A Hét munkatársai – Huszár Sándor, Huszár Vilmos, Tabák László, Dankanits Ádám, Kovács András – Csáky Zoltán és Öllerer József eseményszámba menő csíki tévériportjáról
Húsz sort kaptam, hogy kifejtsem nézetemet az ankétnak kitűnő, újabb és szép fejlődést mutató Csáky produkciójáról. Kénytelen vagyok igazságtalan lenni, mert hosszan kellene dicsérnem a riporter-szerkesztőt és legalább olyan hosszan Öllerer Józsefet, ezt a ritka mesterét az operatőri szakmának. De – mondom – kénytelen vagyok ezen túlnézni, mert engem ebben a riportfilmben akarva vagy akaratlan, de kétségtelenül mélyen megbántottak. Folyvást arról volt szó, hogy én – lévén isten kegyelméből székely – bicskás vagyok, holott életemben még egy tyúknak sem vettem a vérét. Akkor tehát az a különös eset adódna elő, hogy nem vagyok székely? És ebben kell is legyen valami konjunktúra-igazság, hisz szolgálni városra szakadt és ma is tájszólásban beszélő szülőktől bár, de az úgymond kincses Kolozsváron láttam meg a napvilágot. Negyvenvalahány évig ez nem is volt problémám, csak az utóbbi pár évben idézték elő bennem ezt a különös skizofréniát. És most, már épp ideje volna tudnom, hogy – makfalvi nagyanyámmal szólva – mi az ántiisten vagyok, hogy a pokolvar vesse fel azokat az átkos múltbeli viszonyokat, ami miatt szép, büszke és, íme, bicskás székelyből kültelki magyarrá degenerálódtam.
De addig is, míg ezt megnyugtatóan magammal elintézem, volna egy megjegyzésem: az vagyok vagy sem, én a székely embereket legalább olyan nagyon szeretem, mint a nem székelyeket. És volna egy szeretetteljes kérésem minden múltbeli és jövőbeni ankét-készítőhöz, és egyéb érdeklődőhöz: ha van egy mód rá, az egyes emberek elmaradottságát, lelki szegénységét, alkoholmámorát és primitívségét ne tévesszék össze holmi székely jellemvonásokkal. Akkor se, ha ezek a tulajdonságok sajnálatos módon épp egy olyan megyében fordulnak elő tömegesen, amelyet döntő többségben székelyek laknak.
HUSZÁR SÁNDOR
A hétköznap megszokott tényei állásfoglalásra, a vélemények azonnali közlésére, általában fecsegésre adnak alkalmat. Amikor azonban a rendkívülivel kerülünk szembe, először ösztönszerűleg hallgatni fogunk. Talán a természet és a magatudatlan lélek megrendítő jelenségeit is csak így lehet méltóképpen befogadni. Jobb hallgatni, mint olcsó reflexiókban levezetni az élmény okozta feszültséget.
De végül mégiscsak beszélni kell.
Ami könnyebb lenne, megelégedhetnénk azzal, hogy az antropológus szenvtelenségével leltárba vegyük egy közösség tudatának totemisztikus kategóriáit. Azt a gyermeteg és zavaros etikát, amely szerint a személyiség megvalósításának legkézzelfoghatóbb módja az ellenséggel való leszámolás.
És ha a hétköznapok egyhangúságában még ellenség sem akad, akkor megteremti magának a testvérként szeretett barátban, vagy abban, aki józanságra inti.
Mint a földkerekség minden közössége, amely valaha katonáskodásra rendezkedett be, ez is kidolgozta magának a bátorság, a férfiasság, a derekasság, a helytállás erkölcstanát. Ideológusai egyszerű szimbólumokban foglalták össze ezeket az értékeket: tiszta, szikrázó havasok, sudár fenyők stb. Nincs okunk feltételezni, hogy a kép hamis. Legfeljebb nem teljes.
Csáky Zoltán felhívja a figyelmünket, hogy éppen az aggódásnak, a szeretetnek kell rávinnie bennünket a mítosz kiegészítésére – tehát feloldására. Legfőbb érdemének tartom, hogy megelégszik a kérdés felvetésével, és tartózkodik attól, hogy elhamarkodott következtetéseket vonjon le vagy hevenyészett javaslatokat tegyen olyan cselekedetekkel kapcsolatban, amelyeket talán nem is mérhetünk valamilyen racionális etika mércéjével.
HUSZÁR VILMOS
Leküzdeni a biztos sikerre törő mohóságot: gondolom ez a riporter felnőtt magatartásának legértékesebb bizonyítéka. Tobzódhatott volna a „szenzációs anyagban” (tizenhat halálos kimenetelű késelés akár egy kalandfilmsorozat hullaszükségletét is kielégíthetné). A bicskázások rekonstruálásával Csáky és Öllerer olyan közönségsikert arathatott volna, de olyat… Ehelyett megpróbálták szavakból és arcvonásokból kiolvasni azt a mentalitást, amelynek a légkörében időnként ennyire elmosódhatnak az emberi élet értékének a becslésére immár egyetemesen elfogadott mércék. És megláttatni a valódi okokat. Nem a legendává pumpált „virtussal” okolni az emberi tragédiákat. – Ditrón van kulturális élet, nincs gyilkosság és ivászat – mondja a főorvos.
Igaz. Az ingázó munkás elszakad a falutól, de még nem illeszkedik be a városi életbe – mondja egy felelősségérzetről tanúskodó felelős, aki intézményes intézkedéseket javasol. Mit tesznek a fiúk a maguk kultúréletének, civilizált életének a megszervezéséért? – kérdi a riporter, s a kamera, az arcvonásokat kutatva, fülsiketítővé erősíti a hallgatást.
Könnyű lenne azt mondani: teremtsünk olyan erkölcsi közhangulatot, amelyben nem a bicskázás a virtus, hanem a jóérzés diktálta erélyes közbelépés. Csakhogy a korlátolt (nemcsak részeg, hanem primitív) támadó mindig bicskával hadonászik, a jóérzésű ember viszont rendszerint csak emberséges érveket lobogtat. S ez a jelenet évezredek óta, más-más mértékben, szüntelenül ismétlődik.
TABÁK LÁSZLÓ
Az utóbbi időben jó néhányszor hívtam fel hétfő este a tévé magyar adásának szerkesztőségét, hogy egy-egy műsorszámhoz azon melegében gratuláljak. Ezen a héten nem jutott eszembe – annyira elfoglalt az élmény, a sok kérdőjel. S ez nem szemrehányás; a jó riport, ankét nemcsak megold, hanem új kérdéseket is felvet. Márpedig Csáky Zoltán ankétja nagyon jó volt. Igaz nemcsak az ő érdeme: keze alá dolgozott az interjúalanyok elfogulatlan őszintesége, no meg hibátlan nyelvérzéke. S itt van mindjárt az első kérdés – honnan ez az ártatlan őszinteség? Miért van az, hogy amikor a riporter megkérdezi az egyik legénytől: megvédené-e, ha most valaki megtámadja, a megkérdezett másodpercnyi gondolkodás után, korábbi válasza szellemében, tagadó választ ad. Mert az ember csak a barátját védi meg. Vajon nem egy korábbi erkölcsi állapottal állunk-e itt szemben, egy olyannal, amelyben az embernek csak szűk körrel, családdal, nemzetséggel, cimborával szemben vannak kötelezettségei? Egy olyan erkölcsi normarendszer maradványával, amelynek szellemében a közösségi rendtartás legjobb esetben a falu határai között érvényes? Nem innen jön-e a megkérdezettek egyik-másikának ártalmas ártatlansága? Történészként tehát a kérdésem az, vajon nem ugyanazok a történelmi beidegződöttségek visznek itt a börtönbe, amelyekhez egyébként bizonyos nosztalgiával szokás viszonyulni?
Persze tudom, hogy a kérdésnek csak akkor van értelme, ha szociológiailag hitelesen bizonyítható, hogy ezen a tájon a bicskázás gyakoribb, mint másfelé. A köztudatban mindenképpen ez van: a bicskás székely, a bicskás csíki.
Az ankét nem foglalt állást, bemutatta a két álláspontot: a hivatalnokét – aki szerint mindenütt van ilyen, s a technikusét, aki restelli, hogy a csíkiakat a bicskázás rossz hírbe hozza.
A szociológus feladata igazságot tenni: elutasítani a vádat, vagy felderíteni a jelenség összefüggéseit műveletlenséggel, alkoholizmussal, iszákossággal, vagy akár a sajátos erkölcsi normarendszer továbbélésével. Mert lehet, hogy amit láttunk, az a virtus, az önérzet, a rendtartó falu versója. S bár helyes az, hogy a paraszti lét kitermelte értékeket megörökítjük, népszerűsítjük – ilyenkor jövünk rá arra, hogy az időszerűtlenné vált erkölcsi, világnézeti elemek tudatosítása nem kevésbé fontos feladat. A hagyományhoz való dialektikus viszonyunk jegyében.
DANKANITS ÁDÁM
De emberek, értsük meg egymást. Van bicskás, aki székely és van bicskás, aki nem székely. Ez fontos. Az ember fia reggelente nem azért tesz bicskát a zsebébe, hogy azt este a legjobb barátjának a hasába szúrja. Hanem szalonnázás meg hasonlók végett. Ez fontos, ebből én nem engedek. A többiben megcáfolni is hagyom magam. Mert rég volt az, amikor én is, utoljára tizennyolc éves koromban, kicsavartam egy hasonló korú fiú kezéből azt a bicskát, amelynek a bütüjével az a fiú engem megütött. Bár az igazság az, hogy olyan nagyon nem is kellett csavarni, szinte magától adta az a fiú a bicskát, hogy én jó messzire elhajítsam. Aztán sírt mérgében. Mert észnél volt mégis. Akivel másként történt, az talán másként tudja… Hogy két és fél liter pálinka után az ész elköszön, az, látják, lehet. Hős Csáky Zoltán mégis jó fél óráig eredménytelenül vezette egymást érő anticujka-rohamokra talpraesett kérdéseit. Az okos gondolatok miért, vajon miért ütköznek az értetlenség falába? Látják, ezen sokáig el tudnék gondolkozni.
Van-e nekünk fegyverünk a részegeskedés ellen? Nagy kérdés. Le lehet vajon ezt a medvét fegyverrel teríteni?
Nehéz kérdés. Arcokat fogott a kamera és nem engedte el. A lelket fürkészi a riporter. Izgalmas vállalkozás.
Már-már sikerül is megpillantani – s én, a néző, férfiszeméremmel szégyellem a mások pőreségét. Egymást fedi: döbbenet és kaján kíváncsiság, fájdalom és ravaszdiság. Hirtelen befelé fordul egy tekintet, hogy vele mély kútba szédülsz magad is. Lélektani pillanatok: Az orvos: „Furcsa, de a bicskázást kiváltó ok leggyakrabban az áldozat kihívó magatartása”. Ki hát az áldozat? A művelődési bizottság elnöke: „Ha valaki akkor közbelép, meg lehet akadályozni.” Ki a bűnösebb? Riporter: „Közbelépne, ha a barátját megtámadnák?” Legény: „Akkor igen”. R: „És ha engem?” L: „Nem foglalkoznék avval.” Riporter: „Ki a legjobb barátja?” Bűnös: „ő volt…” Akit megbicskázott. Elszörnyed a kamera, hogy ottfelejti magát.
A lélek vízén evezünk, nem baj, hogy a felszínen, ilyen helyre úgyse hozunk búvárruhát, de az út egyre izgalmasabb. Jó kormányossal feledi az ember, hogy az elején, nem tudni, miért, még valami balladás sötét erdőn keresztül jöttünk errefelé… feledné, ha egy merész kanyarral nem éppen ott érnénk ismét partot. Ugyanis, amit kezdetben nyomatékolt stílusfordulatnak hihettünk, a J’accuse, félreérthetetlen vádnak hangzik már – és a székelyballadás indítást sem hihetem csupán drámai aláfestésnek, ha egyszer a végére, mintegy csattanónak, bedobódott a „nagy kérdés”: székely virtus-e a bicskázás? Ez, kérem, egy riport kifejletének is túl olcsó, mert erre a „kérdésre” csak egy idvezítő válasz van, körülbelül olyan hatásos, akár egy szenteltvizes alkoholelvonókúra. „Székely virtus”? A két bicskázó közül az egyiket csak kicsit együgyűnek, a másikat nagyon sötét tekintetűnek, mindkettőjüket súlyosan lelkiszegénynek láttam. Honnan egyesek ennyi elembertelenítő lelki durvasága? – ez itt a kérdés. Ezen lehet töprengeni. J’accuse! Érettük mindannyian felelősek vagyunk! Székelyek és nem székelyek. Kimondatlanul is nagy igazság ez a felelősség-dolog, a menasági szegényes kultúrmunka és még sok minden okán – csak az a baj, hogy mögötte könnyen egybemosódnak az előbb olyan élőn megragadott egyéni viszonyulások.
Értsük meg egymást, csak a riport alanyaival szólok, attól tartva, hogy ha mindnyájan hibásak vagyunk, akkor jó, mert akkor ejsze nem én vagyok a hibás.
Különben ritkán láttam ilyen vitára ingerlő, tehát izgalmas tévéankétot.
KOVÁCS ANDRÁS
Megjelent A Hét V. évfolyama 15. számában, 1974. április 12-én.
