In memoriam bukaresti A Hét (1970 – 2003)
Emlékszem még a kézi szedésre! Májernik bácsi bal kézben tartotta a szedővasat, jobbal rakta bele a betűszekrényből egymás után tükörírásban az ólom-ón-antimon betűket. Most ébredek rá, hogy Májernik bácsi volt a mi Leonardo da Vincink (alvinci? felvinci!). Ez kisebb írások szedésénél történt, az is ritkán, hiszen száz éve meghaladott technikáról van szó. Gutenberg találmánya nem csak a prés volt, hanem a betűöntés és a kézi szedés rendszere, amely utóbbi 1450-től 1880-ig, négyszáz évig nem változott. Magasnyomás volt: a kiemelkedő betűket befestékezték, papírt préseltek rá. Lassú, drága, de verhetetlen – a szedőgépek megjelenéséig.
Emlékszem a szedőgépek zajára, zakatolására. Néha ott is elnéztem Májernik bácsit, a gép előtt ülve kopott-kék köpenyében, művésze volt a betűszedésnek is, a sorszedésnek is.
A Hét első száma megjelenésekor sokan sírtunk az irdatlan szovjet nyomdagépek között, ott volt a fél szerkesztőség. Tudtuk, hogy ez a mi nagy magántörténelmi pillanatunk, soha nem fogjuk elfelejteni, meghatározza a jelenünket és a jövőnket. De a nyomdai titkárokon kívül akkor még egyikünk sem járt a szedőteremben.
Engem azonban a sajtó világán kívül (amelyben csak annyira voltam otthonos, hogy véletlenül megnyertem egy Korunk-pályázatot és közöltem néhány novellát) ott, Bukarestben azonnal elbűvölt a nyomda világa is, a folyamat, amelynek során a betű, az írás tárgyiasul, kézirattól/gépirattól ólomig, ólomtól újságpapírig, lapig.
Később a kollégáim is jártak a nyomdába, de jóval kevesebbet, inkább muszájból, a korrektorok is csak néha, de Magda és Péter hatásköri leírásuknál fogva állandóan ingáztak, rohantak a szerkesztőségből a szedőterembe és vissza; a tapasztaltabbak pedig olykor (Zsolt gyakran) a lapzárta előtt egyenesen a szedőnek, Májernik bácsinak, később Vonsza Árpinak diktálták be örökbecsű (főleg vezér)cikkeiket, amiket “lyukra írtak”: azaz akkora terjedelemben, amekkora hely megmaradt számukra a lapoldalon.
Májernik bácsi csendes, művelt kolozsvári ember volt, a Szőr arany fizetést harcolt ki neki, hogy a román fővárosba jöjjön „háziszedőnknek”. Az ő emlékére szereztem meg Budapesten Bíró Miklós híres 1936-os Nyomdászati lexikonját, ezt néha manapság is fellapozom, segít felidézni azokat az éveket. A cicerókat és nonpareille-eket, a címbetűket, a verzált és a kiskapitálist, a tördelőnek a tükröt, innen és túl a nyomdatechnikán a Radics-Rittereket (Laptervezés Tipográfia és Képszerkesztés Sajtófotó), de rendszertelenül, ahogy eszembe jut: magasnyomás / mélynyomás / ofszet / szita, a gyűlölt fattyúsor, aztán a fineszesebb, keresetlen lépcső és kémény (rajzolatok, amiket a kötőjelek és a szóközök produkálnak), mindnyájunk vágya, a kolumna – és egy szót se a fényszedésről.
De fel kell idéznem azt is, amikor 1989 márciusában kirúgtak A Héttől, és nyomdai korrektor lettem: nedves spaltokat olvastunk rohamban, s mivel a magyar könyv kevés volt (ketten voltunk magyarok), hát korrektúráznunk kellett románul is, sőt egyszer még franciául is (összevetni a román fordítással Lawrence Durrell Alexandriai négyesét, nekem a Justine jutott, megkedveletem, pedig nem könnyű természet).
Áttételesebben nyomdai vonatkozású a kapcsolatom Ion Iliescuval. A Szőr és Bandi már ki voltak rúgva, ez jóval 1983 után történt, Iliescu pedig a Műszaki Könyvkiadó igazgatói tisztségébe száműzve senyvedett a középső szárnyban. De már tudtunk róla, ismertük a SZER adásaiból, ő volt a román Gorbacsov, tehát a mi (néhányunk) reformer Messiás-jelöltje. Gondoltam egy nagyot, megbeszéltük Edittel, én bizony csinálok vele (a Szovjetben vízmérnöknek tanult igazgatóval) egy szép kerek interjút, főleg annak apropóján, hogy előtte az Romexpoban láttam őt a lézer feltalálójával, Nobeles Bászovval ölelkezve és oroszul beszélgetni annak egy előadása előtt), és az éke lesz a lapunknak.
Fogadott, beszélgettünk, ám visszamenve a szerkesztőségbe, az a hír fogadott, hogy szó sem lehet Iliescu-interjúról. Hol van már az a magnófelvétel? Az nincs meg, de megvan “a romániai szótárirodalom rendkívüli teljesítményeként 120 ezer címszavával a Magyar-román műszaki szótár (1987), főszerkesztő Pálfalvi Attila és Jenei Dezső, a szótárszerkesztő munkaközösség egyik jeles tagja Székely Győző”. És? Csak annyi, hogy az a rendkívüli teljesítmény már jó hónapokkal azelőtt összállt volt és leadatott, kiszedve várta a megjelenést; valami miatt állítólag maga a 2. Kabinet (a német bakák keresett tökmagárus lányából doktor mérnök analfabéta akadémikussá avatott pártfőtitkár-nej) tiltotta meg, hogy kinyomtassák; szóvá is tettem ártatlanul Iliescunak, hogy a nyomda szomjazik a több tonna ólomra, amely a födrengés tizedik évfordulóján egyre jobban nyomja a Szikraház padlóit – és a leendő 2,5-szeres államelnöknek volt annyi szava és kiállása, hogy – ha nem is a magyarok iránti olthatatlan szeretettől és tisztelettől hajtva – jóváhagyatta a szótár kinyomtatását. De erről, kéretik, senkinek egy szót se…
Iliescuról még annyit, hogy amikor a Magyar Hírlap újságírói 1990-ben lelkesen Bukarestbe jöttek meginterjúvolni őt, nem csak a formaságokat intéztem el (akkor már főszerkesztő-helyettes voltam), hanem tolmácsnak öltözve el is kísértem őket a Cotroceni Palotába, kérdeztem is a nevükben, meg is írtam magyarul a beszélgetést, le is közölték szóról szóra, és férfiasan elégedett voltam, hogy meg se köszönték, így jelezve: szerény hozzájárulásom nyomán befogadtak. Igaz, az elnök nem volt valami barátságos, nem is szavaztam meg egyszer sem.
Bocs, hogy így elragadtak az emlékek, látják, ezt tette velem a nyomda. És emlék az is, hogy bizony másokkal együtt mi magunk is nyomás alatt álltunk. Erről jut eszembe, hogy még a címet meg kell magyaráznom.
A remittenda az el nem kelt portéka, az eladatlan visszáru. (A latin remittere = visszaküldeni szóból.) A könyv- és lapterjesztésben használt szakkifejezés, a mai napig a nyomda – kiadó – terjesztő háromszög legfájdalmasabb kifejezése.
A Hét 2000 után inkább már csak vegetált, sorsának elkerülhetetlen beteljesedésére várva. (Az egyik Goldmann a sok közül a halálos ágyán mondta: sose gondolta volna, hogy megéri ezt a pillanatot.) Kíváncsian vártuk, hogy lesz. Akkor még nem is gondolhattunk olyan finom módszerekre, mint amilyennel például a Népszabadságot elintézték 2016-ban. Meg kell adni, kiadónk zseniálisan csinálta: bejelentették, hogy havonta annyival csökkentik az amúgy is csontra fogyott példányszámot, amennyi az előző havi remittenda volt. Könnyű belátni, hogy egy csökkenő sorról van szó. Különböző okokból néhány példány mindig eladatlan marad, az összes sose fogy el. A jóváhagyott példányszám viszont apad folyamatosan.
Nem vártuk meg a nulla határértéket. Pontosabban Gálfalvi Zsolt főszerkesztő nem várta meg a véget a megalázó körülmények között, 2003-ban lemondott. 1990-ben nem így képzeltük a lap jövőjét s hogy magunk is remittenda leszünk. Fugit irreparabile…