Szőcs Géza 1953 – 2020

Halálára lelkileg felkészülni lehetetlen volt, de a félelem napok óta ott lapult a szívünkben. Van, amit a kegyelet pillanataiban elhallgatunk róla? Természetesen van – de nem csak ezért, mert nem alkalmas a helyzet, hanem mert erőteljesebben bennünk marad mindaz, amiért szeretni- és tisztelnivaló volt benne. Az eszessége, a tehetsége, a bátorsága, a közvetlensége, a kedves gyermekessége –  a függetlensége!

Szemlénket Szőcs Géza alakjáról ezért nem is kezdhetjük egyébbel, mint azzal a cikkel, amelyben Az Index.hu szerzői ötletesen olyan személyiségek gondolatait gyűjtötték össze, akiknek világlátása, politikai-ideológiai nézetei teljesen eltértek az övéitől. És – feltétlenül olvassák el – Tamás Gáspár Miklós november 9-én megjelent döbbenetes vallomásával zárjuk, ragaszkodó, csodáló, hódolatteljes kortársaikként.

Szőcs Gézát azok is elismerik, akik mindenben mást gondolnak

Kukorelly Endre író, költő: „Az Irodalmi Jelen szerkesztőségében egy ideig együtt dolgoztunk, többször egy autóban utaztunk Erdélybe, jókat beszélgettünk. Amikor elment a politikába, eltávolodtunk egymástól, amit nagyon sajnáltam, különösen azt, hogy ez az irodalom rovására megy. Drukkoltam, hogy térjen vissza minél hamarabb. Amikor országgyűlési képviselő lettem, jó nagy adag feszültség támadt közöttünk, mert belenyúlt a József Attila-díjasok listájába. Emiatt interpelláltam is parlamentben. Idővel azonban ismét elkezdetünk közeledni egymáshoz, és az utóbbi időben emberileg és szakmailag is elég jóban lettünk. Az irodalomban és az életben is az egyik legokosabb ember volt, akivel valaha is találkoztam.

L. Simon László, az Orbán-kormány volt kultúrügyi államtitkára, országgyűlési képviselő: „A kulturális államtitkári feladatot tőle vettem át 2012-ben: anekdotába illő átadás-átvétel volt, egyszer majd megírom, most nem illik ide. Volt, amikor haragudott rám, volt, amikor kiengesztelődött. Amikor kértem, mindig adott, mindig segített. Óriási szellem volt, és remek poéta. Mindig azt hittem, a halála is olyan lesz, mint az élete: nélkülöz minden hétköznapiságot, emelkedett lesz, különcökre jellemző. Méltatlanul elbánt vele ez az aljas vírus, amit eddig semmibe néztem, de most arcul csapott engem is, gyógyíthatatlan sebet ejtve. Isten veled, Géza!

Bojár Iván András művészettörténész: „Ha nem kerül kórházba, nem kerül lélegeztetőgépre, ezekben a hetekben egy nagyszabású kortárs szoborkoncepció ügyében kellett volna találkoznunk ismét. Egy szobrász barátom szakmai előmenetelét, érdemesült munkásságát lehetett volna méltó helyére emelni. Mivel ez a barátom nagyjából pont mindent másképp gondol és szeret politikailag, mint én, ugyanakkor bor, nők és művészet dolgában mégiscsak teljesen egybevág az ízlésünk, gondoltam, őt a maga politikai közösségében lenne érdemes lehetőséghez juttatni. Más amúgy sincs. Nekem viszont maradt még oda egy utolsó ismeretségem. A harminc éve még közös kötél utolsó cérnaszálacskája. Ami most végleg elszakadt.

Szkárosi Endre költő, a Szépírók Társaságának elnöke: Úgy érzem magam, mint a – ki tudja, talán egyszerre két apától származó – kétpetéjű ikrek egyike: semmiben nem hasonlítottunk egymásra, de jól tudtunk együtt hallgatni. Van egy közös bátyánk is, Tomasónak hívják és Olaszországban él, ő már 82 éves, mégis Géza pakolt össze. Majdnem mindenben egyetértettünk az irodalomban, és szinte semmiben, ami azon kívül esik, főleg ami a cselekvést illeti. Majdnem mindenben veszekedhettünk volna, ha bármelyikőnk képes lenne/lett volna a veszekedésre. Bennem fájt minden, ami nem tetszett abban, amit csinált. Fordítva nem tudom, hogyan is állhat/ott. És reflektált zsigeri jóérzés töltött el, ha jót írt vagy mondott. Vagy tett. Mert arra is képes maradt.

Kelemen Hunor megemlékező soraiból is idéz az index.hu, alább a teljes szövege olvasható, az RMDSZ honlapjáról.

Elment Szőcs Géza. Korán, idő előtt hagyott itt bennünket.

Kollégánk volt, az RMDSZ főtitkára, politikai alelnöke, szenátora. 1990 decemberében felszólalt Gyulafehérváron, mert hitt abban, hogy talán egy olyan időszak következik, amikor a sérelmeket magunk mögött tudhatjuk, románok és magyarok pedig egyenértékű felekként építenek egy szabadabb, demokratikus világot.

Költő volt, a legjobbak közül való. Úgy élt és úgy alkotott, hogy mindenhol mély nyomot hagyott maga mögött. Felismerhető, éles rajzú nyomokat.

Búcsúzom tőled, Géza. Isten nyugtasson!

AHOGY HULLÁM ÉS SZIKLA

EGYMÁSBA VAN TASZÍTVA

S AHOGY EGY RÉGI JÓSLAT

VAN HOGY VALÓRA VÁLIK

ÚGY VÁROK RÁD A PARTON

LADY YO MINDHALÁLIG.

(901 évvel később)

Rendkívül fontos, hogy a szövetségi elnök felidézi Szőcs Géza felszólalását a gyulafehérvári egyesülési ülésen. Egy közösségi oldalon megemlíti annak a harminc évvel ezelőtti december elsejei felszólalásnak a fogadtatását is, ahol talán nem is a rossz emlékű Vatra Romaneasca csőcselékének reagálása volt a legborzasztóbb, hanem Petre Roman miniszterelnök, amint vezényelte a skandálásokat. „Szőcs Géza 1990. december 1-jén felszólalt a Gyulafehérváron szervezett ünnepségen, ahol Erdély és a Román Királyság egyesülésének évfordulóját ünnepelték. Akkor Szőcs Géza beszédét meglehetősen ellenségesen fogadta a román hallgatóság. (…) „hitt abban, hogy talán egy olyan időszak következik, amikor a sérelmeket magunk mögött tudhatjuk, románok és magyarok pedig egyenértékű felekként építenek egy szabadabb demokratikus világot” –  írja bejegyzésében Kelemen Hunor. (És ma hol vagyunk?)

Szőcs Géza búcsúzik édesapjától

Megindító összeállításban búcsúzik Szőcs Gézától az Irodalmi Jelen: a költő utolsó megjelent versével, amelyet apja, Szőcs István író halálára írt, aki előtte alig két hónappal hunyt el. A búcsúszöveg: „Az alábbi, Apám a H terminálon című vers az utolsó, amely az Irodalmi Jelenben Szőcs Géza tollából megjelent. A szerző ezzel búcsúzott szeretett édesapjától. Most mi, az Irodalmi Jelen szerkesztői búcsúzunk szeretett kollégánktól, Szőcs Gézától. Hiánya máris pótolhatatlan. Idén napvilágot látott az Irodalmi Jelen hasábjain 2008 és 2019 között megjelent írásait összegző kötete, a Párbeszéd a pokolban. Nem gondoltuk, nem gondolhattuk, hogy ez a kötet lesz az utolsó gyümölcse hosszas, 2005 óta tartó együttműködésének az Irodalmi Jelennel. Nyugodjon békében!”

APÁM A H TERMINÁLON

Sorskatonai szolgálatának leteltével

obsitos levelével visszatér oda, ahonnan behívták.

Épp most száll át a H terminálon

két kofferjével:

egyikben a rossz, másikban a jótettei.

Zakója hátán felirat foszforeszkál:

MÉG FATÖRZSBEN A DESZKA

MELYBŐL MAJD LÁDA KÉSZÜL

MÉRT GYENGÜL EL A LÁBAD

ÉS AJKAD MIÉRT KÉKÜL?

MÉRT CSITUL EL A SZÓ S A VÉRNYOMÁS?

A FA MÉG VÍGAN ZÖLDELL,

S MÉG NŐ A DESZKA BENNE

MELYBŐL KOPORSÓD KÉSZÜL:

AZ, AMELY VELED EGYÜTT

MAJD FÖLDDÉ VEGYÜL VÉGÜL.

A távolban távoli rokonok gyülekeznek,

a szívverés nyugovóra tér szülőföldünkön,

az elcsitult területeken.

„És most ő is végképp átment a vízen”

A Népszava publicistája, Gál Mária nekrológjának bevezető sorai után problémafelvetéssel folytatja: „Szőcs Géza kapcsán megválaszolhatatlan kérdések sorjáznak. Hogyan lett nemzedéke egyik legragyogóbb elméje és legjobb költője, a Ceaușescu rendszer legismertebb erdélyi magyar ellenállója végül egy olyan tekintélyelvű rendszer része és kiszolgálója, amely ellen addigi egész élete során küzdött? S mindezt úgy, hogy közben remekbe szabott költeményben gúnyolta ki annak a kormánynak az urizálását, amelynek ugyan már nem volt államtitkára, de maradt miniszterelnökének kulturális tanácsadója? Hogyan egyeztethető össze műveltségével, sokoldalúságával az a szinte gyerekes álláspont, amit a magyarok eredete kapcsán képviselt, az az ötlete, hogy genetikai vizsgálatokkal kellene kutatni népünk eredetét, megtalálni legközelebbi rokonainkat? De még ebben, a különben számára oly’ fontos kérdésben is nyitott maradt. Számtalan abszurd, megálmodott, részben meg is valósított kultúrpolitikai ötlete – mint például a 2015-ös világkiállítás sámándobos magyar pavilonja – örökös kíváncsiságának, kísérletező kedvének volt az eredménye. Hitte, hogy a kíváncsiság az egész emberi civilizációt és kultúrát meghatározó és mozgató erő, amelynek jogát sem magunktól, sem mástól elvitatni nem lehet. Szőcs Géza irodalmi tehetségek sorát fedezte fel, karolta fel, fiatalok sorát indította el a politikai pályán. Sokat kellett csalódnia, mert sokan fordítottak hátat neki, de ő mindenkinek megbocsátott. Édesapjának is, akiről utólag kiderült: róla is jelentett a hírhedt Securitate-nak, hozzájárulva ellenálló fia meghurcoltatásához, az országból való elűzéséhez. Szőcs Gézát megérteni, megfejteni kortársként lehetetlen. „Egyesek szerint azért nem lettem igazán meghatározó figura az irodalomban, mert a politikai barátaim nem értik a verseimet, azok pedig, akik értik, nem a politikai barátaim”, mondta magáról egy korábbi HVG-interjúban. Nos, ebben biztos, hogy tévedett. Szőcs Géza a magyar kortárs irodalom meghatározó „figurája” volt első, 1975-ös kötete, a Te mentél át a vízen? megjelenése óta. És most ő is végképp átment a vízen. Talán ott nyugalmat lel nyugtalan lelke. Isten veled, Géza!”

„Minden élet kő egy épületben”

Az orszagut.com összeállításában találjuk többek között Orbán Viktor miniszterelnök és Karácsony Gergely főpolgármester, valamint Varga Mihály pénzügyminiszter búcsúszavait, amelyeket Facebook-oldalaikon osztottak meg.

Orbán Viktor: „Minden élet kő egy épületben. Minden élet hang egy tenger által mormolt dalban, sorsokból szőtt óriási szőnyeg, Isten-szőtte óriási dallam. Isten Veled, Géza!

Karácsony Gergely: „Különös ember, hatalmas költő volt Szőcs Géza. A kortárs erdélyi magyar irodalom egyik legnagyobb alakjától kell fájó búcsút vennünk. Nyugodjon békében!”

Varga Mihály: „Néhány éve közösen ünnepelhettünk a felújított Klebelsberg-kastély avatásakor. Nyugodj békében, Géza, emléked legyen áldott!”

Miután az Indextől eljutottunk a Népszaváig – emeljük ki, hogy a kormánypárti sajtó Szőcs Géza halála után hosszan, tanácstalanul kivárt, mintha csak jelszóra szólalhatott volna meg, és nem tudta volna, mit kell írni ebben a helyzetben, kinek és mit szabad kimondania… –, ideje teljes terjedelmében közzétennünk azt a hosszú interjút, amelyet a Mozgó Világ közölt a friss államtitkár költővel 2011 áprilisában. Rendkívül tanulságos.

„De megesik, hogy a sárkány sár formájában jelenik meg”

Szőcs Gézával beszélget Nagy József

– Azt nyilatkozta még augusztusban, hogy napló készül államtitkári munkájáról. Írja?

– Persze.

– Mennyi időt szán rá?

– Heti kétszer fél órát, ez pont elég összefoglalni azt, amit föl szeretnék jegyezni.

– „Kedves Naplóm, Viktornak ma jó napja volt, sikerült egy mosolygós kormányülést tartanunk.” Gondolom, nem pont így.

– Nem. Nem ez a stílusom.

– Regény lesz belőle?

– Nem tervezek a politika világában játszódó fikciós regényt. Az viszont kétségtelen, hogy igencsak gazdagítja írói munkásságomat a magyar kormány tagjaként szerzett élmény- és ismeretanyag. Hiszen olyan szintekre jutok el, olyan ajtók mögé léphetek be, ahová a legtöbb író kolléga sohasem, olyan kasztot ismerek meg, amelyet eddig csak távolról figyelhettem. Későbbi műveimben, regényeimben, filmjeimben, drámáimban biztos lesz egy-egy figura, motívum ebből a korszakomból. Nem én vagyok az első írópolitikus, vannak nem is kevesen, gondoljunk csak Eötvös Józsefre, Mikszáth Kálmánra vagy Göncz Árpádra.

– Úgy tudom, azt is rögzíti naplójában, mit gondol egyes politikusokról.

– Kíméletlenül.

– Kormánypártiról is ír rosszat, vagy a lojalitás azért tompítja a független írói attitűdöt?

– A legtöbb súrlódásom a sajátjaimmal adódik. Amint felröppent, hogy én vagyok a kultuszminiszteri poszt várományosa, azonnal elkezdődött a gyűlölködés, a torzsalkodás, a mocskolódás, a gáncs, az ármány. Ami nem a túloldalról indult, hisz riválisaim a Fideszben keresendők. Nem csoda, hogy olykor óhatatlanul is indulattal írok némelyikről.

– Nagyon bánthatják ezek az ármányok. Úgy állt velük elő, hogy még nem is kérdeztem a belső konfliktusairól.

– Nem a bántás zaklat föl, hanem hogy lassítanak, lehetetlenné tesznek, akadályoznak fontos ügyeket. Rengeteg érdekelt szeretne kulturális államtitkár lenni, talán úgy látják, nagy pénz van, vagy legalábbis nagy pénz lesz egyszer a pozíció mögött.

– Egy interjújában említette: sokan melegítenek az ön helyére a partvonal mellett, de nem edzői utasításra, hanem önjelöltként.

– Ilyenek is vannak. De még több gondom van olyanokkal, akik nem is rosszindulatból, hanem veleszületett paralízisből akadályoznak. Nem azért, mert esküdt ellenségei Szőcs Gézának. Tíz hónapja végzem ezt a munkát. Ha mérleget vonok, hogy hoztam-e nagyon elhibázott döntést, tettem-e javaslatot nagyon nem helyénvaló intézkedésre, a válaszom az: hellyel-közzel ugyanúgy tennék mindent. De ha a következő kérdés az, hogy ezek szerint elégedett vagyok-e a teljesítményemmel, a válasz határozott nem. Aminek fő oka az apparátus, amely olyan örökölt tehetetlenséget, lomhaságot, kockázatkerülőnek mondott, kispályás, szűk mentalitást hordoz magában, hogy azzal lehetetlenség megbékülni. Pazar ötleteket és kezdeményezéseket sikerült kiérlelnünk és elindítanunk, de ezek kilenc tizede elnyelődik és elformátlanodik az apparátus visszahúzó és lehúzó erején. Ez elég egy magas vérnyomásos tünetegyütteshez.

– Az államtitkárság fölvitte a vérnyomását?

– Föl, méghozzá tartósan, én pedig a legegyszerűbb módszerhez folyamodtam: gyógyszert kezdtem szedni. Ennek mi a következménye? Időnként súlyos álmosság vesz erőt rajtam, megesett, hogy nyílt színen elaludtam, ha csak másodpercekre is. Kajánul szóvá is tették, hogy Szőcs önnön felszólalása közben alszik.

– Hol történt a malőr? Csak nem kormányülésen?

– Nem, nem. Valami kiállításmegnyitón.

– Állva bebólintott?

– Igen. Ami részben a még meg nem szokott gyógyszer következménye, részben azé, hogy kizsigerel a feladat. Először a családomtól, a magánéletemtől és a saját munkámtól vettem el szinte minden időt, aztán csak az éjszaka maradt. Ezek után nem meglepő, hogy felettébb haragos tudok lenni, ha mások lajhársága vagy rosszindulata miatt elakadnak az ügyek. Jobb szeretem a nyílt ellenfelet, a nyílt helyzetet, a nyílt konfrontációt, ahol az győz, akinek jobbak az érvei, vagy az, aki erősebb. Ehelyett mi történik? Kiadok egy feladatot, amire azt mondják, megcsináljuk. Eltelik egy hét, kérdezem, megcsináltátok-e, hát nem, miért nem, hát ezért meg azért, jó, holnapra legyen meg. Rendben. Másnap megint kérdem, megint nincs meg. És így megy heteken keresztül. Ezer ilyennel küszködöm.

– Házon belül?

– Házon belül és kívül is. Nincsenek szeparált felségterületek, egy minisztérium képtelen a többitől függetlenül létezni.

– Ön az úr, cserélje le a személyzetet.

– Hová gondol? Ez az államigazgatás, itt nekem nincs lehetőségem eltávolítani, leváltani senkit. Ráadásul olykor miniszterektől kellene megszabadulni.

– Kitől?

– Hagyjuk a nevét, bár megérdemelné, hogy megnevezzem. A minap átküldök neki egy fontos anyagot, ráírom, hogy sürgős, huszonnégy órán belül kérjük vissza. Eltelik pár nap, utánakérdezünk, nem is látták a dokumentumot. Végül megkerül, de csak a fedőlap, belülről hiányzik az akta. Pótoljuk a papírokat, mire két nap múlva megírják, hogy nem is ők az illetékesek, és továbbküldik egy másik osztályra, onnan egy harmadikra kerül, így folyik a csocsózás, hogy egy teljes hónap múltán ugyanott álljunk, ahonnét indultunk: a semmiben a semminél. Nem tudom leváltani azt a minisztert.

– De az a miniszter, szegény, benne van a naplóban.

– Abban biztos lehet.

– Orbán tud a Szőcs-naplóról?

– Tud.

– Szokta olvasni?

– Még nem látta.

– Miért nem adja a kezébe?

– Majd ha kéri, odaadom. Egyelőre nem kérte.

– Kínálja föl neki.

– Majd szól. Egyébként az, hogy beleolvasson, belekommentáljon, csak oly módon lehetséges, hogy ezt az eseményt is rögzítem.

– Mondjuk, minél több a szerencsétlenkedés, annál gazdagabb az írói élményanyag, annál több és izgalmasabb dráma, regény születhet az ön politikusléte után.

– Nem a személyek a lényegesek. Hatvan-hetven év múlva, ha már meghalt az összes szereplő, attól lesz izgalmas az olvasmány, hogy kiderül, az én időmben honnan hová jutott ez a kormány.– A mai politika különb, mint a mikszáthi világ?

– Hát, azt hiszem, nem. Vannak őstípusok a politikában.

– Az apparátus tunyaságán elvérző pazar ötletekről szólt az előbb. Soroljon, kérem, párat abból a kilencvenszázalékos kálóból.

– Legnagyobb szívfájdalmam a magyar nemzeti digitális archívum, a MANDA és a hozzá tartozó kulturális GPS csúszása. Minden feltétel adott ahhoz, hogy elkezdjük az érdemi munkát: nagyszerű, felkészült emberek gondolkodnak a feladatokon, gyűjtik az ismereteket, tapossák a virtuális ösvényeket. Mégis helyben járunk, ugyanis közjogi értelemben nem létezik a MANDA, sem mint önálló jogi személy, sem mint a kormányzat által jóváhagyott program. Eltelt tíz hónap úgy, hogy csupán bürokratikus harcok zajlottak miniszterekkel, államtitkárokkal, apparátusokkal.

– Ki mondott nemet a MANDÁ-ra?

– Hát ez az! Senki nem mond nemet, sőt mindenki igent mond, mégsem halad az ügy. Ez itt a rejtély. Hadd hozzak még egy példát. Már a kormány megalakulása előtt pályázatot akartam kiírni az európai eszme történetének olvasmányos összefoglalására. Megmagyarázom. Minden nagy birodalom egy-egy szellemi alapműre épült: a Koránra, a római jogra, a Kommunista kiáltványra – az agyakba és a lelkekbe plántált, olykor manipulált értékekre. A világban Európai Unió néven érvényesülni kívánó birodalomnak viszont nincs jól megírt bibliája, nincs ilyen kohéziós műve. Egyelőre csak egy gazdasági tér. Így az unió legtöbb polgára nem érti, mi köze a másikhoz, mi köze az észtnek a máltaihoz, a portugálnak a litvánhoz.

– És majd a magyar kulturális államtitkárság megíratja a birodalom bibliáját? Nem éppen ambícióhiányos elképzelés.

– Egy szellemesen megírt mű képes lehet közérthetően elmagyarázni, miért jött létre az unió, miért érdekünk a fennmaradása, miért nevezhetjük közös hazánknak. Úgy képzeltem, az EU összes országában szívesen forgatnák a fiatalok. Még a mi elnökségünk alatt megjelenne a kötet, és legkésőbb 2011 júniusában ajándékként átadhatnánk az uniós vezetőknek… Babits Mihály és Szerb Antal országában vagyunk.

– Reprezentációnak biztos jó lenne. A bibliaságán tamáskodom.

– Elképzelésemet, ma sem értem, miért, tüntető morgással fogadta az apparátus. Kiderítették, hogy ilyen célra nekem nincsenek is forrásaim. Hagymázas őrültségek, bürokratikus rémálmok halmazával fogták vissza az ötletet, amely végül ellehetetlenült. Mire tavaly ősszel kiírtuk a pályázatot, olyan kevés idő maradt az alkotásra, hogy a tervezett határidőre nem születhet értékelhető pályamű. Ráadásul talán csak a minisztérium honlapján jelent meg a felhívás. Mindenestül elmeszelték.

– A birodalom bibliája 2011 júniusa után is a birodalom bibliája. Amúgy meg, ha ennyire a szívéhez nőtt egy ötlete, miért nem csönget be Orbánékhoz? Tudni, hogy baráti a viszonyuk. A miniszterelnök Erdélyt járva többször megszállt Szőcséknél, sőt önt az a tisztesség érte, hogy előszót írhatott Lévai Anikó szakácskönyvébe, méghozzá az összes fogás végigkóstolása után. Miért nem szól, hogy Viktor, ezek hülyét csinálnak belőlem, segíts már?

– Amikor a sárkánynak megszámlálható és beazonosítható fejei vannak, azok levághatók. De megesik, hogy a sárkány sár formájában jelenik meg, a sárnak pedig lehetetlen levágni a fejét, és ütközni sem lehet vele, mert nem lenyeli, hanem elnyeli az embert.

– Ez már Harry Potter.

– Ne menjünk olyan messzire. Nemrégiben lefordítottam egy román író, Mircea Cartarescu művét, a Sárkányok enciklopédiáját – tán ezért ugrott be ez a kép a sárkánnyal –, most lesz bemutatója a tavaszi könyvfesztiválon, érdekes, szórakoztató olvasmány, ajánlom mindenki figyelmébe.

– Szóval miért nem kéri a miniszterelnök segítségét a sársárkány elleni küzdelemben?

– Az államadósság, az államháztartás helyzete, az adórendszer és a nyugdíj érthetően nagyobb súllyal van jelen a tudatában, mint az, hogy megszületik-e, mondjuk, egy ilyen könyv. Pedig az ilyen kis ügyekből áll össze a sikeres kultúrpolitika.

– A naplótól kanyarodtunk el. Ír ellenzékiekről is?

– Azokról írok, akikről van markáns mondanivalóm. Arról a politikai elitről, amely a kezében tartja a nemzet sorsát egy olyan történelmi pillanatban, amikor a világ példátlan kihívások, veszélyek, fenyegetések közepette rendeződik át. Magyarország az elmúlt száz évben két katasztrofális döntést hozott – a két világháborúba való belépésre gondolok. Ezekkel elherdáltuk mindazt, amit a nemzet sok évszázad alatt halmozott föl tőkében, esélyben, vagyonban, történelmi feladatok megoldására való alkalmasságban, és kiszolgáltattuk magunkat különféle történelmi erők kénye-kedvének. Harmadszor nem hibázhatunk. Most nincs egy gazdag ország, amit el lehetne herdálni, hogy maradjon helyette egy kis, kifosztott, megcsonkított országocska. Most eleve egy kicsi, sokszorosan kifosztott országocska van. Ha ezt is elherdáljuk, nem marad semmi. Föl kell vértezni magunkat az ostobaság, a bornírtság ellen. Olyan politikusgarnitúrát kell felnevelnünk, amely képes megfelelni a kihívásoknak. Ebben rengeteg feladat és hatalmas felelősség hárul a kultúrára és oktatásra. Lényegében ezért vállaltam az államtitkári megbízatást. Sose vágytam politikai karrierre.

– Sose? A rendszerváltás utáni Romániában szenátor volt, 1992-ig az RMDSZ főtitkára, alelnöke, igaz, aztán kiszorult a vezetésből, és megfogadta: soha többé politika.

– Az a soha a bukaresti és az erdélyi politizálásnak szólt. Jól éreztem magam az irodalomban, a kényelmet kerestem, olvastam, megírtam tervezett műveimet… Nagyon nem hiányzott ez az államtitkárság, de azt gondoltam, képes vagyok a közösség hasznára lenni abban, hogy az ország a legműveltebb nemzetek közé emelkedjen, és európai tudásközponttá váljon. Ez önmagában garancia lehet az állami szintű ostobaságok ellen.

– Kibontaná ezt a gondolatot?

– Ahhoz kevés egy interjú. De négy év talán elég lesz megpróbálni.

– Első hivatalos útja Kazahsztánba vezetett, utóbb többször járt Kínában, most márciusban is ott töltött egy hetet, és úgy általában is, ha teheti, Keleten tárgyal. Orbán Viktor beszédeiből pedig azt tudni, hogy változóban a világrend, nekünk is Kelet felé kell fordulnunk. Na de mostanáig azért kapartunk, hogy a Nyugat befogadjon bennünket.

– Öngyilkos politika lenne a szemétre vetni a nyugati demokráciát. Önmagunkhoz csak akkor maradhatunk hűek, ha ragaszkodunk az Európai Unióhoz. Hogy emellett a Kelet felértékelődik számunkra, nem relativizálja, csupán kiegészíti uniós elkötelezettségünket.

– Mire kell nekünk a Kelet? És mire kellünk mi a Keletnek? Onnan nézve Magyarország egy falu. Van kínai város, aminek kétszer-háromszor annyi lakosa van, mint a Kárpát-medencének.

– Különleges adottságunk, hogy Keleten testvérként, az unión belüli első számú partnerként tekintenek ránk. A kazahsztáni repülőtér a világ azon kevés pontjainak egyike, ahol ha az ember kiejti a száján, hogy magyar vagyok, széles mosollyal sietnek a segítségére.

– Mit számít a személyes szimpátia a politikai döntésekben?

– A szimpátia tőke. Ami az államközi kapcsolatrendszerben is jelentős tényező. Kínában a Ludas Matyi című régi magyar játékfilm bemutatója után másfél millió gyereket neveztek el Matyinak. A „Szabadság, szerelem! E kettő kell nekem” pedig kötelező tananyag az iskolákban. Az összes kínai gyerek egy életre megtanulja e két nevet: Petőfi és magyar. Kínában kevés szobor van, azon belül is kevés a modern, és elenyésző számú a nem kínait ábrázoló köztéri alkotás. Petőfinek mégis szobra van Sanghajban. Ami mutatja, milyen kiszámíthatatlan kisugárzással bír a kultúra, és micsoda hatalmas tőke is egyben.

– Arra játszik kormányunk, hogy abban a világelsőségre törő másfél milliárdos országban, ahonnan nézve Magyarország kerekítési hibahatár gazdaságban, népességben, mindenben, ott valaki a pekingi központi bizottság felső fórumain azzal áll elő: együk meg Európát, és legyen ehhez a trambulin, mondjuk, Magyarország?

– Megevésről nincs szó, de trambulinról talán van. Ha elérjük, hogy Magyarország hídfőként, átrakodóként jelenik meg a belső-ázsiai és a távol-keleti országok tudatában, az számunkra mérhetetlen gyarapodást jelent anyagiakban és szellemiekben egyaránt. Hongkong mekkora Kína mellett? Nagyítóval alig találni meg a térképen. Mégis annyi évtizeden keresztül Kínával egyenrangú tényező volt a világkereskedelemben, sőt még ma is az, hiszen a kínai vezetésben volt annyi bölcsesség, hogy nem lerohanni akarta, miután visszaszerezte, hanem asszimilálni, integrálni. Hongkong jól kitalálta, miről akar szólni. Most nekünk is ki kell találnunk, Magyarország miről szóljon.

– Ezek szerint önök már kitalálták. De a megvalósításhoz kevésnek tűnik, hogy ön barátkozik Pekingben meg Asztanában, és hogy a sanghaji kisdiákok szabadságszerelmet szavalnak bronz-Petőfi előtt.

– Kitalálni kevés. Meg is kell csinálni. Ami jócskán túlnő a kultusztárca lehetőségein. De megéri foglalkozni a gondolattal, mert ha Magyarországból Hongkong lesz, az említett kockázatok és fenyegetések sokkal kezelhetőbbek lesznek számunkra.

– Legyünk Hongkong? Nincs tengeri kikötőnk, még tengerünk sincs. És Ferihegy 2-re is csak átszállással lehet kijutni a Nyugatiból.

– Hongkong ez esetben természetesen metafora. Egyébként Svájcnak sincs tengere. Talán jobb példa is számunkra az alpesi ország: kicsi, mégis meg tudott maradni átrakodóhelynek és semlegesnek.

– Mi NATO-tagok vagyunk.

– A NATO-n belül is különböző szerepek és attitűdök lehetségesek. Meggyőződésem, hogy hamarosan nagy világkonfrontációk bontakoznak ki, melyekben nem tudni, milyen szerepet játszik majd a NATO, és még abban sem vagyok biztos, egyáltalán fennmarad-e katonai szövetségként.

– Feloszlik a NATO?

– Én csak azt állítom – még ha ez közhely is –, hogy a jövő tele van bizonytalansági tényezőkkel. De afelől nincs kétségem, hogy a magyar külpolitikának lesz módja újrafogalmaznia önmagát.

– Háborúkról beszél?

– Az energiakrízis, a vízhiány, a népességvándorlás, az élelmiszerhiány vagy éppen a fundamentalizmus kapcsán éleződő ellentétek háborúkba torkollhatnak. A nyugati társadalmak elöregedtek, képtelenek belső tartalékaikból fönntartani azt a világrendet, amelynek irányítói és haszonélvezői voltak az elmúlt bő egy évszázadban. A Nyugatnak nincs esélye győzni egy esetleg kirobbanó világkonfrontációban, éppen ezért abban érdekelt, hogy békés megoldásokat találjon értékei továbbmentésére. Az optimista verzió szerint az Egyesült Államok és az Európai Unió csupán elveszíti jelenlegi megkerülhetetlen pozícióját, a pesszimista változat szerint viszont összeroppan a külső nyomás alatt.

– Ezek az ön vagy a kormány ideái?

– Azt mondom, amit gondolok, nem egyeztettem senkivel. De biztos vagyok benne, hogy minden felelős magyar és nem magyar politikus kalkulál ezekkel a forgatókönyvekkel. Hatalmas felelőtlenség napfényes mezőn zajló, veszedelmektől mentes sétalovaglásként elképzelni a nemzet jövőjét.

– Merésznek tűnik ez a nagy ívű vízió egy kulturális államtitkártól.

– Akkor maradjunk csak annyiban: a világ bizonyára fenekestül felfordul a következő évtizedekben.

– Eddig már Orbán is elmerészkedik a beszédeiben. Ön volt hatással a miniszterelnökre, vagy fordítva?

– Feltevéseim évtizedek alatt kristályosodtak ki bennem, és szerencsésen találkoztak azzal, amit Orbán Viktor gondol.

– Az Orbán-kormány Kelet felé fordulásának megnyilvánulása a sok vitát és iróniát kiváltó Julianus barát-program. Ön pár hete volt államtitkár, amikor bejelentette, hogy néhány fős genetikai kutatócsoport segítségével, DNS-vizsgálatokkal térképezi fel őseink eredetét. Mondván: anakronisztikusnak tartja, hogy kizárólagosan a finnugrista elmélet dogmái közé szorítja a tudomány a nemzeti tudatot. A mából visszanézve: jó ötlet volt a Julianus barát-program?

– Ami az ötlet tartalmát illeti: változatlanul úgy vélem, hogy megkerülhetetlen és teljesíthető feladat feltárni a magyarság eredetével kapcsolatos tényeket és ismereteket. Az ügy kommunikálását illetően viszont számolnom kellett volna azzal, hogy Magyarországon ez a téma hisztérikus reakciókat vált ki. Kritikusaim nem akarták, és talán nem is voltak képesek megérteni, hogy szigorúan tudományos kutatásról van szó. Olyan következtetéseket akartak beleerőszakolni a vizsgálatba, amelyek meg sem fordultak a fejemben, sőt szándékaimmal ellentétesek. Rám fogták, hogy rangsort kívánok fölállítani a magyar nemzet egyes közösségei vagy tagjai között, azt keresem, ki igazi magyar, ki nem igazi magyar, ki mélymagyar és ki hígmagyar. Ezen spekulációkról tömören annyit mondhatok, hogy baromságok.

– Géneket és ősmagyarságot emlegetni a politikában – valljuk be, ennek van némi történelmi stichje.

– Tudom, hogy a magyar közgondolkodás történetének bizonyos aberrációi és maguk a gyászos történelmi események érzékennyé tettek sokakat. Mégis azt gondoltam, evidencia, hogy a magyarság nem genetikai ügy, hanem – ha már feltesszük a kérdést – kulturális. Nem hittem, hogy ostobasággal és indulatossággal a fajelmélet felemlegetéséig juthatunk. Mindez ráadásul egy olyan országban, amelynek legnagyobb költője nem magyar, hanem szláv származású – Petőfiről beszélünk –, de ez nem akadályozta meg őt abban, hogy a nemzet legszimbolikusabb figurájává váljon. Legnemzetibb királyaink majdnem mind, vagy talán egytől egyig vegyes házasságokból születtek. Miről beszélünk?

– Szóval jó ötlet volt a Julianus barát-program?

– Bármely tény tudományos vizsgálata jó ötlet. Ugyanis része a civilizációs tevékenységnek, amelyet a legalapvetőbb emberi ösztön, a kíváncsiság hajt. Számos nemzet kutatta a genetikai értelemben vett legközelebbi rokonait, születtek várt és kevésbé várt, meglepő eredmények. Ezt nekünk is meg kell tenni. Nem azért, hogy a széttartó erőket erősítsünk, hanem mert többet akarunk tudni a múltunkról. Értelmetlenül sok energiát pazaroltunk el arra a spekulációra, hogy kik a rokonaink, kik nem, ennek véget kell vetni.

– Ön szerint nem stimmel a finnugor rokonság?

– Stimmel az, de biztosan nem olyan mértékben, mint az egyetemeken és ortodox tudósi körökben a nyelvészek és a kultúrantropológusok állítják.

– A magyarság eredetét már kutatta 2000 és 2008 között a Szegedi Biológiai Központ Genetikai Intézete és az akadémia Régészeti Intézete.

– Így van. Ha azzal nem volt baj, ez most miért szúrja egyesek szemét?

– Mert azt nem tűzte zászlajára egy frissen megválasztott jobboldali kormány kultuszminisztere. Amúgy az a vizsgálat arra jutott, hogy „a genetika segítségével sem fejthetjük meg a magyar eredetkérdést, és az nem is fejthető meg”.

– Szerintem pedig megfejthető, értem ezen, hogy pontosan feltárhatók a rokonsági viszonyok. Szerintem ha tudom, ki a harmad- vagy negyedfokú unokatestvérem, akkor azt is, honnan ered ez a rokonság. Ott vagyunk az eredetnél. Az a kutatás hozott eredményeket, de számos vitás kérdésre nem adott választ.

– A Julianus barát-program kiötlésekor volt tudomása a két évvel korábban zárult vizsgálatról?

– Természetesen. Sőt azt a kutatást kívántam megkoronázni egy olyan akcióval, amely a nyilvánosság számára is emészthető formában dolgozza fel és zárja le a magyarság eredetének kérdését.

– Mostanában nem hallani a programról.

– Mert lefulladt. De nem adtam fel. Máshogyan kell közelítenem a kérdéshez: nemzetközi kutatókat, szaktekintélyeket vonok be a munkába, akikkel kapcsolatban nem vetődhet fel sanda gyanú.

– Keleti kutatókat?

– Államtitkárként számos keleti országban megfordultam, és nem titok, hogy ezeken a helyeken előkészítettem a vizsgálat folytatását.

– Mennyibe került ez mostanáig?

– Semennyibe, leszámítva a telefon- és a levelezési költségeket.

– A keleti barátok mellett a magyar akadémia is segít?

– Szeretném az akadémiát is bevonni, noha tudom, ott sokan ellenérdekeltek. De én csak presztízsükben vitathatatlan szereplőkkel juthatok vitathatatlan eredményhez.

– Mennyi pénz kellene hozzá? Tízmillió? Száz?

– Valahol a kettő között félúton. A befektetett összeg busásan megtérül, hiszen nemcsak a magyar önismeretet, hanem a legszélesebb értelemben vett tudományt – a genetikát, a történelemtudományt és a nyelvészetet – is gazdagítja majd.

– Csakhogy nincs pénz kultúrára. Ön még a Szépművészeti Múzeum régóta tervezett bővítésétől is elvette az arra címkézett uniós milliókat.

– Az uniós pénz nem vész el, csak másra használjuk. Nevezetesen a Városligetig húzódó új kulturális tengely, az Andrássy negyed megtervezésére és az első lépések megtételére. Az említett területet a kulturális intézmények és építészeti értékek páratlan együttese jellemzi, átalakítása, egységes kezelése magasabb rendű érdek, mint az, hogy a Szépművészeti Múzeum kapjon egy mégoly fontos modernizációs kiegészítő teret. Első lépésben visszaadjuk eredeti funkciójának a ma az autóforgalom által a városról leszakított Hősök terét. Ehhez el kell terelni az Andrássy út forgalmát, az Ajtósi Dürer sor felől érkező járműveknek pedig alagutat szükséges építeni.

– Nyilatkozatai szerint ön nemcsak a múltba, valamint a Hősök teréhez kíván képletesen hidat verni, hanem magyar és magyar közé is. Határon túliak és határon inneniek közé éppúgy, mint a pártvitáktól megosztott magyarországi magyarok közé. Ehhez képest azzal, hogy – önt idézem – politikusként sem adja föl „szabadgondolkodói mivoltát”, és ha úgy tartja helyesnek, akár kormánytagoknak is beszól, saját pártján belül is árkokat robbantott.

– Bizonyára így is megközelíthető a közéleti szereplésem. Ahol megszállott árokásók működnek, ott nem tűnik sikeresnek az árokbetemető program. De ha létezik eszköz a gyilkos belső indulatok felszámolására, a kultúra az. Pár hete Tarr Béla filmje Berlinben megszerezte az Ezüst Medvét. És bár a rendezőnek a kormányt kritizáló nyilatkozata után a sajtó egy része hazafiatlan, hazaáruló, országát rágalmazó alaknak titulálta Tarr Bélát, azért az alkotást még a jobboldali közvélemény is úgy könyvelte el, hogy lám, a magyar művészet képes a legmagasabb nemzetközi elismerések elnyerésére. Miről is van szó? Még azok is, akik soha meg nem néznék A torinói ló című filmet, sőt egyetlen Tarr Béla-művet sem, büszkék a rendezőre, akit egyébként az általuk ásott árok túloldalán helyeznek el. Vagyis létezik egy perspektíva, a kultúra perspektívája, ahonnan nézve még a Demokrata olvasói is egyazon közösségbe, a magyarok közösségébe tartoznak Tarr Bélával. És ha ezt megérti mindenki, akkor talán már nem is kell egymást lemészárolnunk, érdemesebb összefognunk, és megkeresni a közös értékfelületeket. De mondok egy másik példát. Mi, magyarok rendkívül büszkék vagyunk arra, hogy miénk a világ legtöbb Nobel-díjasa, lélekszámra vetítve, persze. Nagy buzgóságunkban e sorba belevesszük azt az Elie Wieselt is – született Wiesel Lázárt –, akinek a családját magyar hatósági közreműködéssel pusztították el a második világháború idején. Csakhogy Elie Wiesel szerettei tragikus halálát nem tudja függetleníteni a magyar nemzettől, és kikéri magának, hogy őt magyar Nobel-díjasként tartsa számon bárki is. Számára a magyar bűnös nemzet, úgy, ahogy van.

– Amin nem lepődünk meg.

– Nem. Pedig nyilvánvaló, hogy nem vagyunk felelősek a nagyapáink tetteiért. Bár ha abban a kontinuitásban határozzuk meg magunkat, amit úgy neveznek, hogy magyar, akkor magyar emberek által elkövetett vétkekért, ha közvetlen felelősség nem terhel is bennünket, de az a kötelezettség igen, hogy igyekezzünk jóvátenni a bűnöket. Oda akartam kilyukadni, hogy az önbecsülés és önértékelés felmutatásának lendületében olyan neveket is dagadó kebellel sorolunk, akik az országot származásuk miatt voltak kénytelenek elhagyni. Teller Ede, Szilárd Leó, Wigner Jenő, Neumann János olyan közösségbe született, melynek tagjait a magyar politikai mező egy bizonyos szeletében a legszívesebben ma is kiszorítanák a nemzetből. Képtelenség.

– Mostanáig úgy hittem, a kulturális miniszternek az a feladata, hogy működjenek a színházak, a múzeumok, alkossanak remekműveket a művészek. Ön viszont szinte csupa ezeken túl eső területről beszélt mostanáig. Talán nem is kulturális miniszternek, hanem minimum kultuszminiszternek, pardon, kultuszállamtitkárnak kéne önt nevezni… Miért csóválja a fejét?

– Egyrészt egyetértek az okfejtésével. Másrészt tudom, mi a következő kérdése: egy csupán államtitkári eszközökkel bíró politikus mindebből mit tud megvalósítani?

– Ez a kérdés később jött volna, de vegyük előre.

– Tudomásul veszem, hogy jelenleg sem az ország állapota, sem az államigazgatás felkészültsége nem alkalmas arra, hogy kibontsam, és stratégiákká, konkrét programokká vetítsem le mindazt, amit gondolok és tenni akarok. De meggyőződésem, hogy rövid időn belül – ami jelenthet hónapokat, vagy egy-két évet is – bővülnek a források, lesz pénz építkezésre. Nekem pedig megnő az akciórádiuszom.

– Reméli, vagy ígérete is van erre?

– Orbán Viktor tökéletesen egyetért azzal, amit a következő történet rejt számunkra tanulságként. A háború alatt egy brit kormányülésen egy miniszter azzal állt elő, hogy a hadiállapotra tekintettel nullázzák le a kulturális kiadásokat, és a felszabaduló összeget fordítsák fegyverekre. Mire Churchill így válaszolt: „Rendben, de akkor miért is harcolunk?”

– Lenullázásról nálunk nincs szó, „mindössze” 5,3 milliárdot vesz el a kormány a kultúrától. Igaz, háború se dúl. Már elnézést, hogy lehúzom a sárba ezt a többértelmű párhuzamot.

– Csupán azt kívántam érzékeltetni, hogy a mi miniszterelnökünk ebben a vonatkozásban Churchill módjára gondolkodik. Ezért van bennem türelem kivárni a pillanatot, amikor végre kultuszminiszterként tevékenykedhetem. Na de ön mit is akart kihozni ebből a kultuszminiszterségből?

– Rögtön, csak még egy közbevetés. Az ön politikai súlyáról és jövőjéről ellentmondásos hírek keringenek. Mielőtt kinevezték volna, négy cölöpöt vert le leendő hivatalával kapcsolatban: nem államtitkárság, hanem minisztérium jár a kultúrának, Jankovics Marcell végleg távozik a Nemzeti Kulturális Alap éléről, a filmfinanszírozás az előzetes hírekkel ellentétben a tárcánál marad, csakúgy, mint a magyar kultúra határon túli terjesztéséért felelős Balassi Intézet. Az összes kérdésben vereséget szenvedett, emellett maga Csoóri Sándor fúrta, mégis meglett az államtitkárság. Nem értem. Miért kell ennyire pont ön Orbán Viktornak? Mert egy régi jó barát elviseli a kultúra térvesztését? Vagy mert jól mutat a katonás kormányban az a bizonyos szabadgondolkodó, aki a tőgypörköltről és a világ újrafelosztásáról is autentikus véleménnyel bír? Mi az ön valós súlya?

– A miniszterelnök irántam való bizalmát töretlennek gondolom. Tudja, mit akarok csinálni, és drukkol nekem. Ön azt kérdi, mi a súlyom? Úgy vélem, a kormányzat és a kormányzat mögött álló erőtér megkerülhetetlen figurájának számítok. De mint miniszter, mint államtitkár, nem tartozom az erős kormánytagok közé. Eszköztáram kicsiny, forrásaim szegényesek. A szó klasszikus államigazgatási értelmében a tárcám gyenge minisztérium, nem hasonlítható a három nagy kormányzati energiaközponthoz, de még az olyan kisebb hatalmi koncentrátumokhoz sem, mint a külügy-, vagy az agrár-, vagy a honvédelmi minisztérium. Tudomásul veszem, hogy a fontos politikai feladatok megvalósítása, az ezekhez kapcsolódó kérdések ma Fellegi, Navracsics és Pintér között dőlnek el. Szóval befolyásom, ha van, nem intézményes tényezőknek köszönhető.

– Hanem személyi tényezőnek.

– Ezt én nem mondom ki. És maga se mondja ki.

– Ön karriert és kultuszt épít, én csupán interjút írok. Naná, hogy kimondom. És most térek vissza az ön kultuszminiszteri mivoltához. Szimpatikus a már említett gondolat, miszerint hidat építene magyar és magyar, ha úgy tetszik, kormány és polgár közé. Csakhogy rettentően nehéz lehet ezt mézeskalácsszíves, árvalányhajas, porcelán szent koronás giccs nélkül megoldani. Ha lassan is, de fogy a levegő a kormány körül. Lecsengett a választások keltette optimista hangulat, egy darabig etethető még a nép az előző hatalom elszámoltatásával, filozófusbotrányokkal, alkotmányozással, de a megszorítás akkor is megszorítás, ha fideszes ma legföljebb széllkálmánozhat. És ha kenyérből nem jut vastagabb szelet, marad a cirkusz, ha úgy tetszik: a kultusz. Kapott megbízást kultuszépítésre?

– Először azt tisztázzuk, mit jelent az, hogy kultúra. Sokaknak, világszerte egyre többeknek semmit. Mások számára legalább jelent valamit. Igen ám, de mit? A bocskais, díszmagyaros, wassalbertes, ősturáni vonulatnak egész mást, mint a nyugatias, modern tartalmakban és eszközökben gazdag értékvilág híveinek. Az egyiknek a turult, a másiknak az avantgárdot. Én meg azt mondom, hogy a kettő nem feltétlenül inkompatibilis, és minden érték iránt nyitott vagyok. Az avantgárd jegyében lettem költő, de Wass Albertben is találok művészi értéket. És ebben az sem befolyásol, hogy tudom: akik zászlóra tűzték Wass nevét, nem esztétikai megfontolásokból tették ezt. Nekem amúgy a jól sikerült turulszobrokkal nincs bajom.

– A tizenkettedik kerületit lebontatná?

– Azzal éppen vannak fenntartásaim, de nem bontanám le. A világ számos pontján látni turulhoz hasonló szobrokat. Induljon el Erdélybe, rögtön a Királyhágó után a legelső faluban balra áll egy hatalmas turul, az van ráírva, román királyi sas. Engedtessék meg, hogy minden nemzetnek meglegyen a maga sasmadara, amihez olyan képzeteket társít, amilyeneket akar.

– A mi nemzetünk sokféle képzetet társít hozzá, egyebek mellett a vészkorszakét. De hagyjuk szállni ezt a madarat, nevezzék is bárhogyan. Érdekesebb most annál, hogy milyen az ön személyes ízlése. Azt már tudjuk, hogy Wass Albertben talál művészi értéket.

– Évről évre alakul, gazdagodik az ember ízlése. A legnagyobb hatással könyv rám Szentkuthy Miklós Prae című regénye volt. Korábban pedig Hamvas Bélának az életében megjelent egyetlen kötete, A láthatatlan történet című esszégyűjtemény. 1971-ben erdélyi kamaszgyerekként el is jöttem Budapestre, hogy megismerjem a két írót. Szentkuthyval baráti kapcsolatom alakult ki, leveleztünk sokáig, a legnagyobb magyar zsenik egyikeként tartom számon. Hamvas Bélához is becsengettem, az ajtóban megjelent egy néni, kérdezte, kit keresek, mondtam, Hamvas Bélát, mire azt válaszolta, hogy a férjem sajnos már három éve meghalt, de ha van kedve, jöjjön be, beszélgessünk. Büszke vagyok rá, hogy a legelsők között álltam ki Hamvas Béláért. Egy kolozsvári folyóiratban, a Korunkban szó szerint azt írtam: ő a magyar kultúra leggonoszabbul ignorált jelensége, ami tarthatatlan és tűrhetetlen. Nemzetközi botrány kerekedett belőle, az Életünk című folyóirat egyik tavalyi száma foglalkozott vele. És én voltam az, nem a most habzó szájjal lobogót lengetők, aki floridai otthonában felkereste Wass Albertet, hogy megismerje. És én voltam, aki meglátogatta Márai Sándort San Diegóban. És én voltam, aki sokat beszélgetett Határ Győzővel. És énnekem volt atyai barátom Faludy György. Mindegyikükkel jó viszonyt ápoltam, annak ellenére, hogy például Wass Albert és Faludy ki nem állhatta egymást. Az én világnézetembe és esztétikai horizontomba mindannyian beférnek egymás mellé. Néhányan azt is tudják rólam, hogy szenvedélyes kutatója vagyok a kiszorított, érvényesülni nem hagyott magyar kulturális értékeknek, íróknak, költőknek, festőknek, zeneszerzőknek. Sokukat segítettem, elfelejtett művészeket éppúgy, mint akkoriban kezdő, de ma már lírai nagyságnak számító költőket, akik sosem jutnak első kötethez, ha én magam ki nem adom őket. Milyen hát az ízlésem? Hankiss Elemér egykori könyvcímét idézve: a népdaltól az abszurd drámáig terjed. Egységes fenomenológia darabja számomra egyik is, másik is, köztük semmiféle ellentmondást nem érzékelek, inkább élvezem a minőség szerinti átjárást. Egyik este szívesen elmegyek a Kékszakállúra, másnap pedig egy operettre, mert Lehárban, Kálmánban és Hubayban is a magyar teremtő erő megnyilvánulását látom.

– Magánemberi nyitottságát át tudja, át akarja ültetni a miniszteri tevékenységébe is?

– Kötelességem. Sem nem helyes, sem nem lehetséges valamiféle kötelező esztétikai divat, beszédmód bevezetése.

– Pedig az ön nevével hozták összefüggésbe a 3F-et: finanszírozandó, felejthető, felejtendő.

– Valóban én használtam ezt a formulát, de nem a saját elveimet jellemeztem vele, hanem az általános, számomra elfogadhatatlan gyakorlatot. Nálam az nem fordulhat elő, hogy mától kezdve, teszem azt, csak operett kell, vagy éppen operettről szó sem lehet. Elfogadhatatlan, hogy bármely kormányzat mások rovására részesítsen előnyben bizonyos önkifejezési módokat. A monokultúra nem jó, abban hiszek, hogy virágozzék száz virág. A természet egyetlen négyzetméteren belül képes növeszteni számtalan különböző tulajdonságú növényt: az egyik piros, a másik kék, a harmadik jó ízű, a negyedik csípős, az ötödik illatos, a hatodik magasra nő. Ha fél pokrócnyi helyen elfér ekkora gazdagság, akkor mi azon a jóval nagyobb területen, ami a haza vagy akár a nagyvilág, miért ne tudnánk értékelni a lehető legkülönbözőbb illatokat, színeket, ízeket, formákat?

– A kultuszépítéstől kanyarodtunk el. Ön Bécsből hazahozatná a Bocskai-koronát.

– Mi a baj a Bocskai-koronával?

– A koronával semmi. Csinnadrattás hazahozatalát értékelnék sokan magyarkodásnak, a valós tettek hiányát, a gazdasági bajokat elfedő szimbolikus cselekedetnek. Kultuszépítészetnek. Giccsnek.

– Akkor lenne jogos a kritika, ha csupa ilyen szimbolikus üggyel foglalkoznék. Csakhogy én járom az országot, néhány kivételével az összes színházban voltam, rengeteg előadást megnéztem, koncertek sorát hallgattam végig. A helyszínen akarom megismerni a problémákat, személyesen látni a beomló színházépületet, a széteső társulatot. És közben persze a Bocskai-koronával is foglalkozom.

– Senki nem mondja önre, hogy nem dolgozik. De ettől még a szimbolikus tettek a leghangzatosabbak: a Bocskai-korona, a Ferihegyi repülőtér és a Szabó Ervin Könyvtár átnevezése, a Bánk bán színre állítása Los Angelesben.

– Nagy szükség van ezekre is. Ahogy már említettük, egyre többen közömbösek a kultúra iránt. Az ő figyelmüket akár a kultúra, akár a nemzeti identitás iránt rendkívül nehéz fölébreszteni, ám egy-egy olyan pótcselekvésnek tűnő gesztus, mint a Bocskai-korona hazahozatala, jótékonyan erősítheti a nemzeti tudathoz és értékvilághoz való kötődésünket. Az utcán megszólított emberek zöme nem tudna említeni három Liszt-művet, de talán még egyet sem. Ám ha a repülőterünket Liszt Ferencről nevezzük el, azzal nemcsak Nyugaton erősítjük, hogy ő a mi zeneszerzőnk – és most ne menjünk bele abba, hogy Liszt magyar-e igazából, mindenesetre tény, identitása jellegzetesen és briliánsan európai volt, benne egy erős magyar komponenssel –, hanem az itt élőkben is. Persze pusztán ettől senki nem veti rá magát a Liszt-CD-kre, nem fog rohanni a koncerttermekbe, de azért erősödik benne a magyar kulturális tudat. A koronával kapcsolatban pedig megtanulja, ki volt Bocskai. Ez nem pusztán politikai látványpékség. Amúgy a látványpékségekben készül is valami. Látványosan, nem baj az. Jó és finom. És még érdekes is. Ettől még a gondolkodás nem válik díszletszerűvé, a dekoráció nem a tartalom helyett, hanem mellette él.

– Bizonyos szimbolikus lépések visszaüthetnek. Lisztről nevezni el a repteret aligha zavar bárkit is. De a Bocskai-koronát hazahozni akkor, amikor legalábbis az ellenzék szerint Orbán Viktor királynak képzeli magát, hát, lehet, hogy nem a legjobb ötlet.

– Évek óta mondom és írom, hogy annak a koronának nem a bécsi hadtörténeti múzeumban a helye.

– A kommunikáció szempontjából lényegtelen, hogy ön mióta foglalkozik a kérdéssel. Orbán most miniszterelnök, és a koronát is most akarják hazahozatni. Ez öngól lesz.

– Akkor lenne az, ha Orbán Viktor valóban királyi ambíciókat dédelgetne.

– Nem dédelget?

– Viccel?

– Persze. De hadd kérdezzem ismét: kapott megbízást magyarságkultusz építésére?

– Nem. Sokan jósolták, hogy amint megkapom az államtitkári posztot, más diktálja majd a lépéseimet. Voltak is próbálkozások, például az általam egyébként nagyra becsült Eperjes Károly és még néhányak részéről, hogy bizonyos szegmensekben saját kultúrpolitikát csináljanak, de én rendre visszaverem a befolyásolási kísérleteket és a voluntarizmust is. Szerencsémre a miniszterelnök teljes egészében rám bízta, mit teszek.

– Számos ügyben átnyúltak a feje felett, ön pedig némán tűrt.

– Nem akarok háborúkat kirobbantani. Még olyankor sem, ha kiderül, hogy a megkerülésemmel kész helyzetet teremtenek számomra, mint például Jankovics Marcell kinevezése esetében. Ezeket tudomásul veszem, jó képet vágok hozzájuk – ha már érdemben tenni nem tudok ellenük.

– Ferihegyből Budapest Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér lesz a kormány javaslatára. Miközben a tárcaközi földrajzinév-bizottság Liszt Ferenc Nemzetközi Repülőtér, Budapest-Ferihegy elnevezést javasolt. Aztán jött a hír, hogy kormányrendelet készül, mely csökkenti a renitenskedő grémium létszámát, megnyirbálja jogkörét. Ilyenkor mit szól az önben lakozó szabadgondolkodó?

– Nem ismerem kellő mélységben a testület érveit, és nem ismerem a motivációikat.

– Mégiscsak ők a szakemberek.

– Nekem itt világos véleményem van. New Yorkban John F. Kennedy a repülőtér névadója, Varsóban Fryderyk Chopin, Veronában Gaius Valerius Catullus, Belgrádban Nikola Tesla, Rómában Leonardo Da Vinci, Párizsban Charles De Gaulle. Normális tudatú országokban ez nem probléma. Azzal keresett föl egy konzervatív, polgári, jobboldali család, hogy szerintük a Ferihegy történelmi név, és még kötődik is a családjukhoz, ezért kérik, maradjon a régi elnevezés. Ez figyelembe vehető szempont, de a dolog horderejét, üzenetértékét, súlyát tekintve elhanyagolható. Ilyen esetekben a saját véleményemre hallgatok, nem családtagokra és nem bizottságokra.

– Nem Liszt nevének szerepeltetésével van a baj, azt a bizottság is elfogadja, csupán azt kérik, maradhasson a Ferihegy is.

– Álláspontom határozott.

– Végül is mindegy, amint kikerül az új felirat, a népnyelv pár héten belül bizonyára lisztferihegynek nevezi majd a repteret.

– Igen, ez kézenfekvő toponímia.

– Önnek nem ez az első átnevezési ügye. A Fővárosi Szabó Ervin Könyvtárat még tavaly szeptemberben Fővárosi Hamvas Béla Könyvtárrá keresztelte volna át, miután a Nemzeti Konzervatív Történetkutató Intézet kifogásolta, hogy egy úgymond kommunista ideológus nevét viseli Budapest könyvtárhálózata.

– Na, ez érdekes eset. Egy vasárnap délután felhívott az MTI vagy a Kossuth rádió riportere. Érdeklődött, mi a véleményem a Szabó Ervin Könyvtár névváltoztatásáról. Azt hittem, egy körkérdés keretében szólaltat meg néhány írót, költőt és könyvtárost a kollegina, így elmondtam a személyes véleményemet. A csapdát csak akkor észleltem, amikor kijött a hír, miszerint a kulturális államtitkár számára elfogadhatatlan Szabó Ervin, és kezdeményezi a cserét. Miközben nekem magamtól eszembe nem jutott volna változtatni.

– De ha már így alakult?

– Ha már így alakult, nem bánnám, ha minden az eredeti nevét viselné. Ha rajtam múlik, Kolozsvár legyen Kolozsvár, és ne Kolozsvár-Napoca, a Királyi Magyar Egyetemi Nyomda legyen Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Dunapentele legyen Dunapentele, és ne Sztálinváros. A ma Fővárosi Szabó Ervin Könyvtár néven ismert intézmény Fővárosi Könyvtárként lett fogalommá.

– Viselje minden az eredeti nevét?

– Igen.

– Melyiket? A születéskorit?

– Azt a nevét, amelyen nagykorúvá lett.

– És azt ki dönti el, hogy mikor vált nagykorúvá?

– A döntéshozó.

– Most éppen ön.

– Bizonyos kérdésekben most éppen én. De nem kell túlbonyolítani, ezek elég egyértelmű helyzetek.

– A könyvtár kapcsán mégis megneheztelt önre Tarlós István.

– Igen, úgy érezte, a kulturális tárca fővárosi ügyekbe akar avatkozni. Pedig dehogy akartam én beavatkozni. Egyetlen ártatlan mondatomon tört ki a botrány: az ellenzéki oldal berzenkedett és hőbörgött, hogy mi ez az újsütetű agresszivitás, mi ez az átnevezési őrület, a jobboldal meg lapított, eszébe nem jutott megvédeni azzal, hogy igen, ebbe mi ugrattuk be az államtitkár urat. Mindegy, semmit nem bánok, amit mondtam, vállalom.

– Fog változni a név?

– Ha igen, abban nem lesz szerepem, visszavonulót fújtam.

– Hamvas Bélát javasolta. Nagyobb könyvtáros volt ő, mint Szabó Ervin?

– Nagy író volt és nagy gondolkodó. De Hamvast sem érzem föltétlenül szerencsésnek. Habár van már ilyen néven könyvtár Százhalombattán, és nem omlott össze a helyi civil társadalom meg a battai gazdasági élet sem. Hamvas dolgozott abban a könyvtárban, állítólag nem ő volt a legjobb. De Széchényi Ferenc sem volt jeles könyvtáros. Persze Hamvas sem alapított intézményt, viszont kétségtelen, hogy a magyar könyvtárszakma történetében Szabó Ervin jelesebb figura volt nála.

– Szabó Ervin szervezte meg a népkönyvtárakat. Ez valami, még ha kommunista volt is a megboldogult.

– Viszont a magyar irodalomban és gondolkodástörténetben nem mérhető Hamvas Bélához. Nem lesznek álmatlan éjszakáim akkor sem, ha a Szabó Ervin Könyvtár megtartja a nevét, de azért jól mutatna egy Hamvas Béla-szobor a lépcsőházban.

– Ön múzeumi felületként szeretné használni a minisztériuma belső tereit, sőt még a külső falát is. Abból mikor lesz valami?

– Ezt az ötletet is roncsolják a belső rezisztens erők. Azon vitáznak, helyes-e erre fordítani a forrásainkat. Én azt gondolom, igenis megéri áldozni rá, hiszen a kortárs magyar képzőművészet számára ekkora és ilyen föltűnő felület másutt a szóban forgó néhány millió tízszereséből sem állítható elő. Megcsinálom.

– Graffitiztetne?

– Dehogy. Olyan molinókat lógatnék fel, mint amilyenek megjelennek például a Szépművészeti Múzeum és a Nemzeti Galéria homlokzatán. Természetesen fényáteresztő anyagból, hogy ne tegyék lehetetlenné a munkát az irodákban. Tizenkét kortárs képzőművész műalkotásait választottam ki, tíz festményt és két grafikát, most zajlik a látványtervek véglegesítése.

– Ön válogatott?

– Igen. És felkészültem rá, hogy ismét támadásnak leszek kitéve. Már fel is vetette valaki, hogyan merészelem én egyedül kiemelni az alkotásokat. A válaszom: enyém a felelősség is. A válogatás fő szempontja nem az volt, hogy a legnagyobb élő képzőművészek szerepeljenek, hanem az, hogy a képek egymással párbeszédet folytatva üzenjenek és képezzenek egy érdekes, bonyolult felületet.

– Ki az a tizenkét szerencsés?

– Hadd említem Reigl Judit, Franciaországban élő idős magyar expresszionista képzőművész nevét, aki a minap Kossuth-díjat kapott.

– Reigl Judit tán az utolsók között kapta az elismerést. Hiszen ön már jövőre megszüntetné a Kossuth-díjat, a Széchenyi-díjjal együtt. Még egy átnevezés. Mi a baj Kossuthtal és Széchenyivel?

– Nem velük van baj, hanem a nevüket viselő díjjal. A Nobelen kívül nem is jut eszembe száz évnél régebben működő jelentős díj. Magyar biztos nincs ilyen, legföljebb valami eldugott szakmai elismerés.

– A kora is adja egy díj presztízsét, nem?

– Az legföljebb hozzájárulhat. Száz éve a Kisfaludy-díj volt a csúcs, aztán a Baumgarten jött. Új korok új díjat, új szempontokat, új elveket követelnek. A Kossuth-díj két szempontból is rosszul teljesített. Rosszallásunk egyik oka az, hogy sokan érdemtelenül részesültek e magas elismerésben, műveik nem bizonyultak maradandónak, sőt némelyikük ma már mosolyt csal az ajkakra. Ezzel szemben rengeteg arra érdemes személy nem vagy csak posztumusz kapott Kossuth-díjat. És ha valaki azzal érvel, hogy 2012-ben egész más szempontok alapján ítélünk, mint, mondjuk, 1952-ben, erre én azt mondom, igen, pontosan ezért van szükség mihamarabb új díjakra. Húzzunk egy vonalat, és jelentsük ki: a 21. század második évtizedére annyit változtak a társadalmi, politikai, kulturális értékrendek, megközelítések, filozófiák, hogy változás kell. Egyébként azt sem tartom kizártnak, hogy mostani nevén megőrizhető a Kossuth-díj, de nem a legjelentősebb állami elismerésként.

– Ki lesz Kossuth és Széchenyi utódja? Közismert személy? Vagy egy méltatlanul feledett Széll Kálmán?

– Egyelőre ez nyitott kérdés, sőt azt sem tudni, egyáltalán megvalósul-e, amit szeretnék. Az sem biztos, hogy szimbolikus név kell, szerintem az Állami Nagydíj remek elnevezés volna.

– Tényleg lehet, hogy már jövőre nyugdíjazzák Kossuthot és Széchenyit?

– Én szeretném, de kormányzati döntés nincs. Dolgozom a koncepción.

– Orbán dönt?

– Úgy fogalmaznék: az ő véleménye megkerülhetetlen.

– Miként abban is, hogy Alföldi Róbert maradhat-e a Nemzeti Színház élén. Ön ebben a kérdésben hozott is ajándékot, meg nem is. Alföldit remek színésznek, kiváló rendezőnek, jeles színidirektornak nevezte, aztán pedig kifejtette, ha ő marad a Nemzeti élén, azzal „polemikus, szenvedélyes gyűlölködő légkört tartanak fenn, ami nem jó sem az igazgatónak, sem a társulatnak, sem a közönségnek”.

– Amíg Alföldi ügye művészeti, színházi és kulturális kérdés, addig meg tudom védeni őt, de amint nagypolitikai, a kulturális mezőt meghaladó kérdéssé válik, elfogynak az eszközeim.

– Telt házasak az előadások. Mi kell ennél több egy színház esetében?

– A telt ház fontos szempont, de nem az egyetlen. Vegyünk csak egy esetet! Ha, teszem azt, a KDNP kijelenti, hogy Alföldi személye casus belli, koalíciós szakítópróba, nem mondhatom, hogy Alföldi marad, a KDNP meg tegyen, amit jónak lát.

– Ne adjon ötletet Semjénnek.

– Nem szorul rá. A KDNP-ben amúgy is elég nagy az ingerültség, egyre többen érzik úgy, hogy a Fidesz mellett statisztaszerepre kényszerülnek.

– A KDNP önállóan nem létező párt. Ha Semjén pattog, kap Orbántól egy Negrót, hogy Zsolti, ne kiabálj, mert berekedsz. Kötve hiszem, hogy ön a kereszténydemokratáktól tart. Sokkal inkább tűnik úgy, hogy Orbán a Jobbiktól „sajnálja” az Alföldi-témát. Vonáéknak mára szinte csak a cigányozás maradt, a többi témájukat lenyúlta a Fidesz. A Jobbiknál ön kihúzta a gyufát. A párt félhivatalos hírportálja, az egyik frakciótag által távszerkesztett kurucinfó a minap az alábbi sorokkal kezdte egy cikkét: „Ismét kibújt a zsidó a Nemzeti Erőforrás Minisztérium kulturális államtitkárából: Alföldi annyira kiváló művész szerinte, hogy ellenállna, ha el akarnák távolítani a színpadról, s oly nagyra tartja rendezői képességeit, hogy adna neki egy másik színházat, ha már távoznia kell a Nemzeti éléről.” Nem nyílt ki a bicska a zsebében?

– Ez a szint nem ér fel hozzám. A kormány nem azt fogja tenni, amit a Jobbik akar.

– Dehogynem. Ha menesztik Alföldit, a Jobbikot hozzák ki győztesként.

– Ez is egy lehetséges interpretáció.

– Komolyan engedni akarnak ennek a pártnak?

– Megint a nagypolitika mezején járunk. A Jobbik-probléma globális kezelése meghaladja tárcám kompetenciáját. Én megfogalmazom a szempontjaimat, de nem én döntök. Nem vagyunk abban a helyzetben, hogy a Jobbik miatt fölösleges háborúkat folytassunk. Igyekszem a szakmai és emberi tisztesség keretei között keresni megoldást mindenre, miközben tudomásul veszem, hogy ezeket a szempontokat olykor felülírja a nagypolitika a maga átláthatatlan, olykor mocskos, de legalábbis homályos szabályaival.

– Homályt a Hegel-ügy kapcsán is emlegethetne. Tavaly decemberben a Hírszerző állt elő azzal, hogy a Fidesz egyik fontos háttérembere, a médiatörvény egyik kidolgozójaként és Fellegi Tamás jobbkezeként számon tartott Heltai Péter a rendszerváltás előtti Erdélyben Hegel fedőnéven a Securitate ügynöke volt. Sőt úgy lehetett tudni, önről is jelentett. Ön közvetlenül a hír nyilvánosságra kerülése után úgy nyilatkozott: végtelenül csalódott lenne, ha Heltaival azonosítanák Hegelt. Azóta Heltai elismerte, hogy ő Hegel. Ezek szerint ön most végtelenül szomorú és csalódott.

– Egyelőre nem vagyok az, hiszen nem került elém dokumentum, amely bizonyítaná, hogy Hegel jelentett volna rólam.

– Tudtommal ön kikérte a saját magára vonatkozó dokumentumokat Romániában.

– Így van, és Hegel ezekben periférikus módon jelenik meg.

– Hegel azt a megbízatást kapta, hogy jöjjön Magyarországra, majd figyelje meg önt és a szintén erdélyi Tamás Gáspár Miklóst.

– Hogy ezt a missziót kapta, abból nem következik, hogy jelentett is, és ha jelentett is, abból nem következik, hogy ártott is nekem. A jelentéseinek zömét, úgy tudni, nem ő írta, hanem operatív tisztek dolgozták fel a tőle származó, tisztázatlan körülmények között nyert információkat. Egy biztos: a Bukarestből megkapott dossziéimban problémás Hegel-jelentés nincs. De van itt egy érdekesebb aspektus. Magyarországon és Erdélyben is sok jeles emberről derült ki, hogy együttműködött a belbiztonsági szervekkel, ám az esetek kilencvenkilenc százalékában ezekből nem lett ügy. Szemernyi kétségem sincs afelől, hogy valakinek érdeke volt éppen most bedobni és példátlan módon feltupírozni a Hegel-ügyet. Nagy kérdés: ha nem tudhatjuk meg az igazságot mindenkiről, vajon szabad-e megtudnunk az igazságot kevesekről? Akarom tudni, mit tett Hegel, de akarom ezt tudni a többiekről is.

– Kinek az érdeke a Heltai-ügy?

– Nyilvánvaló, hogy rajta keresztül valaki Fellegi Tamáson akart ütni.

– Házon belül sejti az ellenfelet ez esetben is?

– Tényleg nem tudom. Bizonyára valaki olyan, aki képes súlyt biztosítani a médiában az ügynek. Ami komoly aggodalomra ad okot. Hiszen ha ekkora botrány kreálható egy súlyosan terhelő bizonyítékokat nem tartalmazó ügy kapcsán, ez azt jelenti, hogy bármelyikünk bármikor manipulációs stratégiák játékszere lehet.

– Kinek a játékszere?

– Nem tudom, Felleginek milyen ellenségei vannak.

– Fellegi jobboldali médiabirodalmat épít. Amiből egyetlen jelentős létezik. Komolyan kimondhatatlan annak az S betűs embernek a neve?

– Teljesen értem a gondolatmenetét, és még egyet is értek vele, amíg addig nem jutunk a történetben, hogy az ügy feldolgozásának zászlóshajói a Hír tévé és a Magyar Nemzet voltak. Csakhogy utóbb a baloldali Hírszerző és a 168 Óra is pont olyan kéjjel vetette rá magát az ügyre, mint a mondott birodalomhoz tartozó orgánumok.

– Tették a dolgukat: információhoz jutottak, és tisztességesen feldolgozták azt. Ettől még jogos kérdés az S betűs verzió.

– Maradjunk annyiban, hogy nem látok tisztán e témában.

– És a filozófusbotrányban tisztán lát? Miután Budai Gyula pellengérre állított jó néhány, a baloldalhoz köthető magyar társadalomtudóst, ön a profeszszorok védelmére kelt egyebek mellett a 168 Órában: „Ez az egész rendkívül méltánytalan olyan emberekkel szemben, akik világszerte elismerést szereztek a magyar kultúrának, s öregbítik társadalomtudományunk és filozófiai gondolkodásunk hírnevét. Ráadásul taktikusan, a hatalom szempontjából sem célravezető, ami zajlik: nem jó, ha tisztességben megőszült filozófusok esetleges tévedései összemosódnak a politikai gengszterek által valóban elkövetett tudatos rablásokkal.” Nem kímélte az elszámoltatási kormánybiztost sem: „Budai Gyula személyében új kultúrpolitikai szereplő jelent meg. Fellépésével a kultúra történései újszerű kontextusba kerülnek.” Pár nappal később Budai a Magyar Hírlapban visszaüzent önnek, mondván, jobb lesz, ha mindenki a maga munkájával foglalkozik, ő sem szólt bele, hogy Szőcs Géza kit nevezett ki a Műcsarnok élére.

– Amit ő tesz akár a filozófusok, akár a Műcsarnok új vezetője kapcsán, annak léteznek kultúrpolitikai konzekvenciái. Azért van kormány, azért van kormányülés, azért van kormányon belüli, tárcák közötti együttműködési kötelezettség, hogy minden döntés várható pozitív és negatív hatását előre feltérképezzük. A jelzett esetben Budai elmulasztotta az egyeztetést. A kormánybiztos úr vizsgálatai és az onnan származó információk kis híján lehetetlenné tették, hogy az általam javasolt vezető kinevezhető legyen a Műcsarnok élére.

– A filozófusbotrány kapcsán azt várta volna el Budai Gyulától, hogy mielőtt Heller Ágnesék torkának ugrik, egy kormányülésen vagy bárhol megkérdezze öntől: vajon tisztességesen használták-e fel az előző kormányok által ebben a körben elosztott pályázati pénzt?

– Helyesnek tartottam volna, ha közösen felmérjük a helyzetet, és együtt döntjük el, a vizsgálat mely fázisában váljanak publikussá a tények.

– Szabad egy államtitkárnak szembefutnia a szimbolikus politizálás bástyájának számító elszámoltatással?

– Az elszámoltatás iránt jogos társadalmi elvárás ébredt, hiszen a korábbi kormányok idején megmagyarázhatatlan módon tűntek el horribilis értékek, és bizonyultak veszteségesnek olyan tevékenységek, amelyek a világon mindenütt nyereségesek. A mértéktelen lopás demoralizálta a társadalmat. Helyeslem, hogy a kormány a saját igazságérzete és a társadalom elvárásának megfelelően le akarja folytatni a vizsgálatokat. Azt viszont nem helyeslem, ha a jogszerűségi, igazságtételi szándékba taktikai, pártpolitikai megfontolások keverednek. Bőven elég, ha leleplezett bűncselekmények bíróság elé állított elkövetői kerülnek a nyilvánosság kereszttüzébe. Sőt szerintem még csak azt sem kell minden esetben föltétlenül hangsúlyozni, hogy szocialisták és szabad demokraták loptak. Ugyanis ez oda vezet, hogy az emberek azt gondolják majd: nem a bűn, hanem a párthovatartozás miatt sújtott le rájuk az igazságszolgáltatás. Hiba lenne pártpolitikai szintre vinni egy társadalmi problémát.*

– Miután ön annak idején lepattant a Balassi Intézet ügyéről, a következőt nyilatkozta az Indexnek: „Az első lecke volt, az első olyan tanulságokkal, hogy egy másik világban fogok a továbbiakban ténykedni, más törvények között, amelyek az autonómiát csak korlátozott formában engedik működni.” Utalt arra is, hogy Orbán Viktor felhívta a figyelmét: „Kis mozdulatokkal is lehet nagy bajt csinálni.” És hadd idézzek egy a Nagyításnak adott interjújából is: „Már az óvodában voltak barátaim és voltak ellenségeim. Senki másnak nem voltak ennyire erőteljes szimpátiái és antipátiái, ez végigkíséri az életemet.” Nem úgy tűnik, hogy sikerült volna politikusra cserélnie a költőt, simulékonyra a megosztó habitust.

– Goethe egyszer úgy fogalmazott egy barátjához, von Krebelhez írt levelében: általában különválasztja magában az udvari titkos tanácsost és a szellemi embert. És mégis, mondja, az a tény, hogy terveinek és szándékainak legbelsejében hűséges marad saját magához, ez összeköti politikai, erkölcsi és költői énjét egy rejtelmes és szoros csomóba.

November 9-én közölte a kolozsvári Transindex Szőcs Géza nagy gyermekkori társának, Tamás Gáspár Miklósnak a búcsúsorait. Álljon itt szó szerint.

BARÁTOM, ELLENSÉGEM

Most őszintén.

Ha visszagondolok egykori kolozsvári baráti körünkre, föltűnő, hogy valamennyien az 1944/45 után, az antifasiszta-szocialista újrakezdés, közelebbről a Magyar Népi Szövetség (gyakorlatilag az erdélyi magyar kommunisták) által létrehozott romániai magyar kulturális-fölsőoktatási-akadémiai rendszer vezető figuráinak a gyermekei voltunk. Hármunk apja – akkor és ott – ismert író, irodalmár, szerkesztő, színigazgató. Másik négyünké a Bolyai Egyetem neves professzora. Aztán zeneakadémiai tanár. Operakarmester. Levéltári kutató. A Romániai Írószövetség magyar alelnöke, főszerkesztő. Egyikünk szülei Temesváron egyetemi tanárok. Ez a korábban sose létezett intézményrendszer a háború és a kudarcra ítélt bécsi döntés és a holokauszt következménye volt: itt (Romániában) kell magyar Erdélyt teremteni. Mire fölnőttünk, a posztsztálinista romániai rendszer sovén-fasisztoid fordulatának szorgos munkásai mindent elkövettek annak érdekében, hogy ez a hálózat megszűnjék. A döntő részben a negyvenes évek második felében létrejött erdélyi magyar értelmiség – addig sose ismert (magyar nyelvű) állami iskolarendszerrel és egyetemi-főiskolai rendszerrel, állami könyv- és lapkiadással, színházi, zenei és egyéb intézményekkel, tanár- és orvosképzéssel stb., stb., a korábbi létszám tucatszorosával – válságba, egzisztenciája veszélybe került, etnikai identitása támadottá vált, szellemi tevékenysége tiltás alá esett, az idősebbek védték a könyvtárat, a gimnáziumot, a tagozatot, az állást, a szakkört, a múzeumot, a népművelő szabadegyetemet; mi fiatalabbak pedig eltemettük a rendszert magunkban, s ki így, ki úgy, de szembefordultunk vele.

Félelem, düh, neheztelés, bizalmatlanság, ugyanakkor kései – eltéveszthetetlenül kései – „szellemi” virágzás. Mindent (s még inkább mindent, mint akkor sejtettük) behálózott a rendszer titkosszolgálata: barátaink s nem ritkán jóakaróink készítették rólunk az ügynöki jelentéseket – egyik szerkesztőtársam, ismert kritikus, tehetségemről, érzékenységemről, személyes problémáimról ír (szeretettel és rossz románsággal) az államvédelmi (Securitate) századosnak, szinte mintha naplót írna. Életében nem is tudtam, hogy ilyen sokra becsül, posztumusz spiclijelentéseiből kellett megtudnom – pedig egész életemben ismert, az apám sakkpartnere volt. Lányai gyermekkori barátaim.

SZŐCS GÉZA ROSSZABBUL JÁRT.
Apja, akit nagyon szeretett – s aki démonian gonosz ember volt, igazi szörnyeteg, már akkor is nyilvánvaló szélső-szélsőjobboldali nézetekkel, megveszekedett antiszemita is – őróla, a saját fiáról is írt besúgói jelentéseket (ami még a szovjet típusú rendszerek iszonyatos történetében is egyedülálló) –, és Géza, rá nagyon jellemző módon, megbocsátott, mert példátlan mértékben szerető szívű és elnéző ember volt. Apja jellegzetes módszerét (gyalázkodó névtelen levelek) visszájára fordította; egy régi barátnőm elképedésében megmutatta azt a gyönyörű, mintegy negyven lapos szerelmes levelet, amelyet ismeretlen hódolójától kapott. (Megismertem a kézírást.) Mit akarhat elérni a névtelen szerelmes levél írója? Hiszen így – még ha le is veszi lábáról az ideálját – nem érheti el a netáni viszonzás. De évek múlva mégis összekerültek, Isten tudja, hogyan, de nagyon.

Szőcs Géza csodagyerek volt – mint előtte Balla Zsófia –, akinek a megdöbbentő tehetségét mindannyian elismertük már gimnazista korában. Nagyon megkedveltük egymást, ifjúkori verseiben gyakran szerepelek, névvel is, de név nélkül még gyakrabban, volt közös (részben forradalmi, részben fantasztiko-misztiko-lokálpatrióta természetű) mitológiánk (Kőmálalja, Borjúmál, Kányafő, Donát-szobor, az ejtőernyós ugrótorony a Fellegváron, a röpülőhíd a vágányok – a strekk – fölött az állomásnál).

A verseiben is szerepel – még az 1980-as években is, még ott van A sirálybőr cipő c. kötetében (1989) – az antifasiszta, sőt: kommunista ellenállás mitológiája (René Char és a börtönben meghalasztott Simó Donka, 1910-1937, aki Olga Bancic [Pierrette, akit bárddal fejeztek le a nácik 1944 májusában], Ocskó Teréz, Chaia Lifschitz, Elena Pavel mellett a mozgalom női vértanúinak egyike volt), együtt a magánmitologikus szőcsgézaságokkal. Fiatalabb volt nálam öt évvel, de tanultam tőle, mindenekelőtt Szentkuthyt (Prae), Weörest, Hamvast; a nagy tehetségre hamar fölfigyelő Weöres el is jött Kolozsvárra Gézához, az ő révén ismertem meg. Szemben a magyar kultúra magyarországi („csonkamagyar”) ágával, az erdélyi irodalmi kultúra nem volt antifilozofikus, még ma se az. (Ebben talán a protestantizmus nagyobb történelmi és kulturális szerepe is ludas.)

Ebben én nagyon elszánt voltam régóta, egyébként (szemben téves kronológiákkal) teljesen függetlenül a nagyszerű Bretter Györgytől, akit nem ismertem, hiszen amikor elkezdtem a komoly filozófiai stúdiumokat, akkor Bukarestben voltam a görög-latin szakon, majd amikor visszatértem, ő akkor se tanított a tudományegyetemen, csak a képzőművészeti és zenei főiskolán. Magunktól kerestük őt meg az írásai miatt (ő nagyon későn kezdett, alig előttünk, pedig sokkal idősebb volt), Géza meg én. Nagy barátság lett ebből is; Géza – részben a kedvemért – sok filozófiát olvasott, ebben is nagyon ötletes volt és képzeletgazdag és okos, bár már akkor se beszélt folyamatosan. De mindig kiderült, milyen mélyen értette az akkori hőseinket, Wittgensteint, Heideggert és egykori kedvencemet, a csodálatos és bolond Hamannt.

Próbáltunk másfajta emberekhez is kapcsolódni – ennek a dokumentuma ez a vers is:

„Emlékszel, Gazsi? Gyere, menjünk Szentgyörgyre! / Szentgyörgyön a Sugásban és a Kriptában és a Bodokban! / Szentgyörgyön, ahol ott él – tudod, ki él ott / Szentgyörgyön, igen ő! Te is kívánod már látni, igaz? / Gyere, menjünk Szentgyörgyre, ahol minden a régi még. / Egy fél konyakot és egy päpsit. És a Tábornok és Ló és / parkett a Sugásban, bizony szőnyeg és csempekályhák. / -Tábornok tábornoksága és Ló lósága! A Sugás, a Kripta, a Bodok!”

De aztán nem mentünk végül, pedig Farkas Árpáddal meg a többiekkel szerettünk volna borozni. Hallga, mit mondanak. Negyven évvel később véletlenül estem be Czegő Zoltán könyvbemutatójára a sepsiszentgyörgyi unitárius parókián. Nagyapa-versek, azt hiszem, ez volt ennek a kötetének a címe.

Egyetemista korában ismertem őt is, meg Farkas Árpádot is, aki elbűvölően kedves fiú volt. Hogy is neveztük? Azt hiszem, Cinka. Vajon miért?

Géza azonos szövegű változatokat írt az egyik versére. Szép, megható férfivers, ma már megírhatatlan.

S az a szürreális tréfasorozat Cselényiéknél a Brassai utca és a Forduló utca sarkán és az a fura színház a munkásotthonban és a műfikciók Darkóval és a szerelmek és a válások és az öngyilkosságok. És a vodka. És az az óriási hó minden télen, az az elmondhatatlan, puha, gigantikus, lenyűgöző kolozsvári hó.

Bretter a könyvébe hosszú önparodisztikus verset írt be ajánlás helyett Annának és nekem, célzásokkal Géza verseire és mondásaira. Bretter volt az abszurd bajnoka, filozófus létére a képtelen humora volt a középpontban: Géza borzasztóan szerette, és jobban értette bárkinél. Örült is Bretter, akit könnyű félreérteni, és akit művészek olvastak és értettek leginkább (és viszont: milyen jó kritikusa volt Bretter Bodor Ádámnak, Szilágyi Istvánnak, Pusztai Jánosnak).

Mindeközben Géza remekműveket szerzett, az ismeretes nyelvi képességekkel, ahol a legvadabb szürreális bakugrások is banálisnak tetszenek, annyira mestere a költő az anyanyelvének, a konzervatív olvasóval is elfogadtatja, hogy ez másképp nem lehet, pedig éppen a másképp lüktet a versekben; forradalmárok voltunk annyiban, amennyiben ez a másképp és a másképp természetessége, valósága volt érdeklődésünk tárgya. Ebben a fiatal Szőcs Géza sikerrel járt, mert neki jobban el lehetett hinni, mint bárki másnak.

Így lett ő áldozata a valóságot költő tálentomának: másokkal, derék emberekkel együtt hozta létre – már az én Budapestre távozásom után, én ott lettem a nyílt-nyilvános-bevallott ellenzék tagja (1980 körül) Magyarországon, míg Romániában egyszerűen csak gyanús, megbízhatatlan, és ezért részben betiltott, leváltott ember lettem, ezek semmiségek ahhoz képest, amiken a súlyosan üldözött Géza átment – a romániai magyar szamizdatot. Ekkor kezdődött el, Nyugatra menekülése-száműzetése után, a kényszerű politikai pályája. A szó szoros értelmében botcsinálta politikus volt, a Ceaușescu-rezsim neosztálinista-neofasiszta botja

TETTE ŐT POLITIKUSSÁ, AKI METAFIZIKAI FORRADALMÁR VOLT.
Az, ami a politika iránt érdeklődő vagy pláne politikai szenvedélyektől korbácsolt embereket foglalkoztatja, őt untatta világéletében. Szociológiai, gazdasági érdeklődése nem volt, történeti kíváncsisága maga volt a délibábos, ám költői halandzsa, politizálása intelligens rögtönzés volt, amelyben a mi egykori kolozsvári élményünk volt a kiindulópont, a Románia közepén szabad és intellektuális, tájhoz kötött, de minden egyébtől lebegően elszakadó fiatal élet utópiája. Nekem is, de én – mint köztudomású – végül másra következtettem belőle. S nem azért, mert ezért az utópiáért sokan megfizettek (mások súlyosabban, mint Géza meg én, sajnos különösen a nők, s ebben mi se voltunk egészen ártatlanok, bár más-másképpen), de semmilyen élmény és emlék nem lehet mintája olyan gyakorlatnak, amely – mivel sokakat érint – intézményes és nyilvános.

Ehhez Gézának, azt hiszem, nem volt érzéke. (Bár még alkotmánytervezetet is írt életében.) Én távolról láttam, hogy a romániai forradalom és a magyarországi rendszerváltás után miket művelt, ténykedését az RMDSZ élén meg a romániai szenátusban őszintén szólva nem értettem, el voltam foglalva, sose néztem utána. Észleltem, hogy nagyon sokan megharagudtak rá otthon, igazuk volt-e vagy se, nem firtattam, bár kényelmetlen érzéseim voltak. Írásai mintha egy Szőcs Gézát utánzó fiatal költő művei lettek volna, zavarban voltam (vagyok) tőlük. Nem rosszak, dehogy, ő sose írt rosszat, de… Tudja a csuda.

Aztán visszakerült Pestre, és valahogyan Orbán Viktor környezetében lett fontos tényező. Ez 2010 előtt nem számított szörnyűségnek, de akkor is beszélni kell róla. Szőcs Géza nem lett soha igazán konzervatív, mint ahogy Orbán se. De Orbánnak a gondolatok mint gondolatok (jó ideje már) nem számítanak. Ám Gézának igen. De nem úgy, mint professzionátus gondolkodóknak. Az ő szerepvállalása (államtitkárként kormánytag volt meg miniszterelnöki főtanácsadó) nem elvi vagy politikai vagy világszemléleti döntés folyománya volt, hanem őszinte férfibarátságé. Ő személyesen kötődött Orbán Viktorhoz, nem pedig ideológiailag a magyarországi jobboldalhoz, amelyet szerintem se nem értett, se nem kedvelt túlságosan, habár kései életének – kései? borzasztó ezt idegépelni – társai a jobboldalról kerültek ki, noha őszintén elmondta párszor, hogy ezen a jobboldalon őt, mint költőt és értelmiségit, nem értik, a liberálisok és a baloldaliak meg mint politikustól idegenkednek tőle.

Gesztusának irányát – mint egész életében – személyes érzelmek szabták meg. Ez nem baj, ameddig ami kockán forog, immár nem személyes, nem egyéni, hanem intézményes és nyilvános, mint az elintézendő közügyek mind.

Nagyon jó és szép volt Szőcs Géza személyes barátjának lenni. Majdnem minden évben fölhívott az édesanyám születésnapján, mert tudta, hogy már csak kevés ember él, aki jól ismerte őt, s mert sejtette, hogy kissé magányosnak érezhetem magam, ha a szeretett halottra gondolok. Géza híresen hűtlen volt és nagy cserben és faképnél hagyó; nem ismertem nála hűségesebb barátot. Óriásiakat füllentett, fantáziált és konfabulált; sose éreztem őszintétlennek.

A politikában is délibábos fikciók és ábrándok vezették, s az idő múlásával egyre inkább.

Mindez azonban nem veszi le válláról a felelősséget.

BESZÉLJÜNK ŐSZINTÉN.
A magyar közéleti kultúra frivol és cinikus. Meg fölületes. Vegyünk egy nyilvánvaló, közismert, régi példát.

Németh László, a magyar XX. század egyik kulcsfigurája, az ország egyik (vagy talán a) legműveltebb és legtájékozottabb embere, a második világháború előtt az akkor korszerű fasizmus és nácizmus jó ismerője, őszinte híve és hazai meghonosítója volt. Legismertebb fogalmai az európai szélsőjobboldal gondolatkincséből származnak. „Mélymagyarság” a fasiszta Action française „la France profonde”-jából, a „minőségszocializmus” egyenesen Adolf Hitlertől ered („Sozialismus der Qualität”, amelyet a Führer a zsidók mennyiségi szocializmusával állított szembe, s nyomában a nagy magyar író is). Ugyanez a Németh László az 1956-i forradalom leverése után az MSZMP és a Szovjetunió mellé állt a legföltűnőbb módon, még folytak a megtorlások, amikor ő – mellesleg Szabó Lőrinc és Fülep Lajos társaságában – átvette 1957. március 15-én a Kossuth-díjat Kádár János bábkormányától. Utána ment Canossát járni a Szovjetunióba. És 1945 előtti, akkor még közismert múltja ellenére végig vezető szelleme volt a Kádár-rendszernek, persze kitűnő írásokkal, hiszen nagy tehetség volt. Németh László regényeit nem veszik, színdarabjait nem játsszák, de sötéten baljóslatú (bár sokszor éleselméjű) politikai esszéit azonban ma is tisztelettel olvassa a hálás utókor. Miért is hálás ez a magyar utókor? A legsötétebb árulásokért, amelyeket írástudó elkövethetett? Hiába volt szellemes és éleslátó gyakran – olvasom én is, bár nem hálával és tisztelettel –, tudni való, hogy ez azért nem minden.

Az övéhez képest Szőcs Géza felelőssége elenyésző, az általa támogatott rezsim, minden bűne ellenére, nem hasonlítható a XX. századi forradalmi-ellenforradalmi zsarnokságokhoz.

De mindenki a saját terhét cipeli.

Bár Szőcs Géza a legnagyobb ritkaság volt – szabad cselekvő az Orbán-rezsim belsejében, aki elég gyakran megbírálta a (szélső)jobboldali kormányzat húzásait, egyetlenként a belső körből –, a sajátos szabadsága nem csökkenti, hanem növeli a felelősségét. Orbán Viktor láthatólag szerette és tisztelte őt (ebben nem áll egyedül), ezért többet engedett meg neki, mint bárki másnak. Kritikái ellenére Gézának egyetlen érdemi szava nem volt ahhoz a nemzeti tragédiához, amely kormánya (és persze a kormány önkéntes-tudatos támogatói) jóvoltából Magyarországon – és részben az erdélyi magyarság körében is – lejátszódott. Erdélyben a tragédiának az a különösen undok fajtája, amelyben főszerepet játszik a számolatlanul szórt pénz, s ahol szinte senki és semmi – a romániai magyar értelmiség körében – nem érintetlen a budapesti baksistól, s ahol még román állami intézmények magyar részlegeiben is a „főkonzulátustól” és az „államtitkárságtól” rettegnek, holott nem áll fönn közvetlen vagy elháríthatatlan anyagi függés. Már föl sem tűnik. Hogy a pesti ellenzéki közeg a magyar Erdély Orbán-függésére a romániai magyarok iránti megbocsáthatatlan és ostoba utálattal és lenézéssel válaszol, attól ez az egész még rettenetesebb, de ez utóbbi a liberálisok letörölhetetlen erkölcsi gyalázata. Nem a jobboldalé.

Ugyanakkor a szimmetriák nem teljes körűek. A rezsim hívei Orbán politikai hívei. A rezsim ellenfelei azonban nem az ellenzéki pártok politikai hívei, én magam a legkomolyabb fönntartásokkal és bizalmatlansággal vagyok irántuk (vö. evvel vagy evvel), nem szólva arról, hogy az ellenzéknek nincs vezére, és én inkább tartom a szó komoly értelmében vett ellenzéknek az SZFE diákjait, több szakszervezet tagjait, szociális és emberi jogi aktivista csoportokat vagy akár saját magamat, mint a parlament kormányellenes képviselőit vagy az antiorbánista polgármesterek és más effajta közszereplők jelentős részét.

De a kormányzó jobboldal egységes, az állam által javadalmazott, fegyelmezett, összetartó, engedelmes csapat. Nem lehet Orbán-követőnek lenni lojalitás nélkül – bár Géza esetében ez csak a fontos dolgokra vonatkozott.

Mindenesetre: Szőcs Géza az egyetlen jelentős magyar író, aki nyíltan, elkötelezetten a saját tekintélyével támogatta és legitimálta az Orbán-féle radikális jobboldalt.

Az írók, a humán és a művészértelmiségiek között vannak Orbán-szavazók, díjakat elfogadók, az MMA tagjai, az agyonfinanszírozott jobboldali helyeken olykor publikálók stb. De ők csöndben vannak, ők nem mint értelmiségiek, hanem mint privát honpolgárok támogatnak egy irányzatot a sok közül. Vannak Orbánnak hívei a nem politizáló természettudósok és mérnökök között is. Ám vannak – nem kevesen – konzervatívok meg liberális nacionalisták is, akik ellenzéki szavazók.

De híres író – és Magyarországon még maradt valamicske (nem sok) az írók hajdani, hagyományos tekintélyéből, ha már nem is olvas a közönség többé – ezt nem tette, csak Szőcs Géza. Tehetsége és szeretetre méltó természete miatt a céh elnézte neki a méregdrága és rendszerint kudarcba fulladó ötleteket, a külföldről megvetően visszautasított nemzetközi irodalmi díjat, az abszurd Sámándobot és a többit, és legyintettek rá: nem komoly.

Orbán Viktor se neheztelt a kidobott százmilliók miatt, legyintett rá: nem komoly.

Nemzedékünk egyik legjobb költőjét – de azért meg nem érdemelten!… – kezdték amolyan udvari bolondnak nézni, aki ő nem volt.

Nem, ez komoly dolog. Ha komolyan vesszük Szőcs Gézát mint költőt, mint a barátunkat, akkor tartozunk vele neki, a méltóságának meg saját magunknak, hogy szégyelljük magunkat miatta.

Megjelent egy kurta cikkem („Oriana Fallaci fasiszta könyve”, Élet és Irodalom, 2003. szeptember 26.) a menekültellenesség, a iszlamofóbia, az európai rasszista téboly igazi kitörése előtt jó pár évvel, de fölfigyelve a fércműben is propagált első komoly tünetekre. Néhány esztendővel később találkoztam Gézával a Hold utcában, aki ezt nyilván nem olvasta, és dicsérte nekem a förtelmes és pökhendi arabellenes rasszista könyvet, és kifejtette nekem, hogy a migrációt „valakik” szervezik, és í. t. Mondtam szárazon, hogy nem értek egyet. Azt felelte, hogy csodálkozik rajtam. Elváltunk.

A lényegben – bár Géza ebben se volt tipikus mint meggyőződéses filoszemita – mégis egyetértett a magyar szélsőjobboldallal, másfajta stílusa, ízlése, kultúrája ellenére. Ott ült Orbán mellett a török nyelvű népek (!) szövetsége valamelyik csúcsértekezletén, a véres kezű közép-ázsiai ex-KGB-s despoták között. Mindezt és még sok hasonló egyebet nem lehet nem számon tartani.

Egyrészt, mert így helyes.

Másrészt azért, mert szerettük, sokra tartottuk, örültünk neki.

Ahogyan Vidnyánszky Attilának van Orbán-ellenes színész fia, Szőcs Gézának is van költő (és filmrendező) lánya, aki e tekintetben nem olyan, mint az apja. Bár másban meglepően olyan mégis. A gazdag nyelvű, pazarló-burjánzó Szőcs Géza-versekhez látszatra nem hasonlít Szőcs Petra kopár, szűkszavú, ironikus lírája. De ott van a rejtett, vízjelszerű analógia: a verseknek mindkettejük esetében úgy van csattanója, hogy egyben csökken a vers végére az érzelmi intenzitás: álzárlat, nyugtalanító. Minden eltérés ellenére ez nagyon mély rokonságra vall.

Régi baráti körünkből Géza már a hetedik halott. A régi város egy kelet-európai (román és kozmopolita) gazdasági sikertörténet szép gót és barokk díszlete, amelyről a mai lakosok azt hiszik, hogy amolyan osztrák dolog volt, olyan izé, k. u. k., amit amerikai népszerűsítő könyvekből és videókból ismernek, van Klausenburg nevű kávéház, bár szemben Brassóval és Nagyszebennel, Kolozsvár a XV. század óta magyar város volt, az volt még gyerekkorunkban is. Most is van benne magyar kultúra, és nekünk épp elég a régiből, hogy ráismerjünk. Senki nem ismeri, senki nem érti, s aztán majd elfelejtik.

Nagyon nagy kár, hogy így esett.

De nem lehetünk olyan pazarlók, hogy ennek a senki máshoz nem hasonlító, eredeti és különös embernek a verseit ne olvassuk.

Nagyon haragszom. Nagyon búsulok. Nagyon el vagyok keseredve. Semmi sincs jól.

Végezetül álljon itt, szemlénk végén, a következetes, értő olvasó számára az a cím, amelyen elérhető Szőcs Géza blogja: http://szocsgeza.eu/hu/ – a napló, amelynek tartalma immár tovább nem frissül… Olvasása talán közelebb visz Szőcs Géza titkának a megfejtéséhez.