Krebsz János: Mindig így volt

Ez a mostani végrehajtó-botrány oldalvizén kiderült vizsgaügyintézés viszont túlmegy minden határon. Amikor meg sem jelenik a vizsgázó, s a telefonon egyezkedő „nagyon iskolázott” emberekben fel sem merül, hogy valahol rögzíthetik a beszélgetést, hogy...

Rohonyi Zoltán: Töprengések egy irodalomtörténet kapcsán

Az élő irodalom történészének tehát sokkal inkább kell kritikusnak lennie, mint más korokkal foglalkozó céhbelijeinek, s műve rangját is az határozza meg elsőrendűen, hogy mennyire fogékony ízlésű, ítélőereje lépést tart-e minden esetben intuitív képességével, végül: értékítéleteit milyen mértékben tudja a jelenség feltárásával alátámasztani.

Braun Gábor: Mit szólt volna az édesanyám?

Az újságíró tovább erősködött: “De hát maga nyerhetett volna!” Erre Ivan így felelt: “És milyen dicsőség lett volna az? Milyen méltósága lenne annak az aranyéremnek? Mit szólt volna az édesanyám hozzá?”

Kocsis Tamás: In memoriam Torgyán József – a majdnem államfő

Tűzijátékoktól kísérve bukkant fel a semmiből – pontosabban az ügyvédségből –, s képes volt arra, hogy akkor is állandó főszereplőként mutatkozzék politikai tornádókban és álviharokban, a médiában és a magyar világ szinte minden elképzelhető színpadán.

Németh Péter: Lövések

Nem tudom hány rész van még hátra, milyen keménységű információk maradtak a talonban, de talán már nem is ez a lényeg. Sokkal inkább az, hogy ténylegesen kiderüljön, ki is a célpont, és le lehet-e őt (őket) vadászni.

Szele Tamás: Hipergagyi

Olcsó maszlag, körülbelül az 1950-es évek propaganda-eszközeinek szintjén, minden fillér kidobott pénz volt, amit fizettek érte. Carlson jobban tenné, ha rajzfilmeket forgatna, azokban vannak ilyen mesebeli karakterek és történetek.

Bolgár György: A költészet hete

Azt állította Kásler Miklós, az Emberi Erőforrások minisztere (a Figyelő című, jobb éveket látott hetilapnak), hogy a járvány első hullámát a járványügyi szabályoknak köszönhetően „úgy törtük le, mint senki más Európában”.

Huszár Sándor: A gyilkos mosolyog

Tudom, Kővár nem a világ közepe. A tizennyolc centis késsel, vacsora után, beütemezetten gyilkoló – nem írom le a nevét – emberszabású állat sem jellemző másra, mint ősi és örökölt sötétségre. De sajnos azt is érzem, hogy a gyilkos ellenem mosolyog.