Mircea Dinescu költő fia az interjú készítésének időpontjában – közel három évvel ezelőtt – harminchárom éves volt. (Nota bene, akkor nem volt járvány…) Az IMPEX együttes tagja, és“neomanele” zenét játszik. „Andrei sokoldalú, iskolázott zenész, gyerekkora óta tanult hegedülni, a nagy Ion Voicu tanítványa is volt. A roma kultúra rajongójaként nemrég beiratkozott az egyetemre, romani nyelv szakra.” – olvassuk a bevezetőben. Apja verseihez kerestünk képeket, amikor a szerző megjelölése nélküli érdekes beszélgetésre rábukkantunk.
– Rocker testvéreid balhéztak veled, miután egy interjúban azt nyilatkoztad, hogy egyetlen jó fehér bőrű együttes sincs Romániában.
– Megharagudtak rám. De mondj egyet, én egyet sem tudok.
– Etnikai szempontból ti milyen együttes vagytok?
– Az IMPEX vegyes együttes, románok is, romák is…
– Neked orosz gyökereid is vannak.
– Vannak orosz gyökereim, ami még rosszabb, magyarok is (nevet). Remélem, cigány felmenőim is vannak, apám Sloboziából származik, azt hiszem igazi keverék vagyok…
– Ritkán hallani, hogy egy román cigány felmenőket szeretne.
– Ez már nem az én gondom (nevet). Valójában mindannyian keverékek vagyunk. A legújabb genetikai kutatások kimutatták, hogy a rasszizmus hülyeség, nem létezik tiszta faj. Hogy lehet valaki még rasszista a XXI. században? Őrületes baromság. Egy igazi értelmiségi nem lehet rasszista. Mindannyian mindenféle keverékek vagyunk. Melyik nemzetiségből hány százalék… könnyű kideríteni. Az orvostudomány hatalmasat fejlődött, a nyáladból meg tudják állapítani. Nem is kerül túl sokba. Tíz éve még több ezer euróba került egy DNS-vizsgálat.
– Andrei, ne haragudj a következő kérdésért. Csak azért vagyok itt, hogy az olvasók kérdéseit tolmácsoljam. Tudom, hogy a nagymamádtól jössz, úgyhogy nem tudom nem megkérdezni, hogy tudod megőrizni ezt a cérna alkatot, és miért viseled ezt a hajbozontot – nem akarja a nagymamád, hogy levágasd? Hogy tűri?
– Levágatni, nem (nevet). Azért szól, hogy fésülködjek meg. Amúgy láttál te jól fésült rockzenészeket a városban? Kicsit furcsán néznének ki. Persze, ha egy fiú hosszú hajat visel… Autózás közben előfordul, hogy valaki megelőz, biztosan azt hiszi, hogy egy nő, egy vadul vezető szőke vezet. Szeretem látni utólag a csalódott pillantásukat, amikor meglátják a szakállas szőkét.
– És az utcán nem fordul elő, hogy utánad fütyüljenek a férfiak, akik hátulról látnak?
– Nem igazán. Inkább azt kiabálják utánam, hogy Jézus.
– És te mit mondasz?
– Hogy nem vagyok Jézus. Jézus barna volt, közép-keleti. Valószínűleg göndör hajú, barna bőrű, ha nem egészen fekete. Persze, a vikingek, amikor meghódították a világot, magukhoz hasonlóan szőkének és kék szeműnek képzelték el, ez más kérdés.
– És hogy vigyázol az alakodra? Eszel, kapsz enni?
– Kapok, de ilyen vézna vagyok kiskorom óta.
– Miből élsz?
– Érettségi után nem felvételiztem az egyetemre. A mozi- és reklámiparban dolgoztam. A válság előtt nagyon aktív volt ez a piac. Most is viszonylag rendben van. De akkoriban sok nagy filmet forgattak nálunk. És én lentről kezdtem mint mindenes, lóti-futi. A válság után már nem volt annyira előnyös ott dolgozni. Részidőben dolgoztam, már nem érte meg. Visszatértem a zenéhez. Kicsi korom óta klasszikus hegedűt tanultam. Amúgy nagyon komolyan.
– Ki akarta, hogy hegedülj?
– Én választottam, de nagyobb koromban rájöttem, hogy a szüleim olyan választás elé állítottak, amit nem tudtam visszautasítani. Megkérdezték, hogy hegedülni szeretnék, vagy zongorázni. Mindenképp jó lett volna. Tanultam egy kicsit zongorázni is. Nagyon jó tanáraim voltak. Ion Voicu is tanított, még elkaptam. A George Enescu zenei kollégiumban tanultam. És a Dinu Lipattiban is, egy évig.
– És miért nem folytattad?
– Nem tetszett a komolyzene világa. Majdnem szólista lettem. Jó is voltam, képzett is, de szerettem volna zenét írni, nem csak előadni. Nem tudtam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy nem én szereztem a zenét! Amikor négyéves koromban hegedülni akartam, azt képzeltem, hogy valami általam kitalált darabot fogok játszani. Nem tudtam elképzelni, hogy lehetséges valami mások által megalkotottat játszani. Csak most jutottam el odáig, hogy azt csináljam, amit mindig is szerettem volna: hogy zenét szerezzek. Ma kézbe veszem a hegedűt, és a saját dallamomat játszom. Eltartott egy darabig, hogy eljussak az előadástól a zeneszerzésig. Az improvizáció a kulcs, de nehezen jöttem rá.
– És mi lett az iskolával?
– Harminckét éves koromig nem felvételiztem az egyetemre. Az idei tanévben jelentkeztem romani nyelv szakra. Ingyen utazhatok vonattal (nevet). Második nyelvként felvettem a németet. Amit már tudtam. De létrehoztam egy zenei stúdiót, és nagyon lefoglal a zene, másra nem nagyon van időm.
– Mit csináltok ebben a stúdióban?
– Nagyon jó cigányzenészek felvételeit rögzítjük. Most épp a Taraf de Haidouks dolgozott a stúdióban.Gyakorlatilag a legismertebbek De jönnek még cigány muzsikusok.
– Ez jó üzlet?
– Az lesz, de nekem elsősorban nagy megtiszteltetés, hogy mellettük lehetek. Minden nap, amit néhány jó cigány muzsikus mellett tölthetek, nagy lökést ad nekem mint zenésznek. Felvetették, hogy találjak nekik dalokat, de segítsek a képi megjelenítésben is. Mert a cigányzene, bármennyire jó is a muzsika, nagyon rosszul áll a videoklipek szempontjából. Nagy a szakadék. Ha a menele zenét nézzük, két teljesen különböző dolgot tapasztalunk. Az egyik a zene – első osztályú, csak meghajolni lehet előtte, nagy tisztelettel. És megint más a videofelvétel – az nevetséges. És nagy kár a zenéjükért. Én minden tőlem telhetőt megteszek majd értük, sok barátom van a mozi világában. Nagy kár, hogy ez a két világ – a zene és a film – nem kommunikál egymással.
– Túl szeretnéd élni a krisztusi kort?
– Nem szeretnék a végsőkig azonosulni a krisztusi mesével (nevet).
– Hívő keresztény vagy?
– Nem. De tényleg keresztény vagyok. Vagyis ha lenne egy valódi hitet mérő készülék, lehet, hogy nálam egy kicsit hangosabban pittyegne, mint annál, aki egész nap a templomban van. Nem járok templomba, nem támogatom az ortodoxiát.
– Mit szól ehhez a család orosz fele?
– Nagyanyám orosz értelmiségi családból származik. Az anyukája színésznő volt a múlt század húszas éveiben. Nem voltak vallásosak. A spiritualitásuk másképp nyilvánul meg. Humanisták. Ami tulajdonképpen megegyezik azzal, amit Jézus is mondott.
– Hippi vagy?
– Nem mondanám magam hippinek, mert történetesen a hippik a legrasszistább emberek közé tartoznak mifelénk. Furcsa, hogy a hippik Romániában más értékeket képviselnek, mint azok, akiket leginkább az öltözködésükben utánoznak. Meg fogsz lepődni, de az igazi hippik azok, akik nem is néznek ki hippinek. Rengeteg a hamis hippi, a szélsőséges nacionalista, a dákopata és a rasszista.
– Te hogy kerülted ki ezeket a csapdákat?
– Tájékozottabb voltam. A családom politikailag érintett volt, ott volt az összes apám körüli probléma, aki házi őrizetben volt a forradalom előtt. Ezért tájékozottnak kellett lennünk. Emlékszem a szekusokra, akik őrizték a házunkat. Utánam jöttek az óvodába is. Egy nyáron dinnyét adtak nekem és a húgomnak. Dinnyét ettek a ház előtt, és megosztották velünk. Nem mindegyikük volt egyformán rossz vagy érzéketlen. Ez a dákos dolog ’89 előttről származik. Voltak a protokronisták, néhány őrült öregember, akik ragaszkodtak „a dákok a világ közepe” elmélethez, hogy alátámasszák Ceauşescu ultranacionalista propagandáját. Mondhatom, nem eshettem bele ebbe a csapdába. Vicces, hogy a mai fiatalok ez iránt a néhány bolond kommunista öregapó által kiötölt elmélet iránt rajonganak.
– Milyen körökben forogsz, hogy ennyire ismered a mai fiatalokat, én például már évek óta nem láttam egyetlen fiatalt sem.
– Hát, figyelem a román hip-hop zenét, például. Már nem túl szórakoztatóak. A rossz drogok után, volt az a kétes legális drog-hullám, tömegével lettek keresztények. Most meg itt ez a jelenség: hip-hop dalokat énekelnek huszonnégy éves srácok, és három percnyi szövegben a következő üzenetek vannak bezsúfolva ; a rövid szoknyát viselő nők, akik sminkelik magukat, mind kurvák, homoszexuálisok elleni üzenetek, ultranacionalista üzenetek. És még bigott vallásosak is. Nálam tíz évvel fiatalabbak, ember! És bigottabbak, mint egy öregasszony… Pedig kicsi koruk óta ott van nekik a Youtube, a Wikipédia, a Discovery. Antiszemiták is…És ezt az egész baromságot még be is zsúfolják egy három perces dalba.
– Hogy békélsz te meg ezzel a mai társadalommal, amelyikben kénytelen vagy élni?
– Nem vagyok kénytelen, élhetnék az erdőben is. Választottam, és nem bánom annyira. Igazából nem vagyok része egy valamilyen világnak. Vagyis nem forgolódom sem a rockerek világában, sem a hip-hopéban, sem más világban. Vannak munkatársaim, néhány barátom és a család, ez az én világom. Van internetem, tudom, milyen rossz dolgok vannak a földön, hány háború, ki kit öl meg, ki mit sikkaszt. Tudunk ezekről, de nem nagyon teszünk ellene semmit, ez idegesít. Amikor elkezdtem balkáni és cigány zenével foglalkozni, azt éreztem, hogy van benne valami, ami gyógyítóan hat a társadalomra.
– Vagyis?
– Tudom, hogy szidni fognak azért, amit mondok, de tényleg ezt gondolom: a manelék gyógyíthatják a román társadalmat. Összehozzák az embereket. Nálunk mintha egyre nőne a szakadék a társadalmi osztályok között. Mi még az általános iskolában harminc fős osztályokba jártunk, ahova mindenki befért, gazdagabb és szegényebb gyerekek, románok, cigányok, értelmiségiek gyerekei, munkásgyerekek. Jó keveredés volt. Ma a korunkbeliek, akiknek gyerekük van, elszigetelik őket. Nincs kapcsolat az emberek között, szakadék van a társadalmi osztályok között. A pénz miatt. Mi jó sülhet ki ebből?
– Mint gazdag gyerek miért nem maradtál otthon?
– Rémesen hangzik. Nem vagyok EBA (Elena Băsescu), nem vagyok Adrian Năstase fia. Apám költő. Szeret főzni, ezért öreg korára nyitott egy éttermet. Nem üzletember. Nem annyira gazdag, amennyire szeretné, vagy amilyennek szeretne látszani. Ion Iliescu ragasztotta rá ezt a földesúr bélyeget. Apám művész, igazából nem is ért a bizniszhez. Nincsen nagy vagyonunk. Közelebb állunk azokhoz, akik egyik hónapról a másikra élnek. Voltak jó ötletei, keresett némi pénzt az írással, a Caţavencii-vel, aztán a főzéssel.
– Honnan a főzés?
– Rengeteg időt töltött főzéssel életében. Amióta ismerem, főz. Természetes volt, hogy szakács is legyen. Nálunk otthon apám főzött. Napi öt órát is eltöltött a konyhában. Azt mondják, tízezer órára van szükség, hogy profik legyünk valamiben. Ő harmincezer órát is főzött. De a szenvedélyein túl, apám nem egy vállalkozó, nincsen vagyona, úgyhogy én nem lehettem gazdag gyerek.
– Örökölted te is a főzés iránti szenvedélyt?
– Őszintén, én kezdettől fogva mással szerettem volna foglalkozni, mint amikkel már foglalkoztak a családban. És vicces volt, hogy a zeneírás mellett adott pillanatban verset is kellett írnom, mert valamiről énekelnem kellett. Nagyon nehéz volt szöveget írni. Felkészületlen voltam, főként lelkileg. Nem gondoltam rá, hogy költő is legyek, apám már az volt. Végül megszerettem az írást, de azért, mert ez a zene egy bizonyos fajta költészetet kívánt meg.
– Nyomasztott a neved? Vagy segített, hogy így hívnak?
– Jó is volt, meg rossz is. Egyesek egyenesen gyűlölik az apámat. Akiknek valamikor jobban ment, talán. Nem minden szekus lett sikeres vállalkozó és él boldogan. És azt gondolja, hogy apám a felelős annak a rendszernek a tönkretételéért, amelyik neki annyira tetszett. Ezért, a nevem miatt, rám is haragudtak. De inkább szimpátiát tapasztalok. Amikor Adrian Năstase elment egy piacra, megfagyott a levegő. Félelemmel kevert tisztelet volt. A nagy ember iránt, aki tönkretehet. Amikor apám megy a piacra, mindenki letegezi, szeretik és őszintén rokonszenveznek vele. Nagy különbség. Ő népszerű. De többféle népszerűség létezik. Van aki népszerű, de mindenki kineveti. Szóval nem vagyunk egy basa-család. Nem hagytam, hogy nyalják a sejhajom, de azt sem, hogy tojással dobáljanak. Miért is dobáltak volna? Nem akartam Mircea Dinescu fia lenni, a magam útját akartam járni, és azt is tettem. Természetesen alakult. Ha milliárdokat örököltem volna, akkor valószínűleg felelős lettem volna azért a pénzért. De mivel nem volt ilyen, semmi nem nyomasztott. Ami a művészetet illeti – senki nem kényszerített semmire. A nagyszüleim segítettek, egyetemi tanárok voltak. Anyám segített. Már kiskoromba orosz irodalmat olvasott nekem.
– Oroszul beszéltetek otthon…
– Otthon többnyire oroszul beszéltünk, nagymamával, anyámmal. Énekelek oroszul is. A következő lemezen két dalt németül énekelek, van egy számunk angolul is, most készítünk egy manele számot japánul is. Régi, 90-es évekbeli szám. A címe: Mi történik velem? A Parshi-vee énekelte. Illik a japánhoz, kicsit elektronikusabb hangzású lesz, kicsit gyorsabb, azt hiszem ütős lesz…
– Szóval a zene. A zene mindenek előtt.
– Igazából két együttesünk van. A Steaua de Mare együttesből lett az IMPEX, ami nem az import-exportból jön, bár ezt jelenti a neve. Egyszerűen tetszett a hangzása. És van a PC Harem banda. PC a kompjúterből. Képzelj el egy termet húsz táncoló kompjúterrel. Elektronikus zenét játszunk. Élőben. Többen vagyunk, együtt dolgozunk, a társaim is szereznek zenét. Ketten szólóban is zenélnek.
– Milyen terveitek vannak?
– Az IMPEX albumot készít, ahogy mondtam, vannak saját számaink, eredeti szerzemények és néhány feldolgozás.
– Hallottalak az Umbre (Árnyak) (sz.m. – HBO sorozat) filmzenéjét előadni.
– Egyedül csináltam. Hál’ istennek pénzt is kaptam érte.
– Eddig inkább te tettél bele pénzt a zenébe?
– Igazából nem annyira költséges, mint látszik, ha tudod, milyen eszközöket vegyél. De tudd meg, nehéz volt létrehozni a stúdiót. Kellett volna még húszezer euró, és a családom nem tudott adni. Általában ők segítettek, nem adtam el egy hangszert sem tizenhat éves korom óta, de most nem tudtak adni ennyi pénzt. Úgyhogy egyedül gondoltam át, mit csináljak, és írtam egy európai pályázatot, egyedül tanultam meg, hogy kell, megírtam, ahogy gondoltam, és megkaptam a pénzt. Szóval… jelentkeztem egy pályázatra, amit az első vállalkozásukat indító fiatal vállalkozók számára írtak ki. Idegesített, mennyi luxusautó jár az utcán. Kétszer annyiba kerülhet egy olyan, mint az én stúdióm. Gondoltam, valahol csak van pénz (nevet). Kaptam huszonháromezer eurót egy pályázattal, amit egyedül én írtam. Úgy írtam, mint egy IX. osztályos dolgozatot: szeretnék létrehozni egy stúdiót, ami ilyen és ilyen lenne…
– Milyen lesz?
– Régi és mai roma zenét játszó előadókat szeretnék támogatni. Az öregek lautareasca-t játszanak, a fiatalok manelét. Valójában mindannyian játszanak mindent – ugyanaz az iskola. Ezrével vannak jó cigány muzsikusok Romániában, egy egész világ! Amit nem ismertem. Van négy dzsessz-együttes az egész országban, talán tíz elfogadható rock-banda. És itt van több ezer különleges roma zenész. Ezrek!
– Mit ábrázol a gyűrű, amit viselsz?
– A király sakkfigura koronáját. Egy barátnőmtől kaptam. Vicces a dologban, hogy ezt a gyűrűt ellopták tőlem, és visszavásároltam. Tánctanfolyamon voltam, levettem, letettem egy ablakpárkányra, valaki ellopta. Gondolkoztam, mit csinálhatott vele, és megtaláltam a zálogházban. Úgyhogy onnan visszavásároltam. Eredetileg egy barátnőm koronázott meg, aztán meg én saját magamat (nevet).
– A zenei középiskolákban, ahová jártál, sok roma iskolatársad volt.
– Igen, nagyon sok, egyesek régi roma zenész családokból. Volt, aki titkolta a származását. Értem, miért csinálják: nem dolgozták fel a második világháborús traumát. Nem ítélhetjük el őket azok után, ami történt, a holokauszt… Egyes roma szülök nem is beszéltek erről a gyerekeikkel. Kár, mert számít a nemzetiség. És a roma kultúra különleges. Én büszke lennék, ha romának vallhatnám magam. A romáknak nem kellene rejtőzködni, ellenkezőleg, büszkéknek kéne lenniük. Megvannak a cigányságnak az előnyei is. Nagyon sokat beszélünk a annak a hátrányairól, hogy az Oszmán Birodalom része voltunk. Álljunk csak meg, rengeteg előnye is volt. A kultúra és a civilizáció szempontjából. Amikor török elnyomás alatt voltunk, Isztambul az akkori világ New York-ja volt. Ez a helyzet a cigányokkal is – ők nyitnak nekünk kaput Kelet felé, szabad az út efelé a csodás világ felé, mi meg mit csinálunk?
