a mesélés végeérhetetlensége. (Nincs egyedül. 1968-as álhír: „Balogh Edgár és Bodor Pál figyelemreméltó, magas színvonalú elvi eszmecserét folytatott a könyvkiadás kérdéseiről, és elfelejtették abbahagyni”.) A speciális Balogh-szótár mindig ott áll Bajor keze ügyében. 1976. január: „Mi sem jellemzőbb Csokonai és annyi más, néphez hű költő látásélezettségére, hogy rianáskor jéghegynek tekintette a jégpusztát, a jégtáblabírók tájiságát is!” (látásélezettség! tájiság!). 1982. január: „Szerelmetes Fiam! Abban a tudatvalóságban, amely létegzisztenciánk benső fölépítését és további fölépülését jellemzi, társadalmi közgondolkozásunk egy olyan irodalomesztétikai almásréteshez hasonlít, ahonnétról már csak az aszaltszilvaíz érzékelése hiányzatos” (a tudatvalóságtól a hiányzatosig! – minden!). De pompás
az 1964−es tokiói olimpia inspirálta 1965. januári olimpiai kaleidoszkóp Baloghjának
utóbb néptribuni aggodalmakba átcsapó fontoskodása is: „A Mexikó City−i olimpia előkészítő bizottságához levél érkezett Balogh Edgár aláírásával. A jeles közéleti személyiség az alábbi kérdéseket intézte a bizottsághoz: 1. Igaz−e, hogy ott tartják a következő olimpiát? 2. Mi az olimpia? 3. Hol van Mexikó City? 4. Miért nem tartanak Mexikó Cityt néha Kolozsváron is? 5. Hogyan lehet erre előfizetni, és aki előfizet, annak kötelező−e a rúdugrás? 6. Akik az Olimpiai Lángot viszik, azok tudják−e, hogy Láng Gusztáv egyébként kitűnő cikkeket szokott publikálni?…”
A Beke György−paródiák legjobbja (1976. január – a kettőből az egyik) az Egy nap a
kukulácokkal: ahogy a bajszos „száguldó riporter” álmélkodik a „Kukulác bátyám”−ok láttán, a keveréknyelv hallatán! Az érzékeny Székely János simogató versparódiákat kap.
1975-ben a Perzselt fülek címűt a Teremtő szerénység disznótor-víziójában, „A lét: mozog. / És gyanítottuk ezt” kezdéssel. Székely ekkor már, sokszor hangoztatott állítása szerint, nem írt verset. Úgymond „ifjúsága bűnét”, a költészetet az Egy láda agyag gyűjteményével 1973−ban lezárta (az utolsó költemény 1970−es). Bajor talán az álláspont revideálására, újabb versekre is biztatott, amikor a nem verselő verselőt figurázta ki. (Székelytől aztán fennmaradt és megjelent kilenc 1970 utáni lírai mű.) Fodor Sándort, a fiatal írót már az 1957-es karikatúra jellemző beszédstátusában: öregurasságában engedi szóhoz. Bodor Pál a kötet különböző helyein, különböző esztendőkben mond – Bajor tolmácsolásában – bődületes evidenciákat. Kányádi Sándor rettenthetetlenül őrzi a nép ajkát és Petőfiék Sándorának testamentumát, de modern módin: „Cserefához / Szellő kaptat, / Törzse körül / Tündér caplat. // Csóka ütött / Az ágára, / Ága való / Járomfának. // A mindenségben naprendszerek csürdöngölőznek” (ez az 1976−os Kányádi). Lászlóffy Aladár és Bálint Tibor párban cimborálnak, és mindkettő szívesen kiütné a nyeregből a parodista Bajort, lévén ők a paródiában (is) jobbak. A Sütő András-gunyorkák legjobbja is fele valaminek. Sütő „Zoltán bácsi” születésnapját hozsannázza, aki válaszában tisztázza: „Andrisom”-nak ő tulajdonképpen az édes keresztapja. A felindult szöveg („Olyan forróságot érzek tagjaimban, mint amikor kedves és szeretett barátomnak, Fedor Dosztojevszkijnek írtam…”) a címében is hord egy Franyó Zoltán-fricskát: Sütő Andráshoz melegen. Farkas Árpádék nemzedéke már nemigen kap bebocsáttatást, bár 1975−ből jó Kocsis István- és Király ászló-paródia olvasható, s ha nagyon keresünk, egyszer csak találunk Balla Zsófiát (1977), sőt még Cselényi Bélát is (1982. január).
Az 1982. januári, termetes összeállítás az Ütünk megindulását és huszonöt küzdelmes
évét reanimálva már mintha a búcsú kezdete lett volna. S valóban, 1982 decemberében – Olvassunk utószavakat – prológusok, összegzések következtek. Utószó a gyermekmesékhez, Utószó a filozófiához, Utószó a világirodalomhoz, Utószó Európához (és töltelékként: A szerkesztőség tavalyi szóvicclexikona: szomorúan vékony, lapos szószedet).
Az utolsó, az 1984-es ciklus pedig nagyjából úgy készült, mint az 1956-os legelső. Elhúzódott a kulcsra járó óramű-derű ketyegésébe, mást, érdektelenebbet tiktakolt, mint a java évek. Az Ütünk befejezte önmagát. (Ha ennek külső okai is voltak, és nyilván voltak, tárja fel a Dávid Gyula által indokoltan sorompóba szólított életrajzíró.)
Az Ütünk-kötet korhűségét az eredeti Utunk-illusztrációk gazdag sora is biztosítja:
Árkossy István, Artz Helmuth, a tréfálózás centrumába is belerántott Benczédi Sándor,
Cseh Gusztáv, Deák Ferenc és Surány Erzsébet munkái (melyeket általában a szakíróként játékos pellengérre állított Banner Zoltán hangolt össze egykor). Mindnyájan másként igazodtak Bajor nyomába. Mai szemmel a 431. oldal Szilágyi István-gúnyrajza a legfrissebb.
Vigyázz a tisztaságra – hirdeti az egyik rajzolat firkája. Igen. Legalább úgy, ahogy Bajor Andor óvta egy, a fehér színt mindig kerülő, „pettyegetett” műfaj tisztaságát.
Forrás: epa-oszk.hu
