A Torony és a nyelvek

A bibliai történet a „nyelvek „összezavarodásáról” az emberiség legrégibb és legismertebb, nemkülönben legelevenebb alapmetaforái közé tartozik, a kultúránk része. E metafora rabságában és rabságáról rengeteg – nem csupán történelmi, teológiai, művészeti, létmagyarázati, de nyelvtörténeti és -filozófiai – fejtegetés született (ezek egyike Sándor Klára érdekes tanulmánya, amelynek címe éppen ez: A metafora rabságában); de egyetlen olyanról sem tudtunk, amelyik azt állítaná és lingvisztikai okfejtésében abból indulna ki, hogy „kevés olyan történet    van még, amit évszázadokon át olyan kitartóan és következetesen olvastak és magyaráztak volna félre, mint ezt”.

Szilágyi N. Sándor kolozsvári professzor tanulmányából idéztünk, és lássuk is azonnal a lebilincselő bibliamagyarázatot és tudós nyelvészünk abból eredő következtetéseit.

Bábel átka? Nem inkább áldása?

A bibliai Bábel története több szempontból is érdekes történet. Érdekes önmagában, és csak csodálni lehet, hogy abban a korban, mikor a mai értelemben vett diszkurzív tudomány még sehol sem volt, az intuitív tudás szimbolikus eszközeivel milyen bölcs választ tudtak adni egy olyan kérdésre, ami a mai szociolingvisztikában is lépten-nyomon előkerül: arra tudniillik, hogy miért is jó az, ha sok nyelv van a világon, és miért olyan fontos nekünk a nyelvi diverzitás. Érdekes azért is, mert kevés olyan történet van még, amit évszázadokon át olyan kitartóan és következetesen olvastak és magyaráztak volna félre, mint ezt. Ebben persze főleg a teológia a ludas, de azon nincs mit csodálkozni: egyházi emberek könnyen beleesnek abba, hogy mindenütt és mindenben csak a bűnt meg az isteni büntetést lássák, még ott is, ahol pedig egész másról van szó. Így magyarázták sok nemzedéknek a Bábel-történetet is, úgyannyira, hogy ma már szinte közhelyszerű tudásként van elterjedve az a hiedelem, hogy az emberiség soknyelvűsége Isten büntetése rajtunk, mert elbizakodottságában az ember égig érő tornyot akart építeni, és azzal kihívta maga ellen az Isten haragját. Pedig az a történet annyira nem erről szól, hogy most csak találgathatom, hogy vajon az utóbbi jó néhány száz évben elolvasta-e azt valaki egyáltalán figyelmesen, vagy mindenki csak ráhagyatkozott arra, amit másoktól hallott erről.

Érdekes továbbá azért is, mert ez a történet mai tudományos munkákban is viszonylag gyakran szóba kerül, főleg természetesen a nyelvészetben, de ott is mindig félreértve, illetve olyan értelemben: vagy úgy, mint a soknyelvűség eredetéről szóló mitikus (és persze gyengébbek kedvéért hozzátéve, hogy tudományosan nem alátámasztható) magyarázat, vagy pedig arra felhozott érvként, hogy a nyelvi diverzitás fenntartására kár lenne pénzt és energiát pazarolni, hiszen azt már a régiek is tudták, hogy az egy átok rajtunk, egy istencsapása. A szokott módon értelmezett Bábel-történetnek (legalábbis az európai fajta kultúrákban) nem elhanyagolható szemléletalakító hatása is lett, amihez valamilyen módon sokszor a nyelvésznek is viszonyulnia kell. Hogy csak egy példát mondjak: Einar Haugen 1973-ban közölt egy esszét The Curse of Babel (’Bábel átka’) címmel (Daedalus 102, 47–57), majd 1987-ben könyve jelent meg, aminek már az a címe, hogy Blessings of Babel (’Bábel áldásai’, Berlin, Mouton de Gruyter).

De lássuk már, miről is szól igazából ez a történet, amint az írva található Mózes első könyvének 11. részében, az 1–9. versben ekképpen:

„1. Mind az egész földnek pedig egy nyelve és egyféle beszéde vala.
2. És lőn mikor kelet felől elindultak vala, Sineár földén egy síkságot találának és ott letelepedének.
3. És mondának egymásnak: Jertek, vessünk téglát és égessük ki jól; és lőn nékik a tégla kő gyanánt, a szurok pedig ragasztó gyanánt.
4. És mondának: Jertek, építsünk magunknak várost és tornyot, melynek teteje az eget érje, és szerezzünk magunknak nevet, hogy el ne széledjünk az egész földnek színén.
5. Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai.
6. És monda az Úr: Ímé e nép egy, s az egésznek egy a nyelve, és munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban.
7. Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét.
8. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost.
9. Ezért nevezék annak nevét Bábelnek; mert ott zavará össze az Úr az egész föld nyelvét, és onnan széleszté el őket az Úr az egész földnek színére.”

Az 1–2. vers világos: itt az akkori emberiségről van szó. Nem lehettek ezek még nagyon sokan, könnyen elfértek kicsi területen is, hiszen nem sokkal az özönvíz után történik mindez. Együtt van tehát az akkori Föld teljes népessége, egy teljesen egynyelvű társaság, és együtt vándorolnak jó szálláshelyet keresni maguknak.

És akkor történik a baj. Nem a 3. versben, hiszen abban, hogy téglát vetnek lakóhelyük felépítéshez, még nincsen semmi rossz. Hanem a 4. vers, az már nagyon érdekes: némely okosok kitalálják nagy bölcsen, hogy építsenek egy nagy tornyot, „melynek teteje az eget érje”. Mondjuk a nagysággal nem lett volna baj, és nem is lett volna azt lehetetlenség megcsinálni (ezt egyébként maga az Isten is mondja a 6. versben: „bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban”), hiszen akkoriban az ég még sokkal közelebb volt, mint most nekünk, én emlékszem rá, hogy még gyermekkoromban is a nagy nyárfa teteje az égig ért; igazából nem volt ez nagyobb projekt, mint mikor manapság akkora felhőkarcolót akarnak építeni, amilyen magas emberi építmény még sehol sincs a világon, és nekik akkor ebben még konkurenciájuk sem volt, úgyhogy a maiaknál sokkal kisebbel is beérhették.

A gond nem ez, hanem az, hogy mi szükség van arra? Mire lesz az nekik jó? Miért olyan életbevágóan fontos azt felépíteni? Az első indoklás a jellegzetesen politikusi beszédnek is egy nagyon korai dokumentuma: azért, hogy „szerezzünk magunknak nevet”. Ez gyönyörűen hangzik egy hordó tetejéről, politikusnak pedig ennyi bőven elég, és könnyen lehet belőle össznemzeti program is, hiszen azt már nem szükséges megkérdezni, hogy de ki előtt mégis, mikor ők az egész emberiség. A második indoklás pedig ez: „hogy el ne széledjünk az egész földnek színén”. Ez is politikusi észjárásra vall: építsünk egy nagy tornyot, és üljünk itt alatta szépen egy kupacban, mert egységben az erő, és arra az erőre a politikusnak nagy szüksége van. Mikor pedig addigra az Isten már háromszor is megmondta, először kétszer is minden teremtett élőlénynek (1 Móz 1: 22, 28), majd aztán Noénak is külön: „Azután megáldá Isten Noét és az ő fiait, és azt mondá nékik: Szaporodjatok és sokasodjatok, és töltsétek be a földet” (1 Móz 9: 1), használjátok ki az erőforrásokat, szóródjatok szét, mert ha egy helyben maradtok mindnyájan, akkor rövid idő alatt elhasználtok mindent, ami ott a közeletekben elérhető, és éhen fogtok halni mind egy szálig. (Teológusok figyelmébe: ezt most nehogy úgy értse már valaki, hogy ez volt hát az az isteni parancs, amit az emberek meg akartak szegni, és erre jött a büntetés. Mert ezt nem lehetett megszegni, hiszen ez nem parancsként, hanem egyértelműen, explicit módon is megnevezve áldásként volt mondva mind a három hivatkozott helyen: ott a lehetőség előttetek, élhettek vele, tietek a világ, örüljetek neki.)

Ők pedig erre most nekifognak égig érő tornyot építeni. Ha végiggondoljuk, mi lehetett volna ebből, nem kétséges: minden energiájukat a toronyépítés emésztette volna fel, minden erőforrásukat erre pocsékolták volna, és az sohasem térülhetett volna meg semmiben, ami az ő jólétüket is szolgálhatta volna. (És mindezt önerőből kellett volna megcsinálni, uniós és világbanki támogatás nélkül!) Világos, hogy ez a kultúra nem maradhatott volna fenn sokáig.

És most értünk el a dolog velejéhez: ha ez ilyen eszméletlen ostobaság, akkor meg hogy lehet az, hogy mégis mindnyájan ezt akarják? Mi teszi ezt lehetővé? A magyarázat ott van a szövegben: az, hogy ez egy egynyelvű monokultúra. Nincs ott vele egy másik, nincs konkurencia, nincs egy másik nézőpont, és ezért nincs a közösség sorsát is meghatározó döntéseknek egy egészséges szelekciója. Evolúciós szempontból nézve ez az egynyelvű népség egyetlen egység, és nincs versengés, nincs szelekció, és nincs külső evolúciós nyomás az előnyös, túlélést biztosító alternatívák megtalálására. Egy ilyen monokultúrában tulajdonképpen nincsen is igazi értelmében vett kulturális evolúció, a monokultúra legfeljebb csak belterjesen tud változni, és nincs olyan külső nyomás, ami a változást a célszerűség és eredményesség irányába terelhetné, ezért a monokultúra bármiféle ostobaságra képes, akár olyanra is, ami végzetes lehet számára.

És hogy ez nem is csak elméleti spekuláció, azt jól mutatja a Húsvét-sziget (Rapa Nui) példája. Négyszáz évvel ezelőtt ott még tízezernél több ember élt, a jelek szerint nem is rosszul, volt egy érdekes kultúrájuk, amihez még egy sajátos, eredeti írásrendszert is kifejlesztettek, a rongo-rongo írást. De az is monokultúra volt, és egyszer csak olyan irányt vett, ami a vesztét okozta. Azt találták ki Bábel tornya gyanánt, hogy állítsanak hatalmas kőszobrokat a partra, némelyik 21 méter magas (kb. mint egy 4–5 emeletes ház), és 270 tonnás. A klánok közt versengés alakult ki: mindegyik fel akarta állítani a maga – hacsak lehet, mindenki másénál nagyobb – kőkolosszusát, a végén ezek száma a százat is meghaladta. A munkához és a szállításhoz azonban nagyon sok fa kellett, az erdőirtásnak pedig az lett az eredménye, hogy a más, természeti okok miatt amúgy is nagyon sérülékeny erdők teljesen eltűntek. Ez volt a világ első olyan ismert ökológiai katasztrófája, amelyben az emberi közreműködésnek is meghatározó szerepe volt. A megélhetés nagyon nehéz lett, fa nélkül már csónakot sem tudtak csinálni, ami pedig nagyon kellett volna a halászathoz, de elmenni sem tudhattak onnan sehová, hiszen körös-körül csak a végtelen óceán van. Ma már csak nem egészen 4000 ember él ott.

De ma sincs ez másképp a monokultúrás gondolkozással, mert annak valahogy a természetéhez tartozik az ostobaságra való hajlam. Elég sokat mond erről az, hogy Kanadában spontán módon, népi megfigyelés eredményeként született meg az a kifejezés, amellyel az ottani kétnyelvűek az egynyelvűek észjárását jellemzik: monolingual stupidity. Hogy ez hogyan nyilvánulhat meg, arra elég jó, bár kissé ijesztő példa az, amit magam hallottam a CNN-en az iraki háború kitörésének másod- vagy harmadnapján, nem kevésbé jelentős személyiség szájából, mint George W. Bush: itt most az a legnagyobb probléma, hogy az irakiak nem tudnak racionálisan gondolkozni. Hát ez nem semmi az Amerikai Egyesült Államok elnökétől, de az amerikaiak többségének monokultúrás szemléletéről is mond valamit, hogy ezt Bush simán túlélte, és nem kellett másnap lemondania. Nem nagyon megnyugtató, hogy a világ irányításában éppen egy ilyen kultúrának van a legnagyobb szava, hiszen az sem egészen véletlen ám, hogy a világ elérendő egynyelvűségét mint ideális megoldást lelkesen propagálók is főleg amerikaiak közül kerülnek ki.

De ne menjünk olyan messzire. Nem én vagyok az egyetlen, aki úgy látja, hogy a közélettel, közbeszéddel és főleg a politikai viselkedéssel Magyarországon is nagy bajok vannak, ezt eléggé tapasztaljuk mindnyájan. Szerintem ez nagyon is összefügghet azzal, hogy általánosan tekintve Magyarország is eléggé monokultúrás jellegű ország. Ezzel kapcsolatban jut eszembe, hogy évekkel ezelőtt egyszer azt mondta nekem Budapesten valaki (nem ő volt amúgy az első), hogy Magyarország talán sohasem fogja kiheverni a trianoni traumát meg azt, hogy akkor elveszítette a határon túli magyarokat. Aztán egy kicsit még furcsán is nézett rám, mikor azt mondtam erre: szerintem nem az nektek a legnagyobb bajotok, hogy azokat a magyarokat elveszítettétek, azok nem hiányoznak nektek annyira, és különben sem érnétek velük sokat, hiszen azok is magyarok. A ti nagy bajotok az, hogy elvesztettétek a szlovákokat, a románokat, a szerbeket, horvátokat és a többieket, és itt maradtatok magyarokul, és most nem tudjátok, mit kezdjetek magatokkal, mert csak a magatok eszére vagytok utalva. És én ezt igazából valahogy így látom most is.

Na de térjünk vissza Bábelhez. A történetből tudjuk, hogy ezt a nagy készülődést az Isten is látja, de szinte nem jön, hogy elhiggye, hogy ezeknek tényleg ennyire elment az eszük. Onnan lehet ezt tudni, hogy a szöveg azzal folytatódik: „Az Úr pedig leszálla, hogy lássa a várost és a tornyot, melyet építenek vala az emberek fiai.” Ez egy sokatmondó mondat. Hiszen ahhoz, hogy tényleg lássa, nem kellene le is szállnia, onnan is jól lát mindent, ahol van. De nem is erről szól ez, hanem éppen olyan, mint amit ma úgy mondanánk: „Hát ez nem lehet igaz! Ezt látni kell!” És látja, hogy csakugyan úgy van, de nem lép közbe azonnal, mert ezen most előbb gondolkozni kell. Visszamegy tehát (ez nincs a szövegben, de alább ott van, hogy mikor már tudja, mit is kell ezekkel csinálni, azt mondja: „Nosza szálljunk alá”), és végiggondolja, miért is tudhatnak ezek a szerencsétlenek ennyire ostoba döntést hozni. (Teológusok figyelmébe: tessék észrevenni, hogy egy szó sincs itt arról, hogy az Isten most egy kicsit is haragudna ezekre az emberekre. Mikor megharagszik valamiért, azt mindig meg szokta mondani, ritkábban személyesen, általában inkább úgy, hogy megüzeni nekik a prófétájával. De itt még annyi sincs, hogy azt mondaná – legalább magában –, hogy ez az elbizakodottság tűrhetetlen, és ezt nem szabad annyiban hagyni.)

És hamar meg is találja ennek az okát: ez csak azért lehetséges, mert: „e nép egy, s az egésznek egy a nyelve”. És ez lesz abból, ha nincs nyelvi és kulturális diverzitás. De nemcsak ez lesz, hanem elgondolja azt is nagyobb távlatokban, hogy miféle jövőnek nézhet így elébe az emberiség, hiszen az ostobaság most még kicsi, de aztán fog az még nagyobbra is nőni: „munkájának ez a kezdete; és bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent [úgy értve: minden esztelenséget], a mit elgondolnak magukban.” És mikor végiggondolja, hogy most mit is lehetne ezekkel csinálni, rögtön látja, hogy itt hiába is próbálkozna azzal, hogy olyan parancsolatokkal tiltsa meg nekik az ilyesmit, amilyeneket később a Tízparancsolatban adott az embereknek. Hiszen a „Ne lopj!” vagy a „Ne ölj!” egy betartható parancs, ahhoz csak istenfélelem, jóakarat és egy kis önfegyelem kell. De azt hiába is parancsolná nekik, hogy „Máskor ne legyetek hülyék!”, mert az betarthatatlan. Ha tehát azt akarja, hogy az emberiség ne pusztuljon ki, hanem kezdjen el fejlődni és gyarapodni, itt csak a drasztikus beavatkozás segíthet: az okot kell megszüntetni.

És akkor már meg is van a megoldás: „Nosza szálljunk alá, és zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét. És elszéleszté őket onnan az Úr az egész földnek színére; és megszűnének építeni a várost.” Maguktól hagytak fel vele, és maguktól indultak el, hogy töltsék be a földet, anélkül hogy bármit is parancsolni kellett volna nekik. Ez különben ennek a másik érdekessége: az egész Ószövetségben ez az egyetlen történet, ahol az Isten határozottan beavatkozik az emberek életébe, de nekik nem mond erről egy árva szót sem. Máskor mindig figyelmezteti őket, hogy ezt vagy azt ne tegyétek, mert különben nagy baj lesz, itt viszont valahogy úgy veszi, hogy ezekkel nincs mit tárgyalni, hanem sürgősen közbe kell lépni, meg kell őket menteni a pusztulástól, akár akaratuk ellenére is. És mikor megszűnt a baj legfőbb oka, az egynyelvűség és a monokultúra, és lett helyette nyelvi és kulturális diverzitás, akkor ezzel meglettek a kulturális evolúció elengedhetetlen feltételei is, aminek egyben szabályozó szerepe is lett rögtön, hiszen ha különböző nyelvek és kultúrák vannak, akkor már nagyon meg kell ám gondolni, mit határozunk el, és mit tűzünk ki magunk elé célul, mert ha mi ostoba, veszteséges stratégiát válaszunk, a többiek meg nem, akkor ők előnybe kerülnek, és a végén még ki találnak bennünket szorítani a világból. (Jusson eszünkbe, hogy éppen ennek a szabályozónak a hiányát látta az Isten is minden baj fő okának: ha „e nép egy, s az egésznek egy a nyelve”, akkor „bizony semmi sem gátolja, hogy véghez ne vigyenek mindent, a mit elgondolnak magukban”, és éppen azért kellett a diverzitásra átállítania a világot, hogy legyen benne egy olyan szabályozó, ami az ostobaságnak gátat vethet.)

Csak hogy félre ne értse már ezt is valaki: abban, hogy „zavarjuk ott össze nyelvöket, hogy meg ne értsék egymás beszédét”, a hogy nem úgy értendő, hogy ’azért/avégett, hogy’, hanem így: ’úgyannyira, hogy’. (Ilyen értelme van a Jakab király/King James-féle angol fordításnak is: „Go to, let us go down, and there confound their language, that they may not understand one another’s speech”, és ez a hogy héber eredetijének is megfelel: az אֲשֶׁר ‎asher szónak több jelentése is van, az egyik az, hogy ’amíg; annyira, hogy’.) A nyelvek összezavarásának nem a viszálykeltés volt a célja, viszályt nem az Isten szokott kelteni, hanem a Sátán, az Isten pedig jól tudja, hogy a cél nem szentesíti az eszközt, és még szent cél érdekében sem nyúl soha sátáni módszerekhez. Nem viszályt akart kelteni, hanem nyelvi/kulturális diverzitást akart létrehozni, mert arra a helyzetre ez volt az egyedüli jó megoldás. Viszálykeltéshez nem is lett volna szükség arra a sok nyelvre, hiszen a mi tájainkon azt már igazán nem kell hosszasan bizonygatni, hogy egyetlen nyelv is mennyire elég tud lenni ahhoz, hogy az emberek ne értsék meg egymást.

És a fő célja sem az volt, hogy magát a toronyépítést akadályozza meg, hanem hogy megmentse az emberiséget, amely végzetesen rossz irányba akart elindulni. Ha csak a toronyépítést akarta volna ellehetetleníteni, azt sokkal egyszerűbben is elérhette volna. (Mondjuk akkor még nem látszott igazán, hogy az mennyire hatékony lehet, mi már nagyon is láthatjuk.) Elég lett volna nem sok nyelvet, hanem két politikai pártot létrehozni, nagyjából egyforma támogatottsággal és négyévenkénti kormányváltásokkal. Mert akkor építették volna a tornyot nagy befektetéssel és erőbedobással minden kormányzati ciklusban, de mikor a következő hatalomra került volna, mindennél sokkal fontosabb lett volna neki, még a toronynál is, hogy bebizonyítsa, hogy az előző kormány teljesen inkompetens volt, mindent rosszul csinált, és azzal kezdte volna, hogy amit az előző épített, azt mindet le kell bontani, és újra kell kezdeni. A torony persze sohasem készült volna el, és csak azért nem építenék még ma is, valahol az elejénél tartva még mindig, mert a monokultúrás ostobaságuk folytán már rég eltűntek volna a föld színéről.

Hát erről szól valójában a Bábel-történet. Nemcsak azért mondtam most el, hogy egy sok évszázados félreértést próbáljak vele korrigálni, hanem azért is, mert van abban valami lehangoló, mikor azt látom, hogy a szociolingvisztikában a nyelvi diverzitás támogatói milyen érvekkel próbálják alátámasztani igazukat (mert amúgy szerintem is nekik van igazuk). Gondoljuk csak el, hogy mikor jön a racionalista paradigmában mozgó pragmatista a maga betonkemény racionális érveivel és matematikai kalkulusaival (amerikai dollárban számítva), hogy mennyire célszerűtlen és költséges ez a sok nyelv a világon, és kiszámítja, hogy mennyibe kerül az nekünk évente, hogy fordítást fizessünk, tolmácsokat fizessünk, idegen nyelveket tanuljunk ahelyett, hogy azt az időt és energiát valami tényleg felhasználható gyakorlati tudás és készség („skills and drills”) megszerzésére fordítanánk, ami a személyes előmenetelünket is biztosíthatná, akkor vajon mennyire lehet az az ő számára meggyőző, ha a másik oldal olyan érvekkel jön, hogy ez mind igaz lehet, de milyen szép a virágoskert, ahol sokféle virág van! Nehezen hinném, hogy a racionalista egynyelvűség-pártoló ettől nagyon meg fog hatódni. Mert ő azt nem tudja (de még ha tudja is, nemigen bírja felfogni, mert ő nem olyan rendszerben szokott mozogni), amit Albert Einstein úgy mondott, hogy: „Not everything that can be counted counts, and not everything that counts can be counted.” Azaz: nem minden számít, ami kiszámítható, és nem minden kiszámítható, ami számít. (Lehet ugyan, hogy ezt nem Einstein találta ki, de annyira igaznak tartotta, hogy még a szobája falára is kifüggesztette.)

Vannak persze más érvek is a virágoskert mellett. Azokat, amelyek arról szólnak, hogy minden nyelvet meg kell őrizni, mert mindegyiknek vannak olyan egyedi sajátosságai, amelyek csak abban vannak meg, és ha azok a nyelvek kipusztulnak, akkor a nyelvész azokat már sohasem tudhatja megismerni, én inkább mellőzném, mert ebből óhatatlanul olyasmi jön ki, hogy a nyelvi diverzitást azért kell megőrizni, hogy a nyelvésznek legyen, amit vizsgáljon, hiszen különben tárgytalanná válik az egész munkája. Ez lehet, hogy így van, de én valahogy akkor sem tudok hinni abban, hogy a nyelvek a nyelvészekért vannak, és az ő kedvükért kell őket megőrizni. Valamivel komolyabban tudom venni az olyan érveket, amelyek arra alapoznak, hogy a biológusok már bebizonyították a biológiai diverzitás fontosságát, és akkor ez a nyelvi diverzitásra is érvényes kell legyen, de be kell vallanom, hogy azt nem egészen tudom belátni, miért kellene a másodiknak szükségszerűen következnie az elsőből, mikor itt azért eléggé más természetű dolgokról van szó.

Ha jól meggondolom, a nyelvi diverzitás életbevágó fontossága mellett az eddigi legjobb érv még mindig az, ami már ősidők óta ott van a Bábel-történetben, mert az a leglényegét érinti a dolognak, és nem valami sajátos (nyelv-)ideológia mentén fogalmazódik meg, hanem az emberi természet örök igazságaira alapoz. Tiszta kár érte, hogy folyton olyan kontextusban idézik, ahová pedig az a legkevésbé sem talál.

[1] Csernicskó István, Fedinec Csilla, Tarnóczy Mariann és Vančoné Kremmer Ildikó szerk.: Utazás a magyar nyelv körül. Írások Kontra Miklós tiszteletére. Budapest, 2010, Tinta Kiadó, 52–57.