Alig ült el a Love story vihara, máris új könyv hozta lázba Amerikát: nyolc hónap leforgása alatt több mint egymillió példányt adtak el belőle. A 93 oldalas könyv csupán 40 oldalnyi szöveget tartalmaz, a többi 53 oldalon sirályokról készült felvételek láthatók.
A könyv címe Jonathan Livingstone Seagull, azaz Jonathan Livingstone Sirály, szerzője egy hányatott életű egykori hivatásos pilóta, Richard Bach. A cím után ítélve az amerikai olvasó azt hihetné, hogy a harmincas évek híres pilótájáról, Jonathan Livingstone-ról fog olvasni, ám a könyv nem egyéb, mint mese egy nagyratörő sirályról – Jonathanról, akinek az a vágya, hogy minél gyorsabban és biztonságosabban repüljön. Az édesanyja, persze, azt szeretné, hogy a csemetéje olyan legyen, mint a többi sirály és szidja is eleget – „egyél fiam, hogy erősödjél, csupa csont meg toll vagy” –, apja pedig mindegyre azt magyarázza, hogy az élet milyen nehéz.
De Jonathan nem tud lemondani álmáról, állandóan azon töri a fejét, hogyan tökéletesíthetné a repülését, sokat küszködik, de végül is arra a keserű megállapításra jut, hogy túl hosszúak a szárnyai. Néha már ott tart, hogy felhagy az egésszel: „Sirály vagyok, tehát korlátokat szabott nekem a természet. Ha gyors repülésre születtem volna, rövid szárnyaim lennének, mint a sasnak.” Így jön rá, hogy ha csak részben kitárt szárnyakkal repül, sokkal gyorsabban halad. Ettől fogva hihetetlen eredményeket ér el, a sirálycsapat tagjai azonban nem ismerik fel, nem méltányolják felfedezése hatalmas horderejét – és kiközösítik.
A magányra ítélt Jonathan ekkor teljesen a repülésnek szenteli magát. Néha két másik sirály is elkíséri útjain, és ilyenkor hármasban szállnak afelé, amiről Jonathan azt hiszi, hogy a mennyország. Jonathan ugyanis időközben megtanult sebesebben repülni, mint a gondolat, elég, ha gondol valamire, és már ott is van. De rövidesen azt is megtanulja, hogy nincs mennyország és halál sincs.
A lét – döbben rá Jonathan – nem egyéb, mint önmagunk szüntelen tökéletesítésének végtelen lehetősége. De miközben ő maga kitartó erőfeszítéssel a tudás egyre magasabb szféráiba emelkedik, váltig csodálkozik, hogy sirálytársai miért nem követik. Végül egyik társa elmagyarázza, hogy a sirályok legfőbb gondja a táplálkozás, és nem is akarnak tanulni semmit. „Így az elkövetkező világ is ugyanolyan lesz, mint a jelenlegi, amelyet már ismerünk.”
De Jonathan nem tud beletörődni a kudarcba. Úgy dönt, hogy visszatér társai közé és okosabb módszerrel próbálja felkelteni érdeklődésüket. Tanítványokat gyűjt mag a köré, és egyiknek, amelyiknek a szárnya nyomorék, Jonathan a következőket mondja: „Szabad vagy, hogy te magad, hogy igazán te magad légy, és semmi sem állhatja utadat. Ez a Nagy Sirály törvénye.” És a nyomorék sirály repül. A csapat azt hiszi, Jonathan a Nagy Sirály fia. Ez végleg távozásra készteti Jonathant. Utolsó tanítása: „Találd meg azt, amit a legjobban szeretsz, és aztán kövess el mindent, hogy azt tehesd.”
A mese ezzel véget ért. Lássuk a fogadtatást. Ezt a különös sirálybibliát egyesek Saint-Exupéry Kis Hercegéhez hasonlítják, mások viszont Kahlil Gibran Prófétájához. Ray Bradbury, a híres sci-fi író szerint, a könyv nem egyéb, mint nagy méretű Rorschah teszt. Egy Ypsilanti állambeli elvonóintézet betegei azt vallják, hogy a könyv gyógyulásra serkenti őket, míg egy amerikai püspök „gőgösnek” bélyegzi. A kritikusok véleménye megoszlik, egyesek szerint a könyv sci-fi, mások szerint hindu vallástan.
Tény az, hogy a könyv mindenkit foglalkoztat, és szédületes piaci sikere messze fölülmúlja nemcsak az Elfújta a szél, de a Love story sikerét is. Megjelentetése mégsem ment simán. A kéziratot több kiadó visszautasította, hogy aztán, mikor végül is McMillan kiadó gondozásában a közönség elé került, az eladott példányok száma rövid idő alatt heti 5 ezerről napi 60 ezerre emelkedjék.
Miért tetszik a J. L. Sirály? – teszi fel a kérdést a Time cikkírója. A válasz sokat elárul a mai Amerikáról is. Mert a könyv sikere mindenekelőtt azt tanúsítja, hogy az amerikaiaknak szükségük van a biztatásra, a hitet sugárzó egyszerű és meggyőző szavakra. Hiszen: „nem lehet huzamosabb ideig irónián és neosztoicizmuson megélni. Még akkor sem, ha az ember érzi, hogy a saját tökéletesedésébe vetett hit nem fér össze a józan ésszel”.
A JLS egy életfelfogás képlete, amelyben összefonódik Jung, az istenhit és a teofizika, és amely szerint az ember mint multidimenzionális lény határozható meg. Tehát az egyén nincs pusztulásra ítélve, ha sikerül tudata különböző rétegeit mozgósítania. Győzni tud minden felett, ha irányítja a gondolatait. S az eszmét leghívebben éppen a sirály testesíti meg, hiszen Jonathan szerint „a sirály a végtelen szabadság fogalma, a Nagy Sirályé; egész teste… maga az abszolút gondolat”.
Richard Bach így nyilatkozott Jonathanról: „Ő az a kicsiny tűz, amely mindannyiunkban lappang, és olyankor izzik fel, mikor a tökéletességet érezzük.” Sirályhoz illően magasröptű gondolatmenet, bár néhol olyan, mintha a Nagy Filozófus (hogy a mese szellemében szóljunk) kristálytiszta közhelyeket osztogatna.
Mindenesetre érdekes, és az ügyhöz szorosan hozzátartozik, hogy a szerző, ez az egykori pilóta, aki tucatnyi foglalkozással kísérletezett, és aki a spiritizmust is tanulmányozta, azt állítja, hogy ő csupán közvetítő szerepet játszott könyve megszületésében, amelynek szövegét 1959-ben egy ismeretlen „hang” sugallatára vetette papírra. De hiányzott a befejezés, ám minden erőfeszítése, hogy saját erejéből megírja, hiábavalónak bizonyult. Nyolc évig kellett várnia, míg a „hang” újra jelentkezett, s megszületett a mese befejezése.
A siker előtt azonban maga Bach is kissé hitetlenül áll, noha derűsen néz a jövő elé: „Úgy vélem, hogy 1975 áprilisáig a Földet két láb magasságban a JLS példányai fogják borítani.” És nem nézi tétlenül a sikert. Máris nekifogott a könyv megfilmesítésének. A madarak idomítására Ray Berwick-et kérték fel, aki Hitchcock Madarakjánál olyan sikeresen közreműködött. A film után pedig egy „Jonathan Nagylemez” következik. Ami a továbbiakat illeti? Erről Bach még nem határozott.
Megjelent A Hét III. évfolyama 52. számában, 1972. december 29-én.
