A politika egyik legkülönösebb jelensége, amikor regnáló hatalom a saját vélt tévedhetetlenségébe bukik bele. Most a Tisza Párt áttörése véget vetett a NER korszakának, a kormánypárti kommunikáció – élén a közmédiával – nem az önreflexió, hanem a kognitív disszonancia tankönyvi példájává vált.
MIÉRT NEM AKARJA, VAGY MIÉRT NEM KÉPES A KORMÁNYPÁRT MEGLÁTNI AZT A VALÓSÁGOT, AMELY AZ URNÁKNÁL SZEMBEJÖTT VELE?
A kormánypárti gondolkodás alapköve másfél évtizeden át az volt, hogy a választópolgár nem szuverén ágens, hanem irányítható „jószág”. A Fidesz világképében a választó nem az érdekei, a meggyőződése alapján dönt, hanem aszerint, hogy melyik narratíva (propaganda) éri el hatékonyabban.
Amikor a vereség bekövetkezett,
A HATALOM TECHNOKRATÁI NEM AZT KÉRDEZTÉK MEG: „HOL RONTOTTUK EL A KORMÁNYZÁST?”, HANEM AZT: „MIÉRT NEM VOLT ELÉG HANGOS A MEGAFON?”
Ez a szemlélet mélyen lenézi a magyar embereket: feltételezi, hogy a választók csak akkor szavaznak „rosszul”, ha valaki (Brüsszel, a CIA vagy egy új politikai szereplő) megvezette őket. A gondolat, hogy a választó önállóan, a mindennapi tapasztalatai alapján döntött a váltás mellett, egyszerűen nem fér bele a rendszer logikájába.
A NER-t tizenhat év alatt egy olyan zárt információs buborék vette körül, amelyben a kritika „támadásként”, a figyelmeztetés pedig „árulásként” lett elkönyvelve.
A döntéshozók végül elhitték a saját propagandájukat és az influenszereik bókjait. Amikor JD Vance amerikai alelnököt hozták el kampányolni a választás előtt, az volt a valóságtól való teljes elszakadás pillanata. Azt hitték, a „globális konzervatív szövetség”, és a Trump-féle vásári csillogás elvakítja a választókat, miközben a magyarok a széteső egészségügyet, a romló oktatást és az inflációt látták. Orbán a világpolitikust játszotta, miközben a magyar valóság kicsúszott a lába alól.
Most ahelyett, hogy megkezdődne a politikai gyászmunka és a kormányzati bűnök és hibák feltárása, a kormánypárt viselkedése sértődöttségbe csap át. Menekül a valóság elől. A hatalom „hálátlannak” nevezi a népet.
„Adtunk nekik rezsicsökkentést, migránsvédelmet és családtámogatást, ők mégis eldobtak minket.”
Ez a szemlélet rávilágít arra, hogy a kormánypárt nem közszolgálatként, hanem kegyként tekintett a kormányzásra. A vereség feldolgozása helyett marad a dac: a választó a „hibás”, mert nem értékelte a „gondoskodást”.
Nem hallani önkritikát a fideszes médiumokban, mert a gépezetet nem erre tervezték. A közmédia és a hirdetési hálózat olyan harci gép, amelynek nincs „hátramenet” fokozata. Ha elismernék a valóságot, azzal elismernék, hogy az eddigi kommunikációjuk hamis volt – ez viszont a maradék bázisuk teljes elbizonytalanodásához vezetne. Ezért marad a régi recept: az ellenségkép és a „majd mi megmutatjuk, nem adjuk fel” attitűd.
A történelem tanulsága az, hogy a valóságot egy darabig lehet ignorálni, de meg nem történtté tenni nem lehet.
AZ ORBÁN-RENDSZER VAKSÁGA NEM STRATÉGIA, HANEM TÚLÉLÉSI ÖSZTÖN.
Aki tizenhat éven át épített egy alternatív valóságot, annak a valódi világba való belépés olyan, mint a hirtelen fénybe nézés: fájdalmas és vakító.
Amíg a hatalom maradék bástyái (a média és a pártvezetés) nem hajlandók elismerni, hogy a magyar választópolgár felnőtt, addig az önreflexió hiánya nemcsak esztétikai hiba lesz, hanem a teljes politikai megsemmisülésük gyorsítója. A valóság ugyanis akkor is létezik, ha nem mondják be a rádióban.
Szerző: Hertelendy László (a kecskeméti Fidesz szervezet egyik alapítója, első országgyűlési képviselőjelöltje, volt helyi Fidesz-elnök, a párt egykori önkormányzati képviselője, volt frakcióvezetője)
Forrás: kecsup.hu
