A Hét ez évi 6. számában megjelent Dóczy Pál cikke Életben tartani – mindenáron? címmel, majd a 9. számban Balogh Károly fejtette ki röviden a Dóczy professzor írása nyomán támadt gondolatait. Mindkét cikk az orvosi etika és magatartás napjainkban világszerte sokat vitatott kérdésével foglalkozik, arra keresve választ, megengedhető-e az orvos számára, hogy egyik betege életéért minden rendelkezésére álló eszközt felhasználjon, míg a másikét esetleg veszni hagyja.
Nincs kétségem afelől, hogy Balogh Károly tollát tiszta szándék, mélységes felelősségérzet vezette, azonban szerintem túl sommásan fogalmaz, és emiatt cikke, különösen a laikus olvasó számára, néhány vonatkozásban félreérthető.
„Kinek jut eszébe, hogy az orvos esetleg osztályoz: ennek hasznát veszi a társadalom, ennek nem; ezért érdemes a gyógyszerfogyasztás, a másikért nem?” – kérdezi, majd így folytatja „Megdöbbenve olvasom, hogy vannak a világon orvosok, akik így gondolkoznak.” Nos, vannak! Mégpedig az orvostudomány legkiválóbb képviselői teszik fel a gyötrő kérdést szakdolgozatokban, nemzetközi tudományos kongresszusokon a maguk és szaktársaik, valamint a társadalom számára anélkül, hogy valamelyikük is végleges és mindenki számára egyaránt megnyugtató válasszal szolgálna. De ők nem is pont „így” gondolkodnak: tulajdonképpen ennek az így-nek az értelmezésével kívánok az alábbiakban foglalkozni.
Orvosok, jogászok és laikusok képviselői az egyén életének végét jóformán századunk közepéig a légzés és szívműködés megszűntével azonosították. Az igazság az, hogy a laikus közönség, de még a jogi élet képviselői is, napjainkban még mindig ezt a felfogást vallják, és könnyen emberöléssel vádolhatják az orvost, aki abbahagyja az újraélesztési kísérleteket, noha a beteg szíve még ver és a légzőkészülék biztosítja a szervezet oxigénellátását. A modern idegkórtani kutatások fényében azonban mindinkább előtérbe nyomul az a felfogás, hogy az egyén személyiségét a központi idegrendszer, pontosabban az agykéreg és az agytörzs képviseli, még akkor is, ha működésüket sajátosan befolyásolja a szervezet egésze: az egyén halálát azonosnak kell tekintenünk az agy halálával. Az agyszövet sejtjei rendkívül érzékenyek és már három-négyperces teljes oxigénhiány súlyos károsodásukat, a légzés és vérkeringés hat-nyolc percig tartó szünetelése pedig irreverzibilis elváltozásukat okozza. Kivételt képeznek az újszülöttek és koraszülöttek, akik alacsonyabb oxigénigényük miatt valamivel hosszabb ideig tartó légzéskiesést is elviselnek, valamint az úgynevezett hibernációs állapot, amikor a szervezet mesterséges lehűtése, esetleg baleset folytán történt lehűlése miatt szintén csökken a központi idegrendszer oxigénszükséglete. (A szakirodalom említést tesz egy kisfiúról, aki jeges folyóvízbe esett, és kimentése után tizenhét perccel még sikeresen lehetett reszuszcitálni.)
Hogyan lehet most már pontosan megállapítani, hogy az agyműködés megszűnése ideiglenes-e vagy végérvényes? Erre csak jól felszerelt kórházakban, klinikákon van lehetőség, ahol elektroenkefalográffal vizsgálhatják az agy bioelektromos tevékenységét. Mindaddig, amíg a készülék által feljegyzett görbén elektromos kisülések, hullámok láthatók, az agyszövet részlegesen vagy teljesen működik. Mikor azonban bekövetkezik az úgynevezett „elektromos csend”, vagyis a készülék papírján egyenes vonal jelenik meg, minden hullámtevékenység nélkül, és ez az állapot több órán át tart, bekövetkezett az agy visszavonhatatlan halála. Az igazsághoz tartozik, hogy nem mindegyik szakembernek egyezik meg a véleménye abban, hogy pontosan mennyi ideig kell észlelni az elektromos csendet ahhoz, hogy kimondhassuk a végleges halált. Vannak, akik ezt az időtartamot hatvan percben, mások két-három órában határozzák meg. Mindenesetre abban mindegyikük egyetért, hogy huszonnégy órán túl már nem várható az elektromos tevékenység visszatérte, és ilyenkor felesleges minden újraélesztési kísérlet: a beteg semmilyen körülmények között nem „támasztható fel”. Respirátorral még ilyenkor is biztosítható a szervezet oxigénellátása; ha fennáll a szív automatizmusa, még napokig, esetleg hetekig életben lehet tartani a testet, de ez már csak egy személyiségét végleg elvesztett, decerebrált lény, aki – vagy helyesebben amely – nem tekinthető élő embernek, és minden vele való manipuláció inkább bravúroskodásnak számít, mintsem lelkiismeretes orvosi ténykedésnek.
Ez alól csak a szervátültetések esete kivétel, amikor az elhunyt vegetatív funkcióit mindaddig fenn kell tartani, központi idegrendszerének pusztulása után is, míg előkészülnek a műtétre, melynek során valamely szerv – természetesen hozzátartozóinak beleegyezésével – átültethető egy másik egyénbe, akinek életben tartására, felépülésére még van remény.
Említettem, hogy a jogalkotás még nem kodifikálta az élet és halál mai tudományos szemléletét. Ezzel kapcsolatban hadd idézzem Petrányi professzort: „A jogalkotásnak védenie kell a társadalom és az egyén »jogos« érdekeit, ennél fogva elavult vagy elavulóban levő rendelkezéseivel nem gátolhatja az orvostudomány kutatóinak az emberiség, a társadalom és az egyén érdekében kifejtett tevékenységét. Az ember fő jellemzője a szellemi működése, minden társadalmi tevékenységét ez irányítja. A reszuszcitáció fő célja tehát az, hogy a tudat visszatérjen…”
Persze egy jól felszerelt sürgősségi klinikán könnyű eldönteni, hogy ki halt meg és ki tekinthető még élőnek. Mit tehet azonban a gyakorló orvos, aki a terepen vagy egy kisebb intézetben konstatálja a légzés és a szív megállását, hiszen ilyenkor nem lehet pontosan megállapítani, hogy hány perce nem kap az agy oxigént. Egyetlen dolgot tehet csupán: megkezdi és folytatja az újraélesztési kísérletet külső szívmasszázzsal, szájból-szájba való lélegeztetéssel, mindaddig, míg szakintézetbe szállíthatja betegét. Ha pedig erre nincs mód, és több órán át tartó erőfeszítése után sem áll helyre a légzés és a szívműködés automatikája, úgy lemondhat a további kísérletezésről. A remény teljes újraélesztés közben és siker esetén természetesen indokolt és kötelező mindennemű gyógyszeradagolás, s ekkor már osztályozásnak nincs helye.
Vitathatatlanul elítélendő az életkor szerinti osztályozás; az idős ember élete saját maga, sőt esetleg a társadalom számára is érhet annyit, mint a fiatalé. Egyes angol kórházak Dóczy professzor említette próbálkozásait az angol polgári sajtó is élesen elítélte.
A fentieknél sokkal súlyosabb lelkiismereti probléma az orvostársadalom számára a végstádiumban lévő gyógyíthatatlan betegek kezelése, életüknek minden áron való meghosszabbítása, főként pedig légzésük és vérkeringésük megszűntekor az újraélesztés megkísérlése. Az orvos alapvető kötelessége az élet védelme mellett a szenvedés enyhítése. Elviselhetetlen kínok meghosszabbítása, ha csak néhány napra is, erkölcsös vagy erkölcstelen cselekedetnek minősül? Olosz Egon, a vásárhelyi egyetem tanára említ egy megrendítő esetet egyik, e problémakörrel foglalkozó tanulmányában. Egy – csont-bőr, minden szervében áttétekkel bíró rákos – beteg légzése megáll, a szívműködés még kielégítő, intravénás Lobeline injekció után néhány perc múlva magához tér és mikor tudata teljesen feltisztult, csak ezt mondja: „Arra kérem, ha még egyszer így lennék, mint az előbb, ne adjanak injekciót. Nekem már sokkal nehezebb élni.” Még két hetet élt embertelen kínok között!
Manapság egyre többen hangoztatják, hogy az egyénnek joga van az emberséges halálhoz is, nem csak az emberséges élethez. Véghelyi Az intenzívkezelés etikája című dolgozatában határozottan kijelenti: „Bármi indíték a legyen is rá, erkölcsileg nem igazolható és nem menthető az orvos, ha olyan beteget reszuszcitál, aki valamilyen kiterjedt és előrehaladt halálos betegségben szenved, különösképpen ha ez elviselhetetlen fájdalmakkal jár.”
A vita tehát folyik az emberi élet és halál nagy problematikájáról; egyesek kategorikusan fogalmaznak, mások kevésbé. Vannak, akik azt hangoztatják, kár ezekkel a kérdésekkel foglalkozni, sőt nem is lenne szabad a nyilvánosság elé tárni, maradjon csak szűkkörű szakmai probléma, árthatunk vele az amúgy is neurózisra hajlamos emberiségnek; bőven elég, ha büntetőjogi felelősségre vonják az orvost elkövetett vagy vélt műhiba esetén – mondják a cinikusabb hajlamú szakmán kívüliek. De hát mi szüli inkább a bizonytalanságot, tények – még oly vitatott tények – ismerete-e, avagy – a tudatlanság?
Megjelent A Hét IV. évfolyama 12. számában, 1973. március 23-án.
