Magyari Péter elemzése a 444-ben Donald Trumpról részletes és érdekes. Utóbbi érzékeltetésére elég egyetlen alcímet idéznünk: „Nem tudja, hogy mi a különbség igazság és hazugság között”. Mindenesetre elgondolkoztató, hogy milyen ember (volt) a világ ura – és mi jöhet(ne), ha ő is marad(na)…
Idézzünk szemelvényesen, de bőven a cikk megállapításai közül.
Donald Trump akár győz, akár veszít a keddi elnökválasztáson, biztos hogy sokáig emlékezik majd még rá a világ. Elnökként ugyanis nagyon szokatlanul viselkedett, a közvetlen munkatársai közül is sokan arra jutottak, hogy talán nem teljesen normális. Akik szerint csak taktikázott váratlan húzásaival és provokatív kommunikációjával, azok szerint is teljesen új stílust hozott az amerikai politikába. Máris szokás Trump előtti és utáni világról beszélni, pedig még első ciklusából is hátra van néhány hónap. „Nem tudja, hogy mi a különbség igazság és hazugság között”
Trump nem tartalmat, hanem hozzáállást adott a Republikánus Pártnak – ezt a veje, Jared Kushner mondta az elnökről Bob Woodward legutóbbi könyvében. Kushner az egyik legfontosabb tanácsadója, és mostani kampányának fő stratégája is, azon kevés emberek egyike, aki végig megmaradt az elnök mellett. Ez nagy szó, hiszen a kabinetfőnökök, a nemzetbiztonsági főtanácsadók és a miniszterek szokatlanul gyorsan cserélődtek az elnök körül. Donald Trumppal minden beszámoló szerint nagyon nehéz együtt dolgozni.
James Mattis, volt védelmi minisztere szerint, többek között azért nehéz vele, mert Trump nem tudja, hogy mi a különbség az igazság és a hazugság között. Észre se veszi, ha nem mond igazat. Amerikában kutatóintézetek sora alakult csak azért, hogy gyűjtse azokat a hazugságait, amelyeket tényszerűen cáfolni lehet. Évente ezer fölötti ilyen esetet jegyeztek fel.
Közvetlen munkatársai nem teljesen biztosak abban, hogy Trump képes akár egy oldalnyi szöveget egy ültő helyében végigolvasni. A nemzetbiztonsági tanácsának ülésein képregény formában is rendszeresen kapott világpolitikai elemzéseket, hátha úgy sikerül lekötni a figyelmét.
Az USA hagyományos szövetségeseivel szemben rendre keménykedett, a riválisokkal viszont sokszor mértéktelenül nagyvonalú volt. Miután 2018 nyarán Helsinkiben két órát beszélgetett négyszemközt Vlagyimir Putyinnal, Trump bejelentette, hogy ő inkább hisz az orosz elnöknek, mint saját titkosszolgálatainak azzal kapcsolatban, hogy az oroszok beavatkoztak-e a 2016-os kampányba.
Az elmúlt években Trump mellett dolgozó emberek egy csomó történetet mondtak el újságíróknak arról, hogy milyen könnyű az elnököt megvezetni, de arról is, hogy milyen nehéz racionális érvekkel meggyőzni. Előfordult, hogy a saját bizalmasai kiloptak aláírásra váró elnöki rendeleteket az íróasztaláról, mert féltették Amerikát a következményeitől. Ez történt egy Dél-Korával máig érvényben lévő katonai és kereskedelmi megállapodás felmondásával is, és ugyan Trump napokig ragaszkodott ahhoz, hogy aláírja, soha nem vette észre, hogy végül nem írta alá. (Ez a történet Woodward előző könyvében, a Fear címűben szerepel, míg a Kushnertől való idézet a cikk elején a Rage címűből való.)
Aki ismeri, mind azt mondja Trumpról, hogy néhány óra alatt képes megváltoztatni a véleményét bármiről, de utólag sosem ismeri el, hogy korábban még más állásponton volt. Ha bizonyítékokkal szembesítik, például saját korábbi nyilatkozataival, akkor is tagad. (…)
Politikai ellenfelei a világra és Amerikára egyaránt veszélyes idiótának tartják, és szövetségeseinek jó része szerint is kiszámíthatatlan, csak ők ebben látják az erejét, ami hatékonnyá teszi. Trágárságával és nyilvános megszólalásainak bárdolatlanságával hetente hökkenti meg a világot. Egyik október közepi kampányrendezvényén egy prédikátor azt hozta a világ tudomására, hogy „angyalok hada óvja” őt.
Azt még a hívei sem állítják, hogy következetes volna, vagy lenne egy erős világnézete, aminek mentén végre akarna hajtani előre kitervelt dolgokat. Csak éppen ezt ők nem hibaként róják fel neki, hanem erénynek tartják, mert ettől rugalmas és hatékony. Leginkább csak arról szól a vita körülötte, hogy őrült vagy hazardőr-e.
Mégis, a kormányzása idején az USA a könnyen mérhető mutatók alapján kiválóan teljesített: a gazdaság évről évre egyre nagyobb mértékben erősödött, a munkanélküliség folyamatosan csökkent, Trump nem indított háborút, a tőzsdék szárnyaltak. Ha nem jön a koronavírus, akkor sikeres éveket hagyott volna maga után.
A vírus azonban tönkretette a gazdaságot, lerombolt mindent, ami addigi elnöksége alatt épült, és a járvány gyors amerikai terjedéséért sokan őt teszik felelőssé. Trump ugyan maga is elkapta a vírust, de a mai napig az a fő üzenete, hogy a betegség nem veszélyes, és e szólamok jegyében lassította, vagy éppen megakadályozta, hogy korlátozzák az emberek szabad mozgását Amerikában.
Egy héttel a választás előtt minden felmérés szerint vesztésre áll, és ennek legfőbb oka a legtöbb elemző, és Trump saját stábja szerint is a koronavírus. A betegséget az elnök a színfalak mögött csak „kínai dögvésznek” nevezi, és hajlik arra, hogy Kína tudatosan engedte a világra, hogy meggyengítse riválisát. A vírusról már februárban tudta, hogy nagyon veszélyes, csak éppen nem akart pánikot kelteni, féltette a gazdaságot, és ezért hazudta azt a népének, hogy nem kell megijednie.
Az első nagy kérdés
Ha tényleg annyira őrült, mint szinte mindenki mondja róla, aki valaha is a közelében járt, akkor hogy lehet, hogy 2020-ig mégis szinte minden rendben ment Amerikában?
Az egyik lehetséges válasz az, hogy az amerikai demokrácia annyira kiegyensúlyozott, és az intézményrendszer annyira stabil, hogy négy év őrület a Fehér Házban még belefért. Sokan ezt azzal árnyalják, hogy Trump komoly károkat okozott az amerikai társadalomnak a megosztottság gerjesztésével, a gyűlölet szításával, a konszenzusos politika látványos megvetésével, a sajtó és más demokratikus intézmények tekintélyének rombolásával, illetve komoly károkat okozott nemzetközi szinten a szerződéseken alapuló világrend gyengítésével, és az USA hagyományos szövetségeseinek elidegenítésével. Vagyis nem ment minden rendben alatta, csak nem számszerűsíthető károkat okozott.
Az ellentmondást Trump őrülete, és gazdasági szempontból kétségtelenül sikeres kormányzása között azzal is fel lehetne oldani, hogy éppen a járvány feltartóztathatatlansága bizonyította Trump alkalmatlanságát: ezen elmélet szerint a bürokrácia, az intézményrendszer alapjáraton képes jól működtetni az országot, de ha jön a baj, akkor kiderül, hogy mekkora problémát jelent, hogy színvonaltalan a vezető. (…)
Lehetséges az is, hogy egy őrült kormányzása azért nem vitte romlásba Amerikát, mert mostanra a politika befolyása már nem olyan lényeges a nyugati világban. A hétköznapokat ugyanis a magánvállalatok határozzák meg, és az USA-ban a szövetségi kormány befolyása egyébként is korlátozott az emberek életére, nagy mozgástere az elnöknek csak a külpolitikában és a hadügyekben van. Ezért is fordulhatott elő, hogy a republikánusok simán felsorakoztak egy futóbolond mögött, és hogy legerősebb demokrata kihívója is egy karrierjét egyszer már lezáró, 80 év közeli politikus lehetett. Sőt, a két párt kongresszusi vezetői is elmúltak már 75 évesek, tehát a politika az idősek társasjátékává vált, mert a fiatal tehetségek már nem a politikában akarnak érvényesülni. Az igazán nagy játékosokat már nem a rengeteg kényelmetlenséggel járó, a normális magánéletet ellehetetlenítő országirányítás érdekli, hanem a tech-cégek és befektetési alapok vezetése.
Ezen elmélet szerint az egyetlen különös képessége a Fehér Ház lakójának csak az, hogy annyi atomfegyver fölött rendelkezhet, ami bőven elég a teljes emberi civilizáció elpusztítására – ráadásul éppen Trump kormányzása alatt derült ki, hogy még ez sem egyértelmű. 2017 novemberében ugyanis John Hyten tábornok, az amerikai atomfegyvereket irányító parancsnok egy kanadai konferencián bejelentette, hogy egyáltalán nem biztos, hogy teljesítenék Trump atomtámadásról szóló parancsát, mert „a katonák nem hülyék”. Az USA nagyon sok magas rangú tisztségviselője jelezte az utóbbi években, hogy féken tartják Trumpot, és nem is ez a megszólalás keltette a legnagyobb sajtófigyelmet az esetek közül, de jelentősége miatt mégis talán ez volt a legkeményebb dac az elnökkel szemben. Hytent egyébként tavaly novemberben előléptették, és azóta ő az egész amerikai hadsereg második embere, a Vezérkari Főnökök Egyesített Tanácsának főnökének a helyettese. Szóval még atombombázni sem tud egy elnök, csak úgy, a jelek szerint. (…)
Szintén felmerülhet, hogy Trump kormányzásának sikerei tétlenségéből is fakadhattak. Adócsökkentési programján kívül igazából nem piszkálta rendszerszinten Amerikát – de még ez az adócsökkentés sem volt olyan komoly, ahogy Trump hirdette.(…) Az elmélet arra figyelmeztet, hogy Trump kormányzásának első három évében az egész világ gyarapodóban volt, terrortámadás és katonai kihívás sem érte az országot, és egy tervek nélküli ember valójában hagyta csupán, hogy a dolgok menjenek a maguk útján előre.
Folyamatos provokatív kommunikációja miatt úgy nézett ki, mintha állandóan intézkedne, hiperaktív volna, de egyesek szerint valójában olyan volt, mint egy hangosan szirénázó, de sehová sem tartó tűzoltóautó, aminek nyomában a sajtó ugató kutyaként rohant, felerősítve a zűrzavart. Bunkóskodott, beszólt a tudósoknak, a katonáknak, a jogvédőknek, az újságíróknak, gyermeteg módon dicsekedett, zűrzavaros összeesküvés-elméleteket terjesztett, de ez csak egy felszínes hablaty volt. Ha rögeszméi gyakorlatiasak lettek volna, ha tényleg akart volna valamit, akkor okozhatott volna sok bajt, de valójában leginkább csak golfozott és twitterezett.
Fő kampányígérete egy fal építése volt a mexikói határon, de még ezt sem fejezte be, több száz mérföld hiányzik belőle, és ahol készen van, ott már Obama idejében is kerítés állt – igaz, most sokkal nagyobb és jobban felszerelt kerítés van a helyén, de új szakasz alig néhány mérföld létesült csupán. Trump tagadja azt is, hogy a környezetszennyezés okozza a globális felmelegedést, és visszavonta a szennyező iparra kivetett adók és korlátozások egy részét, de ennek ellenére is csökkent kormányzása alatt a szén felhasználása az USA-ban, és növekedett a megújulókon alapuló energiatermelés. Hosszan lehetne sorolni a példákat, hogy mennyi minden történt azzal szemben, amit képviselt.
És szokás még egy szempontot említeni, ami árnyalja az elnök sikerességének látszatát: a Trump kormányzásának első három évét kísérő fellendülésnek óriási ára lesz még, ugyanis a GDP 3 százalék feletti növekedésével párhuzamosan az államháztartási hiány rekord magasra emelkedett, és az USA eladósodottabb most, mint valaha.
A 2017-től 2020 elejéig tartó amerikai gazdasági erősödés tehát a legtöbb magyarázat szerint nem Trump miatt történhetett meg. Nem tett Trump semmi olyat, ami érdemben javított vagy rontott volna a helyzeten. Az USA maradt azon a pályán, amin már eleve rajta volt a tízes évek eleje, a legutóbbi pénzügyi válság kezelése óta.
A második nagy kérdés
Ezek szerint Trump nem is csinált semmit, és semmilyen hatása sem volt Amerikára és a világra?
Amiben Trump vitathatatlanul úttörő volt, az inkább a korszellemről, kultúráról és a világrend intézményes rendjének lazításáról szól.
Obama volt az első amerikai elnök, aki a kampányában nagyban támaszkodott az internetre, de ő elsősorban mozgósításra alkalmas technikai eszközként használta. Trump számára ezen túlmenően már tartalmi felületként lett alapvetően fontos, mert általa függetleníteni tudta magát a sajtótól. Lényegében saját műsort csinált, amit fenntartott a kampány után is. Ő lett az első világszinten is jelentős politikus, akinek alig volt szüksége közvetítő eszközökre és személyzetre, mert a lényeget, a kreatív tartalmat személyesen tudta létrehozni és tízmilliókhoz eljuttatni. E tartalom természete hozott igazi újdonságot az amerikai politikába, és e tartalom hatása lehet Trump legfontosabb öröksége.
Az 1960-as évektől a 2010-es évekig a demokratikus világban a tekintélyek megkérdőjelezése, a méltóságteljes intézmények lebontása, alapvetően egy progresszív-balos program volt, és nyitottabb, kritikusabb világot, a jogok kiterjesztését célozta. De Trump idejére egy konzervatív forradalom bontakozott ki, ugyanezt az attitűdöt használva: a semmi sem szent, a minden megkérdőjelezhető hozzáállás a liberális konszenzus tabuit vette tűz alá. A „vélemények szabad piacának” elvéből az „alternatív tények” elve következett, és a racionális érvelés fensőbbsége helyébe az érzelmes indulatok divatja lépett. Ezt nem Trump, hanem a mindenkinek könnyen hozzáférhető internet tette lehetővé elsősorban, de Trump lett az első amerikai elnök, aki kifejezetten erre a hangulatra építette fel politikai identitását.
Trump a progresszívok relativista megközelítését a konzervatívok javára használta fel, és olyan kimúltnak tetsző eszméket hozott vissza a politikai fősodorba, mint a tudományos érvelés és a racionalizmus megkérdőjelezése, és a hiedelmek, előítéletek elismerése. Illetve ezeken keresztül sokakban felszabadította a világ ellen tiltakozó hozzáállást, egy olyan konfúz dacot, amihez nem tartoznak tervek, csak kötekedések. (…)
A Trump-kormány kevés újító intézkedése mind a gazdasági elit helyzetét javította, hiszen adók csökkentéséről, a környezetvédelmi előírások lazításáról és a szociális támogatások kurtításáról szóltak, miközben a tőzsde egymás után döntötte a rekordokat. A Trump-féle lázadás csak attitűd, üres indulat, de a társadalmi berendezkedéshez nem kíván hozzányúlni, és nincs konkrét ellenségképe sem.
Még Észak-Korea diktátorát is hol gúnyolta, hol pedig magasztalta Trump, aktuális kampányaihoz illesztve a véleményét róla. Az önmagáért való hergelés a trumpi politika kulcsa.
Ez azért tűnik veszélyesnek, mert a felszabadított indulatok előbb-utóbb célt találnak, és egy kifejezetten destruktív szándékú, gyakorlatiasabb vezető irányítása alatt már képesek lehetnek komolyabb károkat is okozni. Trump néha úgy beszélt, mint a huszadik század zsarnokai, de közben nem viselkedett zsarnokként. Hőzöngött, nagyokat mondott, de alig változtatott a törvényi kereteken. Viszont hozzászoktatta a népét ahhoz, hogy lehet ilyen attitűddel is kormányozni, és ebből az attitűdből könnyen következhetnek autoriter változtatások. Trump nem az amerikai demokráciát, hanem annak immunrendszerét rombolta.
A 21. századra bonyolulttá vált a világ megismerése. A 2008-as gazdasági világválságot például olyan pénzügyi konstrukciók okozták, amelyeket sokszor a konstrukciókat alkalmazó jogászok és közgazdászok sem értettek teljesen, a szabályozásukra megválasztott politikusok pedig alig, a választók elsöprő többsége pedig egy kicsit sem. A technológia gyorsabban fejlődik, mint hogy az emberek meg tudják emészteni a változásokat, és ez általános bizalmi válsághoz, a kiszolgáltatottság élményéhez vezetett sokakban. Ezzel párhuzamosan a társadalmi felemelkedés lehetőségei is szűkültek, mert megfelelő kompetenciákkal ebben a bonyolult világban hiába lehet gyorsan előre jutni, ha e kompetenciák megszerzése drágává és nehézzé vált, és így kevesek számára hozzáférhető. Az innen fakadó frusztráció sokak számára ellenszenvessé tette a globalizáció hozta változásokat, különösen annak kulturális hordalékait; illetve vonzóvá tette a „régen minden jobb volt” gondolatát.
Ezt az életérzést tudta Trump remekül felhasználni. Erre az indulatra építette a teljes kampányát – Tegyük nagyszerűvé újra Amerikát – úgy téve, mintha Amerika éppen hanyatlana. Holott az USA hadserege uralja a világ tengereit, és így egyetlen nagyhatalom a Földön, amelyik bárhol képes lecsapni; a nyelvén társalog egymással a világ; a valutájában számol el mindenki; és hétköznapjaink legfontosabb eszközei jórészt amerikai cégek termékein alapulnak. Mindehhez képest az, hogy Oroszország elfoglalt egy félszigetet a Fekete-tenger északi részén, ahol addig is ezerszám tartott katonákat, nem olyan komoly fejlemény. De még az sem az, hogy Kína a világ első számú összeszerelő üzemévé vált, és ebből látványosan meggazdagodott, és most elkezdte fitogtatni az erejét. Az USA-nak vannak komoly belső gondjai, és erősödő riválisai is, de válságban biztosan nem volt Trump színre lépésekor.
Trump kormányzásának a hatása a világra leginkább abban érhető tetten, hogy az USA önzőbb és elvtelenebb külpolitikát hirdetett. A legtöbb konfliktusa a saját embereivel is emiatt volt, Mattis, McMaster, Tillerson de még Bolton is ilyen ügyek miatt veszekedett vele addig, amíg ki nem rúgta őket. Pedig a felsoroltakat az Obama-kormány idején mind héjáknak tartották, akiktől az USA jó hírét és (relatív) szelídségét féltették. Ehhez képest mostanra az amerikai baloldal is mértéktartó hősökként ünnepli őket, ahogy ünnepelte a nemrégiben elhunyt John McCain szenátort is, aki a 2007-es kampány idején Obama republikánus kihívójaként még egy agresszív imperialistának számított a progresszívok univerzumában. De Trump bőven túltett rajtuk azzal, hogy felmondott nehezen kitárgyalt nemzetközi szerződéseket, pocskondiázta az ENSZ-t, az EU-t, időnként még a NATO-t is, és korábban Washingtonban vállalhatatlannak számító diktátorokkal parolázott.
Trump durvaságai részben tudatlanságából fakadtak, még a közelében lévő emberek szerint sem méri fel, hogy mi a különbség a diplomáciai tárgyalások és mondjuk egy New York-i ingatlanról szóló alkudozás között. Úgy ígérte meg például Erdogan török elnöknek az amerikai csapatok kivonását a szíriai kurd területekről, hogy nem vette észre, hogy a közel-keleti háborúkban szerzett legfontosabb amerikai pozíciót adja fel éppen. A hadügyminisztere döbbenetében fel is mondott. Ám az amerikai katonák a mai napig nem hagyták el a vidéket. A rendszer itt is felőrölte, elkente, szétporlasztotta az elnöki szeszélyt.
Mégis, az ilyen gesztusai hozzájárultak ahhoz, hogy az USA-ba vetett nemzetközi bizalom jelentősen csökkent. Ez nem csak a politikusokra, hanem a közvéleményre is érvényes, mindenek előtt Nyugat-Európában. Ugyanígy jelentősen rontotta a nemzetközi intézményekbe és a szerződéseken alapuló világrendbe vetett hitet is Trump politikája.
Ebből a helyzetből Mike Pompeo, a mostani külügyminisztere igyekezett ideológiát is faragni, amikor kimondta, hogy nem egyenlő felek szövetségeként képzeli a világpolitikát – ahogy ezt az Obama-kormány állította magáról –, hanem már csak az az intézmény számít, ahol az USA lehet a főnök. A többiben ugyanis a szabályokat be nem tartó renitensek a saját javukra fordítják a puha szerződéseket.
Ez a hozzáállás leginkább Európát hozta nehéz helyzetbe, mert mostanra az EU maradt az egyetlen komoly nemzetközi szövetség, amely az egyenrangú felek szerződésein alapuló, és erőszakmentességet hirdető elvek alapján akarja berendezni a világot. Amerika Trump óta már hivatalosan sem hisz ennek a receptnek a sikerében, és jelezte, hogy az erősebb szava kell hogy döntsön konfliktusok idején, ahogy ez a történelemben általában is volt.
Ezzel párhuzamosan az USA Trump idején még többet költött a hadseregére mint korábban, pedig már addig is többet költött rá, mint az utána következő tíz ország összesen. Továbbá Amerika sokkal vékonyabb hangon követel demokráciát, joguralmat a világ kormányaitól, mint Trump előtt, és az együttműködéseket immár nyíltan praktikus szempontok alapján kezeli. A világ megmentéséről szóló elvek háttérbe szorultak, míg az amerikai érdekek közvetlen képviselete nyíltabb lett. Ez a magyar kormányt kifejezetten jól érintette, hiszen míg a demokrata kormány idején kitiltási botrány volt, és ellenzéki tüntetéseken tűnt fel a budapesti nagykövetség vezetője, addig Trump nagykövete Paul Anka koncertet szervezett, ahol az agg énekes Orbán dicsőítésére énekelte el a My Way című dalt.
Trump a vadnyugat romantikáját és veszélyességét idézte meg Amerikának és a világnak. Provokált, dicsekedett és gúnyolódott, mintha a pisztoly nélkül rettegő könyökvédős szemüvegesek a végüket járnák ebben az új westernben. Hogy ez egy rövid bohózat volt-e, vagy ez az új iránya a világ legbefolyásosabb nagyhatalmának, az talán szerda hajnalra kiderül.