REKVIEM
NEM IDEGEN ÉG ALATT BOLYONGTAM,
IDEGEN SZÁRNY VÉDVE NEM BORULT RÁM,
DE NÉPEMMEL EGYÜTT VÁNSZOROGTAM,
VELE JÁRTAM KÁLVÁRIA-ÚTJÁN.
ELŐSZÓ HELYETT
A rettentő jezsovi években tizenhét hónapot töltöttem a leningrádi börtönök előtt kígyózó sorokban. Valaki egyszer „felismert”. Akkor a mögöttem álló szederjes ajkú asszony, aki nyilván sohasem hallotta nevemet, felocsúdva a mindnyájunkat jellemző fásultságból, suttogva – mert ott mindenki suttogva beszélt – azt kérdezte tőlem:
– Meg tudná ezt írni? És én azt feleltem:
– Meg.
Akkor valami mosolyféle derengett fel arcán, pontosabban azon, amit valaha arcának neveztek.
Leningrád, 1957. április 1.
AJÁNLÁS
Ennyi fájdalomtól hegy ledőlne;
nagy futó folyam megállana.
De a lakat nem törik le tőle.
Mögötte, a rácsoknak ütődve,
vergődik a rabság bánata.
Valahol nap hajlik nyugovóra,
valakit friss szellő meglegyint…
Mi csak állunk. Nem is tudunk róla.
Zár nyílását lessük, jaj mióta,
s katonák nehézkes lépteit.
Felkeltünk, mint hajnali misére,
mentünk elvadult utcákon át,
némán, halaványan, félig-élve
gyülekeztünk. Mindnyájunk reménye
énekelte messze halk dalát.
Ítélet… És ott áll egymagában,
távolesve már mindenkitől.
Mint kinek szivét egy kés kivágta,
megy csak, fel-felkelve, földre rántva,
botladozik… tovább… míg kidől…
Merre vagytok, két keserves évem
barátnői, véletlen sereg?
Szibéria hóförgetegében
mit láttok a ködlő hold körében?
Láttok-e? Búcsúzom tőletek.
1940. március
BEVEZETŐ
Akkortájt csak a halott mosolygott,
mert örült, hogy békességre lel,
és Leningrád hányt-vetett kolonc volt
börtönei közt, fölös teher.
Elítéltek, ezrével vonulva,
vitték kínba-dermedt életük,
mozdonysípok felsikoltó, kurta
búcsúszava röppent csak velük…
Ártatlan vergődött Oroszország,
nézte némán halál-csillagát.
Testét szörnyeteg csizmák taposták.
Egy-egy sötét rabkocsi megállt…
1
Hajnali sötétben jöttek érted.
Mint koporsót, úgy kisértelek.
Ikon előtt a mécs tövig égett,
sírtak odabenn a gyerekek.
Emlékszem az ikon hidegére
szádon, s verejtéked hogy szakadt…
mint kivégzett sztrelec felesége,
üvöltök a Kreml fala alatt.
1935
2
Hömpölyög a lassú Don,
hold lebeg az ablakon,
nagy kucsmája félrevágva,
ép a házba, arca sárga…
Jaj, beteg vagyok, beteg,
magam vagyok, rettegek!
Fiam rab, uram halott.
Értem imádkozzatok!
3
Nem… ez nem én vagyok.
Valaki más szenved helyettem.
Én nem bírnék el ennyit…
Azt meg, ami történt,
fekete posztóval beborítsátok!
És vigyétek ki innen a lámpát!…
éj van.
4
Hogyha megjósolták volna egyszer
neked, könnyű kedvű lány, neked,
carszkoje-szelói tréfamester,
hogy tépődik össze életed,
hogy álldogálsz a kereszt tövében
háromszázadikként, egymagad,
s könnyed árja az újévi jégen
lyukat perzsel lábaid alatt…
Szél veri a börtön-jegenyéket
túl a falon. Halott hallgatás.
Hány veszett el, hány ártatlan élet!
5
Tizenhét árva hónapom!
Fiam hivogatom.
A hóhér lábát csókolom.
Fiam! Iszonyatom!
Olyan zavaros az egész!
Senki se tudja már:
ki farkas, és ki ember, és
mikor hangzik: halál!
Csak egy poros virág lobog,
bilincs zörög… és lábnyomok
a semmibe. Sírás…
És farkasszemet néz velem
halál-igérőn, fényesen
egy csillag-óriás.
6
Hetek szállnak, hetek szállnak.
Ó, sok fehér éjszakám!
Láttad fényüket talán,
börtönödbe rést találtak
vígasztalni. Most pedig
néznek, ölyv-szemet meresztve
te megácsolt keresztedre.
Halálodat hirdetik.
1939
7
AZ ÍTÉLET
Lezuhant a szó, mint hegynyi szikla,
szétzúzta még élő mellemet.
Hiszen tudtam. Rég meg volt ez írva…
Túlélem még ezt is, meglehet.
Kezdenem kell még ma hány dologba!
Szívemet kővé dermeszteni,
emlékeim gyilkolni halomra,
és valahogy újrakezdeni.
Pedig… forró zümmögésű nyár van,
s mintha ünnep. Derűs nap ragyog.
S most a szó… Bolyongok puszta házban.
Tudtam: egyszer erre virradok.
1939 nyarán
8
HALÁLÁRA
És most már várhatok – eljössz úgyis, tudom.
Várlak. Nehéz így egymagamban.
Ajtóm kitárom és a lámpást elfujom
előtted, te megfoghatatlan!
Jőjj el, akármilyen alakban, csak velem
lehess! Akár mint bomba törj be,
vagy mint haramia, késsel, félelmesen,
vagy mérgező füstként ömölve!
Jőjj el, gyerekkori magad-szőtt meseként
– emlékszel? hajtogattad annyit! –,
csak láthassam megint kék sapkád tetejét,
s a rémülettől sápadt házbizalmit!
Most már mindegy nekem. Rohan a Jenyiszej,
sarkcsillag néz rám tündökölve…
Jaj, tiszta kék szemek! Födözzétek ti el
végső iszonyom mindörökre!
Fontannij Dom, 1939. augusztus 19.
9
Lelkem felét az őrület
szárnyaival már betakarta.
Hol szeszt kínál, maró tüzet,
hol mély, fekete völgybe csalna.
Már régen jól tudom magam,
hogy a győzelem az övé lesz.
Mint más szavát, hallom szavam:
micsoda zagyva lázbeszéd ez!
Útravalót sem ad velem,
nem vihetek semmit magammal
(sírva hiába kérlelem,
nem törődik esdő szavammal),
semmit: fiam kínba-fagyott
szemét, se kövült szenvedését,
se azt a rettentő napot,
se a beszélő reszketését,
se jól ismert, hűvös kezét,
se a borzongó árnyu hársat,
se elhaló üzenetét
az utolsó vígasztalásnak.
Fontannij Dom, 1940. május 4.
10
A MEGFESZÍTÉS
„Ne sírj, anyám, mert feltámadok.”
Hasadt a menny kárpitja. Zengve fennen
óráját hirdették az angyalok.
Atyjához szólott: „Mért hagytál el engem?”
Anyjához: „Ne sírj, mert feltámadok…”
Zokogva hullt a porba Magdaléna,
s a Tanítvány, legkedvesebb fia…
Amarra nem mert nézni senki: néma,
sötét szoborként ott állt Mária.
1940-1943
EPILÓGUS
I
Láttam én földre bukni arcot,
és rettegést: szem résén villogott,
fájdalom-ékírással telerajzolt
kőtáblát: megtört homlokot,
láttam sötét és hamvasszőke fürtöt
ezüstfehérre válni hirtelen,
láttam, hogy száj szögletében hűdött,
száraz mosolyban ráng a félelem.
Most érettetek is könyörgök én,
kik ott álltatok mögöttem, előttem
hóförgetegben, júliusi hőben
a vakítón vöröslő fal tövén.
II
Üt új órája az emlékezésnek.
Titeket látlak, hallak és idézlek:
őt, aki eltántorgott holtraváltan,
őt, akit annyit, s aztán sose láttam,
meg őt, aki szép haját hátrarázva
„Mint haza, járok ide!” – magyarázta.
Jó lenne mindüket nevén neveznem.
De lista nincs. Nyomukat hol keressem?
Megfontam hát elhullatott beszédük,
emlékül nagy lepellé szőttem értük,
emlékeimből el nem múlhat egy sem,
és őket újabb bajban sem felejtem.
S hogyha fojtó tenyér tapadna számra,
amely százmilliók nevét kiáltja,
gyászfordulóm emlék-idéző napján
kívánom: ők is így gondoljanak rám.
És ha valaki ebben a hazában
úgy akarná egyszer, hogy szobrom álljon –
legyen! Hogy voltam, hadd hirdesse emlék.
Csak azt hagyom meg, szobrom hol emeljék:
ne a tenger partján, ahol születtem,
a tengerhez már semmi nem fűz engem,
és ne a cári kertben – ott egy árnyék
vigasztalan engem keresve jár még,
de itt, ahol a vasreteszt igézve
háromszáz órát álldogáltam érte.
Hogy ne kísértsen ott se, a siron túl:
fekete rabkocsi fékez, csikordul…
Hogy elfelejtsem ajtó csappanását,
öreganyó sebzett-vad jajdulását…
Csillog majd szobrom mozdulatlan arca,
mint könny, megolvadt hó csorog le rajta.
Burukkol a börtön galambja messze,
s hajók szállnak a Néván ködbe veszve.
1935-1943
Rab Zsuzsa fordítása
Hamletet olvasva
(Csitaja Gamleta)
1.
Kopár föld porzott a temetőtől jobbra –
A szél, odébb, kék vizet fodroz.
Azt mondtad nekem: ”Hát, eriggy kolostorba*,
Vagy ha férjhez, menj csak, de… bolondhoz!”
Nem felejtem szavad, megjegyezlek.
Dőljön hát folyvást ily’ jótanács.
Ezer éve így szól királyfi vagy herceg.
Vállán hóhullám-hermelinpalást.
2.
És… mintha csak véletlenül,
Letegeztelek,
Mosoly árnya-fénye derült,
Arcod és szemed.
Ó, hogy megbotlott a nyelvem,
Mást is szégyen ér,
Jaj, úgy szeretlek, mint negyven
Aranyos nővér.
1909.
*A shakespeare-i utalásban a „kolostor” a korabeli „vöröslámpás ház” – argóban…
(„Mint szalmaszállal, szívod lelkemet…”)
(„Kak szolominkoj, pjos moju dusu…”)
Mint szalmaszállal, szívod lelkemet,
Mely keserű és csípős, mint a komló,
Gyötrelmeden én nem enyhíthetek,
Nem lendít ki semmi nyugalmamból.
Ha abbahagytad, beszélj, de ne búsulj,
Hogy lelkem nincsen, nem is létezett,
Hát mit mondjak? Az ember félrefordul,
És nézi a játszó gyermekeket.
Ott a köszméte bokrokban virágzik,
S a kőfal mögé téglát hordanak.
De ki vagy te? Fivérem? Vagy a másik?
A szerelmem? Nem kell hogy tudjalak.
Ó, milyen béke van, a csend nyugalma,
Itt fáradt testem megpihen, szellőzhet…
És azt hiszik rólam, tovább haladva,
Úgy ül ott, tán tegnap óta özvegy.
1911.
Konczek József fordításai
1966. március 5-én halt meg Anna Ahmatova orosz költőnő, az „orosz Szapphó”. Ahmatova műveit a viharos szenvedélyek pontos, tömör sorok abroncsában lélektani mélységekig hatoló ábrázolásmódja teszi örökre emlékezetessé és egyedivé.
Anna Andrejevna Gorenko néven született 1889. június 23-án a ma már Odesszához tartozó Bolsoj Fontanban, írói nevét anyai dédanyja, Praszkovja Jegorovna Ahmatova tatár hercegnő után választotta. Apja a flotta nyugalmazott gépészmérnöke volt, aki 1890-ben a Szentpétervár melletti Carszkoje Szelóba költözött.
Ahmatova az ottani leánygimnáziumban tanult, első verseit is itt írta. Szülei válása után anyjával a krími Jevpatorijába, majd Kijevbe költözött, s az ottani Női Főiskola jogi fakultására iratkozott be.
1910-ben feleségül ment Nyikolaj Gumiljov költőhöz, akivel költői iskolát alapítottak, céljuk az volt, hogy képi pontosság és fogalmi tisztaság révén meghaladják a ködösnek és komolytalannak tekintett szimbolizmust.
Ahmatova 1911 tavaszát Párizsban töltötte, s közeli kapcsolatba került az akkor még szinte ismeretlen festő Amedeo Modiglianival, aki számos képet rajzolt róla. 1912-ben Észak-Itáliát utazta be, ebben az évben született meg fia, Lev Gumiljov és jelent meg első kötete, az Este, mindössze háromszáz példányban.
A kritika rögtön felfigyelt a kis kötetre, amely tulajdonképpen verses napló, egy szerelem pontos és finom erotikájú rajza. Következő kötetei már nem váltottak ki különösebb érdeklődést. 1918-ban elvált férjétől, akit 1921 augusztusában a „Tagancev-féle összeesküvésben” való részvételéért letartóztattak és kivégeztek.
Az 1917-es forradalom utáni években Ahmatova a leningrádi Agrártudományi Főiskola könyvtárában dolgozott. Gyors egymásutánban három verseskötete is megjelent, de aztán 1925 és 1940 között alig publikálhatott.
A húszas évek közepén a régi Pétervár építészetével és irodalomtörténettel kezdett foglalkozni, Puskin egyik legalaposabb ismerője lett. Művészként elszigetelt volt, bár kevés baráti kapcsolata, például Borisz Paszternakkal és Oszip Mandelstammal, továbbra is megmaradt.
Fiát 1935-ben letartóztatták, s csak Ahmatova Sztálinhoz intézett drámai kérelme nyomán bocsátották szabadon (1938-ban azonban újra letartóztatták, és öt évre elítélték). Ez ihlette Ahmatova Rekviem című lírai ciklusát (1935-40), amely az önkény áldozatainak állít emléket.
1940-ben újra publikálhatott, és ekkor kezdte írni Poéma hős nélkül című munkáját, amelyen huszonkét éven át dolgozott. A monumentális mű Ahmatova filozófiájának, életérzésének lírai összegzése, a Szovjetunióban csak 1976-ban jelenhetett meg.
A második világháború alatt, 1941 szeptembere után, amikor a németek blokád alá vették Leningrádot, Ahmatova a rádióban ellenállásra buzdította a város lakosságát, helytállásáért „Leningrád védelméért” érdemrenddel tüntették ki.
Az ostromlott városból más írókkal együtt Moszkvába, majd Taskentbe evakuálták, ahol ismét kiadhatott egy vékony verseskötetet. 1944 júniusában tért vissza Leningrádba, ahol verseit a helyi lapok közölték, s tervbe vette addigi munkáinak egy kötetben történő kiadását.
1946 augusztusában azonban sorsa megpecsételődött. Az SZKP Központi Bizottságának ülésén Andrej Zsdanov, a KB titkára, Sztálin főideológusa kemény szavakkal bírálta Ahmatova egész költői tevékenységét: „… a budoár és az imazsámoly között cikázó, felbőszült úrinő költészete ez. …Apáca-e vagy szajha, helyesebben szajha és apáca is, akinél a vétek összevegyül az imádsággal.”
Ezután kizárták az Írószövetségből, nem jelenhettek meg verseskötetei, és a már kinyomtatottakat is megsemmisítették. Három évig egyetlen munkáját sem adták ki.
1949 novemberében ismét letartóztatták fiát, Szibériába száműzték, s Ahmatova hiába írt hat Sztálint dicsőítő verset, mintegy kegyelmi kérvényként, Lev csak a diktátor 1953-ban bekövetkezett halála után szabadult.
1953 után megkezdődött Ahmatova lassú rehabilitációja is. 1958-ban vékony kötetecske jelent meg tőle, Költemények címmel, amely néhány saját versén kívül koreai, lengyel, román és bolgár versfordításait tartalmazta. A hatvanas évek elején külföldi kiadóknál is megjelentek versei. 1964-ben az olaszországi Cataniában az Etna-Taormina irodalmi díjjal tüntették ki, 1965-ben elnyerte az Oxfordi Egyetem díszdoktori címét.
Anna Ahmatova 1966. március 5-én egy Moszkva melletti szanatóriumban halt meg szívrohamban. A külföldi lelkes és értő fogadtatás ellenére hazájában csak halála után kezdődött meg költészetének elismerése, összes versének kétkötetes kiadására 1990-ig kellett várni.
Ahmatova műveit a viharos szenvedélyek pontos, tömör sorok abroncsában lélektani mélységekig hatoló ábrázolásmódja teszi örökre emlékezetessé és egyedivé. Különös varázsa, hogy bár versei mindvégig finoman rajzolt, intim szépségű részletekben bővelkednek, mégis erőt, nagyságot sugároznak.
2011-ben Bruno Mantovani francia zeneszerző operát írt róla, amelyet a párizsi Bastille Operában mutattak be, Ahmatova szerepét Janina Baechle német mezzoszoprán énekelte.
Forrás: Múlt-kor
