Magyar Péter megtalálhatta volna a párhuzamot Mohács és a saját kormányzása között.

Magyar Péter a mohácsi csata 500. évfordulóján mondott beszédében arra helyezte a hangsúlyt, hogy a megsemmisítő vereség ellenére Magyarország győztes, mert ma is létezik. Állítása szerint a magyar történelem nem a vereségek története, hanem „a talpra állások története, a megmaradásé, az újrakezdésé… Bár elveszett a király és az ország politikai egysége, Magyarország nem tűnt el a föld színéről”.

Így is fel lehet fogni. De ha már Magyar beállt azok sorába, akik kényszert éreznek arra, hogy a történelmi eseményeket saját politikai helyzetük és víziójuk szerint adaptálják, megtalálhatta volna a párhuzamokat a mohácsi csatavesztés és saját kormányzása között. Először is, vannak nemzetek, amelyeknek nem kell állandóan talpra állniuk, mert nem buknak állandóan el. Nem erre kell berendezkedni.

Mohácsnak legkevésbé az a tanulsága, hogy a magyar nép milyen derék, milyen nagyszerű, mert a mohácsi tragédiát is túlélte. Magyar további tragédiákat állított csatasorba, hogy a fenti tézisét igazolja. Mohácsból ő azt a tanulságot vonta le, hogy a tragédiák után (ez nyilván a NER, amelynek ő oszlopos tagja volt) ne húzzunk szét, hanem tartsunk össze. Magyarul: mindenki álljon mögé, és ne kritizáljon.

Mi látunk más tanulságokat is Mohács kapcsán. Bár nagy volt a török túlerő, de a veszteségeket csökkenteni lehetett volna, ha a fejetlenség helyett megfontoltság jellemzi a kor magyar vezetőit. A hirtelenség, az indulatosság, a „mutassuk meg” mentalitása nem vált az országnak javára. Az a fejetlenség például, ahogyan Magyar Péter kormányoz, jól mutatja a párhuzamot a mohácsi vész előtti állapotokkal.

Aztán vannak visszatérő motívumok, amelyek a „nemzeti érzés”-nek nevezett átok címszava alá tartoznak, amikor a sorstragédiákból erény lesz, a vereségből dicsőség. Épp ez az, ami Mohácsnál is működik: nem tanulunk belőle, hanem ünnepeljük magunkat, hogy túléltük. Magyar is ezt igyekezett kifejezni azzal az öltözettel, amit legtöbben Bocskai-ruhának néztek, pedig Atilla-ruha, ami nem mindegy. De ha már ennyire hasonlít a szélsőjobboldal és a neonácik kedvenc ruhadarabjához, akkor nem veszi fel az ember, tiszás logóval díszítve sem.

Különösen akkor, ha Mohács és a többi magyar tragédia kiváltó okainak egyike az a „nemzeti érzés” nevű patetikus, hamis identitástudat, amit Magyar öltözete is kifejezni óhajtott. Ennek a „nemzeti érzésnek” a nevében követte el a magyar nemzet a legtöbb „hibát”, aminek következtében tragédiák, vereségek, tömegsírok, népirtás és országvesztés következett be. Utóbbiból nem tanultak, hanem még rátettek.

Mohácson nincs mit ünnepelni azért, mert talpra állt és megmaradt utána a magyar nép. Tanulni kellene belőle, hogy ne következzen be ismét. Sem fizikai, sem szellemi értelemben. Miután Magyar részt vállalt a legutóbbi „Mohácsban”, nem kellene megismételni. Márpedig ugyanaz az ideológia, ugyanoda vezet. Mohácsnak nincs működő és emberséges formája.

Jó lenne, ha Magyar Péter nem újabb Mohácsban gondolkodna, hogy újra megmutathassuk, még őutána is képesek vagyunk talpra állni. Lehet, hogy neki közben is állandóan Mohács kell, hogy eljátszhassa a hőst, mi megvagyunk Mohács nélkül. Ezért vannak rossz érzéseink, ha meglátjuk a díszmagyart, az Atilla-ruhát, a Bocskait, bármilyen kivitelben és „újragondolt” tiszás változatban.

Ez minden újabb Mohács előjele.

A szerkesztő megjegyzése

A díszmagyar, az Atilla, a Bocskai már nem ruha. Hanem jelentés, jelkép és sok, egymásnak ellentmondó üzenet tapadt rá.
Eredetileg nem is „magyar ruha” volt, hanem hatalmi egyenruha. A díszmagyar a 19. században lett azzá. A reformkori nemesség kifejezetten úgy rakta össze, hogy legyen egy „nemzeti viseletünk”, ami elég díszes ahhoz, hogy a bécsi udvarban is megállja a helyét. Az Atilla Kossuth és Petőfi korában polgári, forradalmi viselet volt, aztán kiegyezés után – úri divat. A Bocskait pedig Horthy-korszakban találták ki úrra és rendszeresítették mint a magyar köztisztviselői formaruhát.
Mindháromhoz tapad tehát egy olyan érzés, hogy tulajdonképpen hivalkodó jelmez vagy inkább szerep.
A 20. század kétszer is lejáratta. Először a két világháború között túlhordták. Díszmagyarban avattak vitézt, díszmagyarban mentek a kormányzó elé. Ettől elitista és operettszerű lett. Utána, 1945 után a kommunista rendszer tudatosan nevetségessé tette. A „nacionalista, klerikális, reakciós” jelzők mind ráragadtak. Egy generáció úgy nőtt fel, hogy ilyet csak múzeumban vagy gúnyrajzon látott. Aki felvette, az gyanús volt.
Amikor a rendszerváltás után újra elővették, már nem volt természetes folytonossága. Olyan, mint amikor valaki negyven év után újra elkezdi használni egy halott nagypapa ködmönét.
Ma már óhatatlanul politikát olvasunk ki belőle. Magyarországon a nemzeti szimbólumokat kisajátították a politikai oldalak. Ha meglátsz egy Bocskait egy esküvőn, az agyad nem azt kérdezi: „jól áll-e?”, hanem azt: „Vajon mit akar ezzel mondani? Jobbos? Tradicionalista? Esküvői attrakció?”
Ma persze divatszakmai probléma is: nagyon nehéz jól csinálni. A díszmagyar eredetileg kézi hímzés, posztó, prém, paszomány, kard, sarkantyú – arisztokratáknak, egyedi méretre. Amikor ezt olcsó poliészterből, futószalagon, S-M-L méretben gyártják le, elkerülhetetlenül jelmez lesz belőle. Az „újragondolt” verziók pedig sokszor a legrosszabb kompromisszumot hozzák: levágják a zsinórozást, de meghagyják a Bocskai-gallért, és így se nem modern zakó, se nem hiteles viselet.
Kivált azonban egy mélyebb magyar reflexet is: a szégyent a látványos magyarságtól.
Mi, magyarok, elég ambivalensek vagyunk a nemzeti büszkeség megélésével. A skót simán felveszi a kiltet egy pubba, a bajor a lederhosent sörfesztiválra, és senki nem néz rá ferde szemmel. Nálunk a látványos magyarság azonnal gyanús: történelmi tapasztalat, hogy aki nagyon verte a mellét, hogy magyar, az sokszor nem a kultúrát, hanem a hatalmat akarta vele letakarni.
És mégis: Erdélyben vagy a Felvidékre, ahol a viseletnek megmaradt egy élő, közösségi funkciója, ott ugyanez a ruha nem kelt rossz érzést. Ott nem üzen, hanem valahová tartozás jele-jelképe.