A véletlen úgy adta, hogy mindkét könyvet késve olvastam el. A legyek urát néhány év késedelemmel, a Kétévi vakációt viszont harminc esztendős adósság törlesztéseként.
Játsszunk képverset, és tegyük e két szót: „megállíthatatlanság” és „visszafordíthatatlanság” – keresztbe: Don Quijote harcának tárgyát, szélmalmának lapátját láthatjuk magunk előtt. Herakleitosz írja, hogy „nem léphetünk kétszer ugyanabba a folyóba”.
A Pincenapló nem több, mint amit címével ígér: napról napra haladó feljegyzése az író élményeinek az ostromlott Budapest egyik pincéjében. Szerzőjét, azonkívül, hogy pontos és szűkszavú mondatokba képes fogalmazni a látott, hallott és a szó szoros értelmében a bőrén érzett eseményeket, semmi sem különbözteti meg pincében lapuló sorstársaitól: nem hős és nem bűnös, nem kárvallott és nem haszonélvező, és féltenivalója is csak annyi, amennyi a többieknek: az élete.
Ma már kevesen emlékeznek Christian Kern osztrák szociáldemokrata politikusra, aki még 1997-ben, amikor épp kancellár volt, a Frankfurter Allgemeine Zeitungnak adott interjújában azt javasolta, hogy jogállamiság elveit megsértő tagállamokat az Európai Uniónak forrásmegvonással kellene büntetnie.
Alapvető felfedezésről számol be a New York Times cikke alapján a hvg.hu ismertetője: a koronavírus-fertőzésen átesett egyes betegeknél a szervezet védelmi rendszere nem a vírus leküzdésére állt át, hanem ennek ellenkezője történt: gyakorlatilag önmaga ellen fordult.
