Egy nizzai nagyáruház kirakatában meglepő fölirattal látták el a hintaszéket. „Ez a világ legrégibb nyugtatószere“ – hirdeti a szöveg.
Ennek a lírai gondolatnak egyetlen hibája, hogy a kereskedelem eredendő bűnében fogant. A reklámköltő valószínűleg rengeteget töprengett, amíg rájött, mivel keltheti föl a vásárlók figyelmét. Bár a hangulatkép a nyugalomról szól, be nem vallott célja a vevőközönség nyugtalanítása. Ez még természetesen nem baj: minden új költői meglátás nyugtalanító. De az idézett mű – ez a célratörő mini-ruhás költemény – a hintaszéket el is akarja adni. Az olvasó a vásárlás útján jut el a teljes megértéshez, a lélek gazdagodásához. Amikor is otthon beül az újonnan vásárolt hintaszékbe, és hintázni kezd. Tehát a világ legrégibb nyugtatószere beveszi a nyugtalan vásárlót.
Nem kétséges, hogy a szöveg a hintaszék karjaiba akarja taszítani az embert, az árufogyasztó emberiséget. Azután pedig magára hagyja.
Beszélhetnénk az írástudók kereskedelmi felelősségéről, sőt az írástudók hintaszék-árulásáról is. De ne ítéljünk, hogy ne ítéltessünk. Aki a szöveg hatására a hintázásban látja lelki háborgásainak megoldását, és nem lel nyugalmat, csak hintaszéket: az küzdjön meg egyénileg a korszak kérdéseivel.
Számunkra lényegesebb ennél, hogy a szöveg igaz.
A múlt század öregjei – a szelíd Béla Bácsik és jóságos Matild Nénik – valóban meglelték nyugalmukat a hintaszékben. Hátukat bársony párnával védték a léghuzattól, ettől a hajdani rémtől, amely a nyugodt nemzedékeket kínozta és tizedelte, mígnem ő maga is kirepült a gondatlanul kinyitott vagy betört ablakon.
A békés öregek pokrócba csavarták magukat derékig, és a puha takaró csak akkor csúszott a hintaszék talpai alá, ha pár percre elszundítottak megható olvasmányaik mellett. De előzőleg nyugodtan és szeretettel a földre csúsztatták könyveiket, így a megnyugtató történetek is ott aludtak a hintaszék tövében. Ezek a regények vagy költői beszélyek olyan hangtalanul értek földet, mint egy macska, és mindig nyitva estek le. Ügy huppantak a talpukra, hogy bármikor föl lehessen venni, és ott folytatni, ahol az olvasás abbamaradt.
Így szunyókáltak a jó és nyugodt öregek, álmukban békésen mosolyogtak is, amíg az új nemzedék szerető tisztelettel, lábujjhegyen járt körülöttük. Ők pedig a ringó-rengő székben fölidézhették gyermekségük nyugodt világát, a ringó-rengő bölcsőt.
Lehet, hogy mindez a hintaszék varázslata volt. A hintaszékben ülőket kétségtelenül jobban tisztelte és óvta a világ, mint a küszöbre telepedő, árokszélen pihenő, szemétdombok titkai közt olvasó aggastyánokat. Ezek nem is voltak különösen nyugodtak, talán azért, mert elfelejtettek hintaszéket vásárolni.
Én azonban úgy láttam, hogy a nyugodt öregek akkor is nyugodtak voltak, amikor nem ültek hintaszékben. Az imbolygó bútordarab nyugalma a szelíd öregektől eredt, ez volt megértésük és bölcsességük trónusa.
Ha a császár díszes székére ül, akkor a bútordarab császári trónussá válik. De ha egy asztalos elkészíti a szék hű másolatát és reá ül, akkor csak azt mondják: ejnye, de furcsa faragott széke van az asztalosnak. Nyilván senki se képzeli azt, hogy az asztalosból császár lett.
Valószínűleg ilyen lehet a hintaszék is. Nyugtató eszköz, amikor belé nyugodt emberek ülnek. De serkentő, ha örökké küzdő lélek próbálja megtalálni benne a helyét, és nyugtalanító a nem nyugvók számára.
Az a sejtésem ugyanis, hogy sorsdöntő kérdéseinket mindenhová magunkkal visszük. A holdba éppúgy, mint a hintaszékbe. Lehet örök dicsőség a hold meghódítása, és lehet nagyra hivatott bútordarab a hintaszék.
Mégis, máshol kell keresni az emberiség nyugalmát. Minden jel szerint a föld igazságos rendjében, a kor nehéz és nyugtalanító feladataiban. Tehát a holdon és a hintaszéken kívül. Szomorú és elgondolkoztató tünetnek tartom, hogy a lélek benső békéjét nem az eszményekből, nem a tiszta lelkiismerettől, hanem egy bútordarabtól eredeztetik.
Milyen világ lehet az, ahol inkább hisznek egy székben, mint a jövőben?
Nyugtalanító kérdés akkor is, ha elmélkedés közben hintázunk.
Természetesen ismerem a hintaszék gyakorlati hasznát, emberi kényelmét. A holmi a mi dolgos öregjeinket is megilleti. Akár a tisztelet és a lábujjhegyen járó figyelmességünk. Nem mintha ebből származna nyugalmuk. Hanem mert a jó lelkiismeret nyugalmához minden hozzáillik.
Megjelent A Hét II. évfolyama 21. számában, 1971. május 21-én.
