Egy augusztusi reggelen kezdődött, 1970-ben. Tengerparti nyaralásra készülődve éppen csomagoltam kolozsvári lakásunkban, amikor megszólalt a kapucsengő. Már csak egy váratlan vendég hiányzik ide, sóhajtottam fel magamban, miközben körülnéztem a szobában – nyitott bőrönd a földön, hároméves fiam épp az építőkockáit próbálja belepakolni, a díványon több kupac úti holmi, szekrényajtók nyitva, az ágy még vetetlen, az ebédlőasztalon a reggeli maradékai. Indultam ajtót nyitni (abban az időben nagyon kevés lakásban volt vezetékes telefon, így a látogatók többnyire előzetes bejelentés nélkül érkeztek), a bejáratnál deresedő hajú ismeretlen férfi állt, aki Huszár Sándorként mutatkozott be. A nevét és az írásait természetesen ismertem, betessékeltem a lakásba – az összkép időközben annyiban változott, hogy a fiam befészkelte magát a díványon halmozódó ruhák közé –, este indulunk Mamaiára anyámmal és a fiammal, szabadkoztam a felfordulás miatt, Huszár Sándor pedig elmondta jövetele célját: októberben társadalmi-művelődési hetilap indul, ő lesz a főszerkesztő, a képzőművészeti rovathoz engem ajánlott be néhány ismerőse (akkor már több ilyen témájú cikkem jelent meg különböző lapokban). Ha elfogadom az állást, Bukarestbe kell költöznöm, lakást viszont biztosít a szerkesztőség. Nehezen tértem magamhoz a meglepetéstől, valami köszönetfélét rebegtem, annyiban maradtunk, hogy később újból megkeres, s akkor a részletekről is beszélhetünk.
Kissé kábán folytattam a készülődést, rendrakást, közben anyám is hazaért a piacról, elmeséltem neki, hogy milyen váratlan dolog ért, annál is inkább, mert elsősorban tőle függött, hogy egyáltalán leköltözhetem-e a fővárosba – válófélben lévén, a gyermekem felügyeletét kellett megbeszélnem vele, addig, amíg Bukarestben megfelelő körülmények adódnak erre (de sejtettem, hogy később is gondot okoz majd a munkámmal járó sok utazás). Anyám, aki mindig nyitott volt a változásokra, rögtön beleegyezett, hogy amíg szükséges, ő gondozza a fiamat, ne sokat töprengjek, mert ilyen lehetőségem nem mindennap adódik. Jóval később, a tengerparti fövenyen üldögélve, kezdtem el igazán gondolkozni azon, hogy úgy néz ki, gyökeresen átalakul az addigi életem, vége az eléggé nyugalmas, kiszámított keretek között zajló muzeográfusi munkámnak a Kolozsvári Művészeti Múzeumban, s hogy jól választottam-e, egyáltalán alkalmas vagyok-e az újságírói munkára, csak jóval később fog kiderülni, amikor már nehéz lesz visszakozni. De aztán elhessegettem magamtól a borús gondolatokat, amúgy is a domináns érzés az öröm volt bennem ezekben a napokban.
Visszatérve folytattam a munkámat a múzeumban; eltelt több hét is, de Huszár Sándor nem jelentkezett. Már az is eszembe jutott, hogy meggondolta magát, s ebben a látogatásakor tapasztalt felfordulásnak is szerepe van: aki ekkora káoszt tud maga körül teremteni, mennyire lehet számítani a munkájára? Töprengéseimnek Huszár Sándor újabb látogatása vetett véget szeptember vége felé, közölte, hogy október elsejétől munkába állhatok, már amennyiben le tudok költözni Bukarestbe, s a lakásproblémám is megoldódik, még október folyamán. A múzeumban bejelentettem, hogy pályát változtatok, biztosan az ehhez szükséges hivatalos formaságokat is intézni kezdtem, erre már nem emlékszem, arra viszont igen, hogy egy hatalmas szendvicses tállal búcsúztam el a kollégáimtól, tőlük pedig egy hatszemélyes kerámia kávékészletet kaptam, aminek az utolsó darabja még megvan. Ötven év után.
Újabb csomagolás következett, egy jókora bőröndöt megtöltöttem fele részt ruhákkal, fele részt könyvekkel, s szeptember 30-án, késő este felültem a bukaresti gyorsra. Sohasem tudtam aludni utazás közben, ezúttal sem, kissé álmosan állítottam be másnap reggel (egy csütörtöki napon) A Hét Scânteia házbeli székhelyére. Azt, hogy hogyan jutottam el az Északi Pályaudvartól a Scânteia Házig, már nem tudom felidézni, s azt sem, hogy kikkel találkoztam a szerkesztőségben az első nap. Huszár Sándornál bejelentkeztem, ő Szűcs Attila gondjaira bízott, aki az adminisztratív főnök volt, neki is állt, hogy éjjeli szálláshelyet kerítsen nekem. Ez nem mehetett valami egyszerűen, kora délután végül a szerkesztőség kocsijával elindulhattam, néhány biztató szó kíséretében: egyelőre csak Bukarest egyik távoli negyedében sikerült ún. ONT-szobát találni (a lényege ennek a szállásformának az, hogy az országos turisztikai ügynökséggel szerződésben álló házigazda más városból érkező vendégeket fogadhat fizetség ellenében a lakásában), néhány nap múlva minden bizonnyal sikerül közelebbi szállást is találni, ígérték a szerkesztőségben. Kísérőmül Szele Péter nyomdai titkár ajánlkozott, akivel nagyon jól elbeszélgettünk a másfél órás út során. A sofőr nehezen találta meg a címet, végül megálltunk egy családi ház előtt, bementünk, majd rövidesen elfoglalhattam udvarra néző a szobámat.
Egyedül maradva, elkezdtem néhány dolgot kipakolni a bőröndből, majd leroskadtam az ágyra. Veritábilis balkáni hangulat vett körül, soha azelőtt nem éreztem ennyire magányosnak magam. Az eléggé tágas, négyszögletes épület egy belső udvart vett közre, az ajtók zöme az udvarra nyílt, pontosabban az udvart körülvevő szintén négyszögletes tornácra. A közös illemhely a ház egyik távolabbi sarkában volt, ahányszor arra indultam, végig kellett haladnom a tornácon üldögélő házbeliek népes serege előtt. Kedvesen köszönt mindenki, később, az ismeretség megköttetvén, már csak mosolyognunk kellett egymásra. Éjszaka kitűnően aludtam, ebben a fáradtságomnak is szerepe lehetett, másnap reggel a háziak útbaigazítása nyomán elindultam a Scânteia Ház felé, három különböző számú villamos igénybevételével. Ahogy közeledtem úticélom felé, úgy foszlott le – na nem teljesen! – a „mahala”-hangulat a villamossínek mentén sorakozó házakról, utcai járókelőkről.
A következő napok jobbára ismerkedéssel folytatódtak. Legfiatalabbak és egyben kezdők négyen voltunk, valamennyien ’44-esek: a fizika szakot végzett Ágoston Hugó a Tudomány rovat természettudományi részét szerkesztette-írta, a francia-magyar szakot végzett Horváth Andor az Irodalom rovatnál tevékenykedett, a filozófia szakos Huszár Vilmos a Tudomány rovat társadalomtudományi részével foglalkozott, jómagam művészettörténetet végeztem. Mellettünk ott voltak a hazai újságírás legjelesebb képviselői közé tartozó Nagyok, több évtizedes szépírói-szakírói-újságírói munkássággal maguk mögött, de még valamennyien 50 év alattiak. A kitűnő vezetői képességekkel megáldott, jó humorú, belátó és emberséges Huszár Sándor főszerkesztő; helyettesei, a sziporkázóan szellemes, káprázatos humán műveltséggel rendelkező Földes László, aki nagyon korán, 50 évesen elment közülünk, de ahogy mások mondták róla, kétszer élt egyetlen élete alatt; a visszafogott, elegáns modorú Gálfalvi Zsolt, aki fejből diktálta le cikkeit György Ica gépírónőnek, sokszor úgy, hogy egy szó javítani való sem akadt ezekben az írásokban, s ha mégis korrigálni kellett valamit, néhány perc után is pontosan meg tudta mondani a gépírónőnek, hol találja a módosítandó szöveget; a mindig pontos, szakmai lelkiismeretességéről híres Kovács András szerkesztőségi főtitkár. Ott volt a mindig megfontolt Baróti Pál irodalomtörténész, aki nemcsak saját írásai, hanem a külső munkatársaival való példás viszonya révén szerzett tekintélyt magának; Dankanits Ádám, a hazai történelemkutatás ígéretes képviselője, aki szintén korán meghalt, a nagy bukaresti földrengéskor; Kacsir Mária, a Színház rovat gondozója és állandó szerzője, a kevés hozzáértő hazai magyar színikritikus egyike; az alapos világpolitikai tájékozottságáról, továbbbá jó humoráról ismert Tabák László. Mindez kiegészült a kolozsvári, illetve marosvásárhelyi tudósítókkal, Veress Zoltánnal és Nagy Pállal. Belőlünk állt A Hét újságírói kezdőcsapata, s a zökkenőmentes munkát a titkárság, gépírók, korrektorok népes gárdája segítette, az újság esztétikus külsejéről pedig D. Varga Katalin grafikai szerkesztő gondoskodott. (Ő szerzőként is gyakran szerepelt a Képzőművészet rovatban.) Közös irodába kerültem a velem egykorú, szintén történész Partos Máriával, aki a dokumentációs osztályt vezette. Ez kitűnő helynek bizonyult a továbbiakban: számos magyarországi, de francia és német napi- és hetilap is érkezett ide előfizetéssel, Marika persze Cerberusként őrködött felettük, de én mivel helyben voltam, nyugodtan olvasgathattam. (Nem tagadom, sok időm ráment, néha az írás rovására.)
Lakásügyeim is alakultak, két nap múlva átköltözhettem egy közelebbi és jobb helyre, a Cirkusz közelében levő tömbházak egyikébe, szintén ONT-lakásba, majd a hónap közepe felé Szűcs Attila szólt, hogy mehetünk lakást nézni. Az elsőből, egy Grivica negyedi, 6. emeleti lakásból két perc múltán kifordultunk, majd következett egy Stefan cel Mare utcai kétszobás lakás a Dinamo Stadion közelében. Ez mindkettőnknek tetszett, így nem is kellett tovább nézelődni. Indulhatok Kolozsvárra, hogy készítsem elő a költözést – biztatott Attila –, ő pedig intézi az adminisztratív teendőket s megszervezi a teherautóval való bútorszállítást. Mentem is, szinte azonnal, mert még meg is kellett venni a bútorokat, hogy legyen mit tenni a 7 tonnás teherautóba, majd az új lakásba. Ez viszonylag hamar ment, részletre vettem néhány nélkülözhetetlen bútordarabot.
Közben egyre fokozódó izgalom közepette készült A Hét 20 oldalas első lapszáma, eredetileg október közepére volt kitűzve megjelenésének időpontja, de aztán csúszott a határidő. Cikkem nem volt betervezve ebbe a lapszámba (még ideérkezésem előtt kezdték a tervezést), s külső szemlélőként engem egy kicsit az otthoni karácsonyi sürgés-forgásra emlékeztetett a dolog, érződött a levegőben, hogy valami csodálatos dolog van készülőben, de hogy mi is lesz a karácsonyfa alatt, azt egyelőre nem lehet tudni. Aztán elkészült a próbanyomat, majd végül eljött a Nagy Nap, október 23-a. Az esti órákban már tetőfokára hágott az izgalom, ezt némileg csillapítandó, előkerült egy pálinkás palack, én életemben először kóstoltam tömény szeszt a többiek nagy derültségére. Vártunk és tovább vártunk, a főszerkesztő, szerkesztőségi titkár, nyomdai titkár és grafikai szerkesztő szakadatlan ingázásban volt a szerkesztőségi szobák és a nyomdai részlegek között, végül valamikor éjfél után szóltak, hogy lemehetünk a gépterembe. Életemben akkor láttam először rotációs gépet, megbűvölten bámultam rá, egyszer csak mozgásba lendült a masina, a lenti tartályba pedig egyre több újságpéldány zúdult észvesztő sebességgel, hatalmas dübörgés közepette. Körülöttem álló kollégáim közül volt, aki megkönnyezte az eseményt, de azt valamennyien éreztük, hogy életünk egyik meghatározó élménye ez.
Mikor az utolsó lap is „alászállt”, egy-egy példánnyal a kezünkben visszatértünk a szerkesztőségbe. Már világosodott odakint, mikor kisebb csoportokra oszolva hazafelé indultunk, a szerkesztőség kocsijával, Bobîrnac Dumitru sofőrrel. Házunk elé érve zsíroskenyér-reggelire invitáltam utastársaimat, amit el is fogadtak. Elegendő szék híján állva falatoztunk a pöttöm konyhában, de a hangulatunkon semmi sem ronthatott, az anyám által olvasztott házi zsír pedig osztatlan sikernek örvendett. Ez volt az én házszentelőm.
Életemből hét esztendő telt el A Hét szerkesztőségi szobáiban, ez alatt az idő alatt sok segítséget és odafigyelést kaptam idősebb kollégáimtól, a Nagyoktól, Huszár Sándortól elsősorban s a kézirataimat gondozó Földes Lacitól és Kacsir Máriától. Bár sok cikkem jelent meg a lap hasábjain, visszagondolva ezek csak a tanulás évei voltak, saját hangomra csak jóval később találtam rá. A Hét nélkül nem alakulhattam volna azzá, amivé a későbbiekben váltam, nemcsak a stílusomat, hanem elsősorban a szemléletmódomat illetően. 1970-ben a rotációs gép előtt álldogálva tulajdonképpen egész későbbi sorsom pörgött le előttem, a nyomdagép dübörgő hangja az én sorsszimfóniám lett.