Volt-e a Limesnek mint eszmének és mint vitakörnek előzménye?
Nehéz erre válaszolni, de a visszaemlékezésemben említem, hogy a nyolcvanas évek elején, Bukarestben, Horváth Andor és Szász János barátommal rendszeresen találkoztunk vasárnap délelőttönként, váltakozva a hármunk lakásán, és megbeszéltük az eseményeket. Nagyon jó, érdekes beszélgetések voltak, csak egy adott pillanatban éreztem, hogy ez nem elég, mert egyrészt egy csomó értékes információ, amit mi egymással megosztunk, elszáll a levegőben, nem marad nyoma; másrészt hát itt most sem magamat, sem őket nem akarom minősíteni, azért akármilyen okosak voltunk, hárman kevesen voltunk. A Limes pont ezt a két hiányosságot pótolja. Többen vitáztunk, tehát komplexebb volt a kép; a másik elem módszertani – a kezdet kezdetén, amikor felhívtam Bukarestbe Fábián Ernőt, Bíró Bélát és a többieket, megkérdeztem tőlük, elfogadják-e,hogy mindent magnóra vegyünk, lejegyezzünk satöbbi. Abszolút egyetértettek, ez közös döntés volt.
Kellett hozzá egy kis merészség…
Ez volt a feltétele annak, hogy egyáltalán megcsináljuk. És voltak néhányan – most itt nem akarok neveket mondani –, akik nem vállalták a részvételt, persze ezért nem volt semmi harag. Mint ahogy bármennyire is nagyra becsültem az Ellenpontok társaságát néhány évvel korábban, tudatosan nem kapcsolódtam bele, még abban a formában sem, hogy írást adjak a lapnak. (Véletlenül bekerült egyszer egy cikkem, azonnal felhívtam Ara-Kovácsot, kiderült, hogy nem ő tette, hanem Budapesten rakták be, egy máshol, a Magyar Füzetekben megjelent írásomat vették át.) Tehát nemhogy mozgalmilag nem vettem részt az Ellenpontokban, de mint „külsős” sem akartam bekapcsolódni, mert nem akartam lebukni.
Az Ellenpontok mint „terv” nem volt megfelelő?
Dehogyisnem, bizonyos szempontból nagyon jó volt, mert elérte az általuk kitűzött célt, összeurópai szinten felhívta a figyelmet arra, hogy Romániában súlyos problémák vannak. Azért is válaszoltak olyan durván rá a hatóságok. De van egy lényegibb, tartalmi különbség is a két vállalkozás között. Az Ellenpontok ugye kifejezetten konkrét, tehát politizáló, manifesztumszerű szövegeket publikált (azok a követelések abban a helyzetben nyilván elérhetetlenek voltak, és ezt ők is nagyon jól tudták, és éppen ezért volt egy kis irrealitás is abban az egészben), én pedig azt a következtetést vontam le, hogy hosszabb távon talán hasznosabb, ha a nagy nyilvánosságot kiiktatva elkezdjük árnyaltabban elemezni a helyzetet, elméleti és értelmező attitűddel. Ebben lehetett egy kicsi óvatosság is, hogy ha véletlenül lebukunk (ami ugye később meg is történt), ne lehessen azt mondani, hogy mi valamiféle konkrét politikai célt tűztünk ki magunk elé, de az adott helyzetben felismertük – én legalábbis felismertem – a politikai célok kitűzésének mélységes irrealitását is. Persze ezt a kérdést is elemeztük. Néhányan, Fábián Ernő, Balázs Sándor főleg ezt az álláspontomat vitatták, hogy tehát ennyire szkeptikusan szemléltem a politizáló, ideologikus viszonyulás relevanciáját. Szerintük nekünk az a feladatunk, hogy ha nem is a széles nyilvánosság bekapcsolásával, de próbáljunk meg kidolgozni egy ilyen alternatív, konkrét, hasznosítható ideológiát – nos, ezen is vitatkoztunk.
Ez azért is érdekes, mert amennyire ismerlek, sőt, abból is, amit a Limesről – többnyire emelkedett és lelkes baráti hangulatú beszélgetéseink során – akkor, a nyolcvanas évek közepén-végén meséltél, alkatilag inkább az akciózáshoz, a cselekvéshez, a tevéshez álltál talán közelebb. Ezek szerint ők, az említett (ráadásul idősebb) vitatársak voltak a radikálisabbak?
Most nem biztos, hogy ők voltak a radikálisabbak, inkább arról van szó, hogy én már túl voltam akkor egy nagyon egyértelmű ellenzéki politizáló szakaszon. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején, a lengyel események, a Szolidaritás idején…
… amikor képes voltál lengyelül megtanulni, hogy eredetiben olvashasd őket…
… amikor írtam az Európai Naplót, amely ugye Bíró Péter álnéven jelent meg Párizsban, a Magyar Füzetekben, akkor alapvetően bíztam abban, hogy Kelet-Európa népei (főleg a lengyelek, akik hatalmas tömegmegmozdulásokat szerveztek) képesek lesznek alulról egy radikális fordulatot kierőszakolni, ami belülről dönti meg a rendszert. Ez volt a Bibó Emlékkönyv korszaka satöbbi. Voltak vitáim a pesti ellenzékiekkel részletkérdésekben, abban az időben, 1977 és 1980 között, de egyáltalán nem volt kérdés, hogy most ez a tét. Vagyis politizáló hozzáállással megvizsgálni, megérteni, hogyan lépünk át a kommunizmusból a demokráciába. Ez volt abban az időben a döntő kérdés.
Később megváltozott.
A Limes kora, a nyolcvanas évek közepe ellenzéki szempontból apálykorszak volt, s még ennek az ellenzéki attitűdnek is átláttam az irrealitását. Ugyanakkor persze az elvi hozzáállásom az volt, hogy a kommunizmussal nemcsak ábrándokat meg eszméket kell szembe állítani, hanem az egyetlen alternatíva a polgári társadalom, úgy, ahogy az van, a maga teljességében. Egy helyen Szász Jánossal vitatkozva – aki Lukács kapcsán elővette a régi maximát, amely szerint „a legrosszabb szocializmus is jobb, mint a legjobb kapitalizmus”, azt állítom szembe, hogy ez pont fordítva van: „a legrosszabb kapitalizmus is jobb, mint a legjobb szocializmus”. Persze, ha már ezt szóba hoztam, Szász sem vállalta fel egy az egyben a lukácsi mondást, hanem azt mondta, éppen A Hétben, hogy nincs igaza Lukácsnak, mert az, amit a legrosszabb szocializmusként tartunk számon, tulajdonképpen nem szocializmus…
Cseles…
Persze ez a fajta kis játékosság engem nem tudott kielégíteni. Tehát az elvi alternatíva a polgári társadalom volt – tudtam, hogy nincs más esélyünk. De akkor már érzékeltem valamit, amit ma persze mindnyájan pontosan ismerünk: hogy ez a kelet-európai limes, peremterület a saját erejéből, belülről és alulról nem képes igazi alternatívát nyújtani. Tehát felismertem, hogy a Nyugathoz való visszatérés lesz az egyedüli megoldás. De valahogy – nem tudom, miként – éreztem, hogy ez valamiféle geopolitikai összjáték eredményeképpen fog bekövetkezni, nem pedig egy nagy, pozitív társadalmi mozgalom folyományaként. Most így magyarázom az akkori szkepszisemet a direkt politizálással kapcsolatban.
Szkepszis ide vagy oda, a direkt politizálást a Limes talán elkerülte, de az egész mégis egy grandiózus lebukásba torkollott.
És mai napig sincs vége a történetnek, mert nem sikerült visszaszereznem a házkutatás során elkobzott szellemi javaimat. Mekkora is volt a lista? Egy nyolcoldalas nagy jegyzőkönyv, nem is tudom, hány száz tétellel. De mindegyik összevont tétel, tehát ott minden cím tíz-tizenöt kéziratot jelent. Közönséges lopás volt, mindenféle szempontból. Értékes régi könyveket vittek el, amiket a feleségem a nagyapjától, idősebb Kántor Lajostól örökölt (aki az Erdélyi Múzeum Egyesület főtitkáraként tevékenykedett), ezeknek semmi közük nem volt a Limeshez. Egyszerűen látták, hogy magyar történelem, és törvénytelenül elzsebelték. A mai napig nem tudtam visszaszerezni őket, de nem adtam fel.
Az ügy végkifejlete tehát meglehetősen kevéssé volt transzcendens, vagyis „a megismerés határain túli, érzék feletti”, vagy „a tapasztalattól függetlenül létező”, netán „magasabbrendű, felsőbbrendű”. Miért Transzcendens remény hát a címe a Limes-kör 1985 és 1989 közötti dokumentumait összegyűjtő kötetnek?
A transzcendens remény egy, az én első előadásomban szereplő tétel. Azzal a felvetéssel fejezem be a kíméletlen és meglehetősen pesszimista elemzést, hogy amikor bezárult a kör, sem a kisebbségi alternatíva (a két háború közötti logika), sem a nemzetiségi (a ‘45 utáni logika) nem vehető elő, mert elkerülhetetlenül önfeladáshoz vezet. Akkor meg mi marad? Mégis miben reménykedhetünk? És azt mondtam, hogy van bennünk, mindnyájunkban egy transzcendens remény, ami a történelemben benne rejlő, de nem racionalizálható lehetőségeket célozza meg. A totalitarizmus világtörténetileg elvesztette a játszmát a demokráciával szemben, ez nyilvánvaló volt. Ennek ellenére sorozatosan vetettem el azokat a megközelítéseket, amelyek közvetlenül – politikailag, ideológiailag – úgymond elvezettek volna a töréshelyzethez, mert rájöttem, hogy egyik sem működik. Tehát itt egy ellentmondás volt, és ezt az ellentmondást oldottam fel a transzcendens reménnyel: evidens, hogy a rendszer meg fog bukni, de ezt nem racionalizáljuk. Nem valamiféle teológiai reményről van szó, bár van benne némi világi vallásosság, ami sosem volt idegen tőlem… Körünkben szinte mindenki fölkapta ezt a labdát, és elemezgette, hozzászóltak, beépült a mi vitáinkba, többszörösen visszatért. Fábián Ernő egyfajta kanti attitűdként fogalmazta meg: bármilyen kilátástalan is a létünk, mindig van az erkölcsi parancs, az imperatívusz, ami működik bennünk.
A kötet tehát a vitaindító előadások és a hozzászólások szövegeit tartalmazza.
Ezt Gálfalvi Zsolt nagyon helyesen kiemelte a bukaresti bemutatón: a Limes, a kötet egy mozgásban levő szöveg. Időrendben van benne minden, ez nekem alapelvem: mindig, minden több anyagból álló korpusz, szöveg egyetlen hiteles szerkezete az időbeliség – minden más torzít, a tematikus, az ilyen-olyan felosztások. Az idő a kulcs, csak általa válik értelmezhetővé minden. Például most magam is látom, hogy mivel a viták során ellenállást váltott ki barátaimból az én túlzott pesszimizmusom (ami, hangsúlyozom, nem elvi pesszimizmus volt, hanem gyakorlati: a bukás nem azért lesz, mert mi itten kidolgozunk valami ideológiát), rájöttem, mégis fontos, hogy megfogható átmenetben gondolkozzunk, vagyis ha jön „a helyzet”, akkor mit fogunk csinálni. Változtam, közeledtem feléjük.
Tehát nem csak alakítottad, a Limes is alakított téged.
Természetesen, ez az egésznek, a pedagógiája. Másfelől hozzászoktatott bennünket ahhoz, hogy toleráljuk egymást. Olykor kissé mesterségesen is. Például fontos volt, hogy bejöjjön a baloldali forrásvidék. Balázs Sándor és Bíró Béla egy kicsit nyugtalankodtak, mert marxistaként szerepeltek – ami ellen ők élénken tiltakoztak, de mivel mélyen ebből a tradícióból jöttek, kellettek. Mondtam is egyszer tréfásan: „Béla, ne tiltakozz, mert nekünk szükségünk van marxistákra”. De a pluralizmus megmutatkozott például abban is, hogy Ernő bölcsen figyelmeztetett engem, amikor a nagy összmagyar teóriámat kifejtettem, hogy nincs sem kisebbségi, sem nemzetiségi alternatíva, csak összmagyarságban lehet gondolkozni: „Azt képzeled, hogy ha ezt, amit mi itt képviselünk, a mai (értsd: az akkori) Magyarországon bármilyen ellenzéki vagy nem ellenzéki kontextusban el lehet helyezni? Tévedsz. Ennek nincs párja a mai Magyarországon, amit te képviselsz, teljesen erdélyi dolog.” Tehát ez egy malgré lui erdélyiség. És tizennégy év magyarországi lét után nagyon igazat kell adnom Fábián Ernőnek. Én akkor nem érzékeltem azt, amit most már tudok.
A Limes sziget volt. Gondolkodásában is, de a környezetét tekintve is. A románokhoz miként viszonyult? Volt a Limes, voltunk mi, és voltak ők, a „románok”?
Többször elmondtam, hogy különbséget kell tenni az értelmiségi elit és a tömegkultúra között, de alapvető tény – ez az igazság –, hogy nem volt szerves kapcsolatunk a román szellemi elittel sem. Nyilvánvaló volt néhány fiatalabb román értelmiségi kritikus beállítottsága a rendszerrel szemben, de az ő ellenzékiségük sokkal „éteribb”, sokkal kevésbé gondolkoznak jogi, politikai kategóriákban. Ahogy én a Limesben megpróbáltam az elméletiség felé elvinni a dolgokat, amikor egy román partnerrel beszélgettem, pillanatokon belül világos volt, hogy ők az intellektuális elitizmus és utópizmusnak levegőjében élnek. Ez pedig engem nem elégített ki. Én abban gondolkodtam, hogy ez egy politikai rendszer, és ennek meg kell buknia. Amellett pedig nagyobb térségekben, régiókban gondolkodtam. Nos, ilyesmi miatt sem jöhetett létre szerves kapcsolat közöttünk, pedig hát ugye itt voltam Bukarestben. Amikor a Limes-kötetet most végigolvasom, a legnagyobb bánatom az, hogy mérhetetlenül hiányzik belőle a transzilván dimenzió, az egész provincia.
De hát azt mondod, Fábián Ernő szerint a Limes „erdélyi dolog” volt.
Fábián azt mondta, hogy a mi magyarságunk erdélyi. Az, hogy lehetséges egy erdélyiség transznacionálisan, magyarok, románok között, ez már a Provincia hozadéka volt, ez hiányzik a Limesből. Mégsem véletlen, hogy amikor a kitörés, a kapcsolatteremtés 1999 táján, a Provincia megszületésével bekövetkezett, az nem az erdélyi magyarság és a bukaresti értelmiség között szövődött (annak a ma is vallott és hangoztatott tételnek megfelelően, hogy csakis a bukaresti elittel együtt lehet lépni). A társkeresés, társra találás a Provincia számára már az erdélyi románokkal történt.
Különben mi a kapcsolat a Limes és a Provincia között?
A legfontosabb közös elem a dialógus igénye és belőle eredően az azonnali reagálás lehetősége. A közösségi forma. Hogy együtt csináljuk. Ez az a bizonyos Gemeinscaftlichkeit, a közösségi érzület, és ez bizonyos értelemben megint összefügg a transzcendenciával. Hogy tehát a transzcendeciának bizonyos értelemben realitása is van. A Limes realitása nem az volt, hogy kivetítve a jövőbe majd lesz egy nagy változás, és akkor realizálódik az a transzcendencia, hanem abban állt, hogy mi léteztünk közösségként. Tehát embertől emberig, szellemtől szellemig, lélektől lélekig létrejött egy közös valami, aminek megvolt a maga autonóm léte, minden individuális részvétel fölött. Van erre egy kifejezés, aminek kezdetben a Limes, utána a Provincia keretében valóságérvényt szereztünk: egyfajta kvázitársadalomként működtünk, kicsiben persze, de az akkor is meghatározta a közösségi élményt, ha közben el volt szigetelve a nagy társadalomtól. A kitörés, a románok felé való kapcsolatteremtés, aminek a Limes esetében egyrészt gyakorlati akadályai voltak, másrészt amit a magyar és román helyzet közötti szerkezeti, társadalmi és történelmi különbségek is meghatároztak – Erdélyben lehetséges. A Provincia később ugyanúgy pluralisztikus volt, ugyanúgy nem törekedtünk arra, hogy egy színre fessük az egészet, megmaradtak köztünk az alapvető különbségek, voltak vitáink is, fontos témákat tárgyaltunk meg, de a lényege az affektív közösségi dimenzió volt. Ezt most is sajnáljuk, ezért keressük az útját-módját annak, hogy a hamvaiból felélesszük a Provinciát.
Megjelent a hét 2004/16. számában.
